A következő korrepetálásnak egészen más volt a hangulata, mint a korábbiaknak. Addig minden jól alakult, amíg Janó bácsi az ipari forradalom következményeiről kérdezte ki Ferkót, de később a nyugalmazott tanárnak akadtak bizonyos aggályai:
– Mi tagadás, hibátlan feleletet adtál elő az ipari forradalom következményeiről – ismerte el –, de csak félig. Amit elmondtál, az mind helyes volt, az utolsó szóig, csakhogy kizárólag a pozitív következményekről beszéltél, márpedig az ipari forradalomnak számos negatív hozadéka is volt.
Kicsi Ferkó ezen nagyon elcsodálkozott:
– Negatív hozadéka? De hát feltaláltak egy csomó új gépet! Fejlődésnek indult a technika, a tudomány, meg minden!
– Ez valóban így van, de ettől még a negatív következmények is jelen voltak – mutatott rá Janó bácsi. – Hogy csak a legfontosabbakat említsem: a népességnek az a része, amelyik az egyre nagyobb fokú gépesítés miatt már nem tudott munkát találni a mezőgazdaságban, szinte beözönlött a városokba, hogy az újonnan épült gyárakban keressen munkát. És bizony a tömeges városba költözés alacsony életszínvonallal járt együtt. A legfontosabb társadalmi változás azonban mégiscsak az volt, hogy ekkor kapta az első komoly támadást a hagyományos családmodell.
Mivel a kisfiú arcán jól látszott, hogy ez utóbbit nem egészen érti, Janó bácsi részletesebben is kifejtette:
– Tudod, a hagyományos családban a férfiak voltak a családfenntartók, a nők feladata pedig a háztartás vezetése és a gyermekek nevelése volt. Az ipari munkásságnál az alacsony munkabérek többnyire nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a férfi egyedül tartsa el a családot, így szükségessé vált a nők munkába állása, ami merőben szokatlan volt. Sőt, hamarosan a gyermekmunka is megjelent.
Ferkó ábrázatáról pontosan leolvasható volt, hogy az utóbbi tény kellően elborzasztotta. Később azonban egyenesen felvidult, amikor a nyugalmazott tanár a géprombolások okait és lefolyását ecsetelte, és hamarosan közbe is szólt:
– A géprombolások témáját még nem is tanultuk, az csak a következő órán lesz napirenden.
Janó bácsi elmosolyodott:
– És nagy baj lenne, ha egy kissé előreszaladnánk a tananyagban? – kérdezte. – Ha most átvennénk a géprombolások témakörét, akkor lehet, hogy a következő órán is kapnál egy jutalom ötöst.
Mint kiderült, Ferkó egész más irányból közelítette meg a dolgot:
– Vagy nem is kéne figyelnem az órán, mert már tudnám az anyagot – szaladt ki a száján a leleplező mondat.
Némi csönd keletkezett a helyiségben, és a kisfiú is érezte már, hogy nem volt túlságosan szerencsés a legutóbbi megnyilvánulása.
Janó bácsi természetesen nem hagyta ki a lehetőséget, és immár nyíltan rákérdezett:
– Mondd csak, tulajdonképpen mivel szoktál te foglalkozni az órán, ami megakadályoz abban, hogy oda tudj figyelni a tanárnő szavaira?
Kicsi Ferkó fülig pirult. Tudta, hogy lebukott, de ezért nem haragudhatott senkire, csakis magára, elvégre a saját szavai buktatták le. Hallgatott egy sort, de aztán úgy vélte, nincs mit tenni, ideje bevallani az igazat. És az a körülmény is közrejátszott a megnyílásában, hogy eddigre már komoly bizalommal viseltetett az idős tanár iránt, hiszen Janó bácsi mindig megértő volt vele.
– Az az igazság, hogy a padtársammal, Kovács Mikivel legtöbbször játszani szoktunk – vallotta be.
– Nocsak. Aztán mit szoktatok játszani?
– Amőbázunk, torpedózunk, meg efféléket csinálunk. Csupa olyasmit, amihez nem sok minden kell, csak papír meg toll.
– És a tanárnő ebből nem szokott észrevenni semmit? – hüledezett Janó bácsi.
– Á, dehogy! Nagyon ügyesek vagyunk – szólt a kisfiú szinte hencegve.
