Janó bácsi úgy sejtette, hogy nem sikerült maradéktalanul lecsillapítania a tanítványa lelkében dúló vihart, és ez a következő korrepetálás alkalmával be is bizonyosodott. Kicsi Ferkó mindjárt a találkozó elején elújságolta, hogy nem bírta tovább a lelkifurdalást, ezért az első adandó alkalommal bevallotta a tanárnőjének a hazugságot.
– Hol történt ez? – tudakolta Janó bácsi.
– Az iskolában – felelte a kisfiú.
– Nem úgy értem. Az osztály előtt vallottad be, vagy négyszemközt?
– A tanári szobában voltunk – magyarázta Ferkó –, de csak Ibolya néni és én voltunk jelen, tehát lényegében négyszemközt.
– És mi lett a jutalom ötösöddel? Visszavonta a tanárnő?
– Nem. Sőt, azt mondta, hogy megért engem. Vagyis inkább azt, hogy miért szégyelltem volna az osztály színe előtt bevallani, hogy korrepetálásra járok. Azt is mondta, hogy nagyon örül, amiért szeretném kijavítani a jegyeimet történelemből, és lehetőséget is fog rá adni, mert látja, hogy komolyan gondolom ezt az egészet, és a szorgalmam is visszatért.
– No, hát ez igazán remek hír – mosolyodott el Janó bácsi. – Akkor most már maradéktalanul elmúlt a lelkifurdalásod?
– Most már igen. Tegnap óta.
– Hogyhogy tegnap óta?
– Mert tegnap meséltem el a szüleimnek ezt az egészet. De azóta tényleg úgy érzem, hogy most már nincs semmi baj.
– No, ha nincs semmi baj, akkor talán ideje lesz hozzákezdeni a mai anyaghoz – javasolta a nyugalmazott tanár. – Van még mit bepótolni, és a szüleid nem azért fizetnek nekem, hogy csevegjek veled, hanem hogy történelmet tanítsak. A következő lecke pedig nem más, mint az ipari forradalom.
Janó bácsi nem tudta nem észrevenni, hogy a kisfiú kissé megrettent már a fejezet címétől is.
– Nem kell félni, ez a témakör pontosan ugyanolyan könnyű, mint Amerika felfedezésének előzményei, majd meglátod – biztatta Ferkót. Aztán eszébe jutott valami, és elhúzta a kisfiú elől a jegyzetfüzetet: – Arra kérlek, hogy jól figyelj rám, én pedig megígérem, hogy igyekszem nagyon érthetően és logikusan elmagyarázni az anyagot.
Azzal bele is kezdett, és ahogy szokta, az előzményektől kezdve szépen végigvezette a fonalat az ipari forradalom legfontosabb állomásain. Amikor végzett az előadással, visszakérdezte Ferkótól a hallottakat. Nem lepte meg különösebben, hogy a kisfiú szinte hibátlanul mondta fel a leckét.
– Ha most az iskolában lennénk, akkor erre a feleletre mindenféle mérlegelés nélkül adnék ötöst – közölte Janó bácsi. – De azt is elárulom, hogy engem egyáltalán nem ért váratlanul, hogy ilyen jól feleltél. Láttam, hogy mindvégig figyeltél, azt pedig már régóta tudom, hogy eszes fiú vagy. Tehát nem találok benne semmi meglepőt, hogy máris ötösre tudod az anyagot. Viszont egyre kevésbé értem, hogy miért szorulsz a segítségemre, és miért kell téged egy olyan egyszerű tantárgyból korrepetálni, mint a történelem.
– Nem értem… – dadogta kissé elpirulva Ferkó. – Mire céloz a tanár úr?
– Arra, hogy amikor odafigyelsz a magyarázatra, akkor anélkül is meg tudsz jegyezni mindent, hogy jegyzetelnél. Azért is húztam el előled a füzetet és a tollat, hogy ez számodra is teljesen egyértelmű legyen. Na már most, szerintem ez a képességed akkor is a rendelkezésedre áll, amikor nem nálam vagy, hanem az iskolában, és éppen a történelemórán figyeled a tanárnőd szavait. Eddig tudsz követni?
