Ákos másnap kora délelőtt fáradtan és törődötten tért haza a kórházból. A szülei és Dóri a konyhaablakból figyelték, amint erőtlen mozdulattal becsukja maga után a kaput, és hajlott háttal, mint egy aggastyán, végigbaktat a kerti úton.
– Jóságos ég! – kiáltott fel Dóri. – Még sosem láttam ennyire elcsigázottnak a bátyámat. Remélem, nem azért ilyen gyászos az arca, mert… – Inkább elharapta a mondatot, de a szülei pontosan tudták, mit akart mondani, hisz nekik is a legsötétebb gondolatok jártak a fejükben.
– Én is azt hiszem, nagy baj történt – mondta csöndesen anya.
A családfő nem szólt semmit, így aztán feszülten várták, milyen hírekkel érkezik az elsőszülött fiú.
– Szervusztok! – köszöntötte őket Ákos. – Képzeljétek, Évi magához tért!
– Hála legyen az Úrnak! – szakadt fel a megkönnyebbült sóhaj mindannyiukból. Körbevették Ákost, boldogan megölelgették és elhalmozták a jókívánságaikkal.
– Jól ránk ijesztettél ezzel a borongós arckifejezéssel, nagyfiam! – korholta a családfő. – Már a legrosszabbtól tartottunk.
– Kérhetnék egy kávét? – rogyott le egy székre Ákos. – A kórházi automata olyan borzalmas löttyöt adagol, mintha csak újabb kuncsaftokat akarna toborozni gyomormosáshoz.
– Látom, végre visszatért a humorod – lapogatta meg a hátát Apa. – Ez jó jel!
– Pedig szörnyen érzem magam – mondta Ákos, aztán percről percre visszaidézte az elmúlt éjszaka történetét. – …És akkor, amikor Endre bácsi a leginkább megnyílt, és olyan érzelmi kitörést produkált, mint szerintem még soha életében, egyszer csak megszólalt Évi, és mi döbbenten láttuk, hogy nyitva van a szeme, és kétségbeesetten keresi a tekintetével a hang forrását. Ami azután következett, arra, azt hiszem, nem voltam felkészülve. Hosszú heteken át imádkoztam, hogy magához térjen, és amikor végre visszatért közénk, rá kellett ébrednem, hogy a neheze még csak ezután jön. Az örömkönnyeket csakhamar felváltották a bánat könnyei. Endre bácsi összeroskadt Évi kérdéseinek súlya alatt, és bevallotta neki, hogy minden valószínűség szerint kerekesszékben kell leélnie a hátralévő életét, és azt is, hogy Barna még a baleset helyszínén meghalt. Ha sejtettem volna, milyen válaszokat készül adni, talán megakadályozhatom, hogy a lánya nyakába zúdítsa az igazságot, de mire figyelmeztethettem volna, már kimondta a súlyos szavakat.
– Talán nem is baj, hogy így történt – vélekedett Dóri. – Ha Évi belátja, hogy ő is a bátyja sorsára juthatott volna, biztosan jobban tud majd örülni a saját életben maradásának.
– Butaságokat beszélsz, kislányom – pirított rá az édesanyja. – Ugyan hogyan is tudna bárminek örülni az ember, ha a testvére halálhírét hallja?
Ekkorra már Dóri is belátta, milyen elhamarkodottan szólt. Elpityeredve ölelte át a bátyját, úgy kérte, hogy ne haragudjon a meggondolatlanságáért.
Lefőtt a kávé. Anya cukrot és tejszínt tálalt az asztalra, s közben így szólt:
– Isten adjon neked erőt, kisfiam, hogy el tudd viselni a megpróbáltatásokat.
– Szükségem is lesz rá – sóhajtott Ákos. – Amíg hazafelé bandukoltam, eszembe jutott: lehet, hogy mégis Endre bácsinak volt igaza, és Évi valóban nem lesz képes elviselni ezt a sorscsapást? Lehet, hogy mégis az lett volna a legjobb, ha szép csöndben visszaadja a lelkét a Teremtőnek?
– Verd ki a fejedből ezeket a sötét gondolatokat – javasolta Apa. – Most fáradt és elcsigázott vagy, azért látod ilyen borúsan a helyzetet. Bíznod kell Isten döntésében! Az Úr azt üzente, hogy Évinek feladata van még ezen a világon. Állj mellette mindig, és szeresd, ahogy eddig is szeretted. Most erősnek és bizakodónak kell lenned, mert a kedvesednek nagy szüksége lesz arra, hogy lelki támaszt nyújts neki.