– Nem igazán örülök annak, amit elmondtál – bocsátotta előre Janó bácsi –, az pedig különösen aggaszt, hogy mintha még büszke is lennél erre a dologra. Nem érzed, hogy magaddal szúrsz ki, amikor ilyesmiket művelsz?
Ferkónak most már leolvadt az arcáról a vigyor, és szemlesütve vallotta be:
– Nem olyan könnyű ám Kovács Mikinek ellenállni. Ha ő egyszer amőbázni akar, akkor nem tűr ellentmondást. Az ember kénytelen azt csinálni, amit ő akar.
Janó bácsi egész este a tanítványa szavain töprengett. Vajon mi lenne most a jó megoldás? Értesítse a kisfiú szüleit? És ezáltal veszítse el Ferkó bizalmát? Hiszen nyilvánvaló, hogy a szülők kérdőre fogják vonni a fiukat, és ezáltal hamar fény derül majd arra, hogy ki is volt az információt átadó személy.
Beszéljen a tanárokkal? Egyáltalán adna még bárki az ő szavára? Miféle ötlet ez, hogy egy öregotthonból betipeg egy nyugalmazott tanerő az iskolába, és elkezdi kiosztani, vagy csak jó tanácsokkal ellátni a tanári kar tagjait? Hát ez semmiképpen sem volna szerencsés.
Akkor meg hagyjon ki mindenkit a képletből, és egyedül Ferkónak beszéljen a lelkére, hogy ez így nem mehet tovább? Ugyan milyen eredménnyel kecsegtetne ez a megoldás? Hiszen ez a kisfiú épp eléggé a hatása alá került annak a rosszcsont padtársának!
Aztán nagyot gondolt a nyugalmazott tanár, és másnap délelőtt elindult, hogy felkeresse Ferkó iskoláját, abban is a tanárnőt, akiről csak annyit tudott, hogy Ibolya a keresztneve. Később aztán nagyon meglepődött, mert kiderült, hogy régről ismerik egymást, hajdanán együtt ültek az önkormányzat oktatási bizottságában.
Miután megtörtént a nagy egymásra találás, Janó bácsi megengedett magának némi bókolást:
– Ibolyám, te semmit sem változtál a daliás idők óta. Nem is értem, miről beszéltél az előbb. Miféle nyugdíj előtt állhatnál? Ahogy rád nézek, szerintem addig még jó tíz éved hátra van!
A tanárnő elmosolyodott:
– Te sem változtál semmit, még most is teszed a szépet a nőknek.
– Próbálkozom, Ibolyám, próbálkozom, elvégre egy férfi próbáljon meg mindvégig úriember maradni – tárta szét a karjait Janó bácsi, aztán komolyra fordította a szót: – No de rátérnék a tárgyra, mert van ám az én látogatásomnak egy jelentős célja is…
Azzal elmesélte, hogy jelenleg ki az ő magántanítványa, és milyen problémákkal terhelt az ügy.
A tanárnő az eset hallatán először is felfortyant:
– Szóval ezt művelik az óráimon ezek a kis gézengúzok? Mindjárt sejtettem én, hogy lehet valami a háttérben, hiszen ez a Ferkó különben egy igen jó eszű gyerek.
– Nekem is ez a tapasztalatom – bólogatott szorgosan Janó bácsi.
– Amőba, meg torpedó, azt mondod? Nem akarom elhinni, hogy semmit nem vettem észre a dologból! – bosszankodott Ibolya.
– Ne ostorozd magad, kollegina, ezek a mai gyerekek már olyan fineszesek, hogy pedagógus legyen a talpán, aki bír velük – próbálta megnyugtatni a tanárnőt Janó bácsi, egyelőre nem sok sikerrel.
– No, majd adok én nekik olyan fineszt, hogy arról koldulnak! A következő órán…
– Épp ezt kellene elkerülni – fogta meg a kollegina karját Janó bácsi, megakadályozván, hogy befejezze a fenyegetőzőnek ható mondatot. – Mármint a botrányt és a nyilvánosságot. Tudod, Ibolyám, azért örülök, hogy kiderült, te vagy a szóban forgó történelemtanár, mert úgy érzem, ez az eset nagyfokú tapintatot igényel. Rólad pedig tudom, hogy képes vagy az okos kompromisszumra – hízelgett kicsit Janó bácsi.
A lényeget azonban nem beszélhették meg, mert ekkor becsengettek, és az idős tanár kénytelen volt várni a következő szünetig.
Én pedig a következő részig … de muszáj 😉