Hajdú Endre előhúzta a zsebkendőjét, megtörölte a szemét, aztán lehajtott fejjel, mintha csak magában beszélne, így folytatta:
– Rettegtem attól, milyen élet vár majd ránk, ha Évi magához tér. Hogyan tudom majd elviselni azt a látványt, hogy a kislányom az ágy tetején hever; hogyan tudom nap mint nap elviselni a pillantását, amelyben – úgy képzeltem – folyton ott ülne a kimondatlan vád, még ha ő tiltakozna is ez ellen… És rettegtem, ő vajon képes lesz-e feldolgozni mindazt, ami vele történt?
A kérdések, bár súlyosak voltak, lebegtek egy darabig a kórterem orvosságszagú levegőjében, hogy aztán megválaszolatlanul hulljanak alá. Ákos szeretett volna közbeszólni, mondani valami biztatót, de mire megtalálta volna a megfelelő szavakat, az édesapa folytatta az elbeszélést.
– Délután megint olvasgattam egy kicsit, hogy eltereljem a gondolataimat. Újabban az ifjúsági regények vonzanak, szívesen veszem elő gyerekkorom kedvenc könyveit. Mert hiába lapozgattam életrajzi köteteket, olcsó krimiket vagy akár szakirodalmat, nem hozták meg a kívánt eredményt. Legfeljebb pillanatokra tudtam elszakadni a szomorú valóságtól. Olyan volt, mintha azt határoztam volna el, hogy kiolvasom az idegen szavak szótárát. Egy idő után már gépiesen futott a tekintetem a semmitmondó sorokon, miközben a gondolataim egyfolytában a baleset körül jártak. Sokszor azon kaptam magam, hogy már úgy lapozok, mint valami robot, és közben hosszú félórák telnek el anélkül, hogy fogalmam lenne, miről is szól az a kötet, amelyik a térdemen hever… Most éppen A Pál utcai fiúkat vettem elő újra. Tudod, annak idején, gyerekkoromban ronggyá olvastam azt a könyvet. Már nem emlékszem, hanyadik meghosszabbítás után, de sajgó szívvel és fancsali képpel vittem vissza a könyvtárba. Aztán addig gyűjtögettem a zsebpénzemet, amíg végre saját példányt vásárolhattam. Nagyobb becsben nemigen tartottak még könyvet a világtörténelemben, mint ahogy én bántam azzal a csudaszép kivitelű kötettel.
Ákos kis híján közbeszólt, de ebben a pillanatban különös érzése támadt. Az volt a benyomása, hogy Hajdú Endre már nem hozzá, hanem a lányához beszél.
– Érdekes, hogy mennyire le tudja kötni egy ilyen remekmű az ember figyelmét, még akkor is, ha már szinte betéve tudja a történetet. Ez mutatja igazán az író zsenijét. Ha nem lettem volna olyan fáradt, tán egy ültő helyemben kiolvastam volna újra, de estefelé elnyomott az álom… Természetesen arról álmodtam, hogy én is Pál utcai fiú vagyok, és eszemet vesztve rohanok Nemecsek betegágyához a gittegylet nagykönyvével, hogy jóvátegyem, amit lehet, amíg még nem késő…
Jaj, milyen szívesen beszámolt volna róla Ákos, hogy ez a nagyszerű olvasmány és Molnár Ferenc szelleme miként segített neki azokban a nehéz pillanatokban, ott, a baleset helyszínén az életmentésben! De aztán persze még csak meg sem pisszent. Legszívesebben magára hagyta volna apát és lányát, de attól tartott, nem tudna olyan csöndesen visszavonulni, hogy szét ne foszlassa a pillanat múlékony varázsát.
– Csakhogy amikor odaértem, a betegágyban nem egy szőke fiúcskát láttam, hanem téged, kislányom. A szemed csukva volt, és én hiába szólongattalak, már nem válaszoltál. Térdre borultam, és zokogva kértelek, hogy ne hagyj el, ne hagyj magamra, mert rajtad kívül senkim sincs már az égkerek világon. Jobban szeretlek, mint a tulajdon életemet, és nincs semmi, amit fel ne áldoznék azért, hogy még egyszer együtt lehessünk, hogy még egyszer belenézhessek a szemedbe, hogy még egyszer az életben hallhassam a nevetésedet. És hogy elmondhassam, mennyire hiányzol, és semmit nem szeretnék jobban, mint még egyszer magamhoz ölelni téged.
Megint csönd támadt, és ebben a torokszorító csöndben leírhatatlanul hatott egy női hang, amely voltaképpen gyöngécske sóhaj volt csupán, mégis hátborzongatóan visszhangozta be a kórtermet:
– Apa, hol vagy?