– Igen – bólintott halványan a kisfiú, de mintha egyre kényelmetlenebbül fészkelődött volna a székén.
– Innen már adja magát a következtetés – folytatta Janó bácsi: – az iskolában bizony nem szoktál odafigyelni a tanári magyarázatra. Mert ha odafigyelnél, akkor egészen biztosan nem állnál bukásra történelemből.
A kisöreg abbahagyta a fiú kikérdezését, meg a történelemórán való figyeléssel kapcsolatos logikai levezetéseket, mert határozottan úgy érezte, hogy Ferkó faggatózásként éli meg a történteket, és egyre inkább bezárkózik. Meg aztán amúgy is lejárt aznap délutánra a korrepetálás ideje.
De a nyugdíjas tanár legközelebb sem folytatta ezt a fajta kikérdezést. Tudta, hogy mostantól patikamérlegen kell kiegyensúlyoznia minden olyan kérdését, amely nem a történelemmel kapcsolatos, nehogy Ferkó végképp bezárkózzon.
Egy ideig eltöprengett azon, hogy beszéljen–e jelen stádiumban a kisfiú szüleivel, de aztán elvetette ezt a megoldást. Ugyan, mit mondhatnék nekik? – kérdezte önmagától. – Azt, hogy van egy sejtésem, de ennél többet momentán nem mondhatok? Hiszen az a nesze semmi, fogd meg jól esete lenne.
Így aztán a következő foglalkozáson újra csak az ipari forradalom egyik lényeges eleme került terítékre:
– Vegyük át az angliai bekerítések esetét – javasolta Ferkónak. – Nem árt, ha visszamenőleg is tallózunk az eddigi tananyagban, mert ha javítani akarsz, akkor bármilyen témakörben feleltethet a tanárnőd.
Ferkó sűrű pislogásából az derült ki, hogy halvány fogalma sincs, miről beszélhet a kisöreg.
– No, mi az? – firtatta Janó bácsi. – Nem ismerős az a fogalom, hogy angliai bekerítések?
– De igen, ismerős – dadogta a kisfiú –, csak hirtelen nem tudom, hogy melyik háborúról, vagy melyik csatáról van szó.
Janó bácsi nagyot sóhajtott:
– Akkor talán vegyük a legelejétől. A kora újkori Angliában a birtokosok először a közös legelőket, majd a bérlők parcelláit kerítették körbe. A gyapjú iránt megnőtt keresletre válaszolva az angol földbirtokosok a nagyobb haszonnal kecsegtető juhtenyésztésre kívántak átállni. Így az addig megműveletlen vagy a parasztok közös művelésében álló földeket, illetve maguknak a bérlő parasztoknak a földjeit is igyekeztek elvenni. A folyamat nem törvényhozási eszközökkel, hanem az igazságszolgáltatás útján, gazdasági és gazdaságon kívüli kényszerrel, erőszakkal zajlott le. Az eljárás során a parasztok értesítést kaptak a Parlamenttől arról, hogy a meghallgatásuk nélkül elvették a községi földjeiket.
A kisfiú szorgalmasan jegyzetelt, és némileg pironkodva is, mert szép fokozatosan világossá vált előtte, hogy jó nagy butaságot mondott az imént, a bekerítéseknek ugyanis semmi köze sincs csatákhoz vagy háborúkhoz.
A foglalkozás vége felé Janó bácsi ismét egy lazább beszélgetésre váltott:
– Mondd csak, Ferkó, a ti iskolátokban mi a szokás? Magatok választjátok ki a padtársatokat, vagy a tanárok osztanak be titeket? Esetleg magasság szerint kell elfoglalni a helyeiteket? Netán névsor szerint? Mindenfélét hallottam már. Érdekelne, hogy nálatok hogyan működik ez a dolog.
– Változó, majdnem minden órán más a helyzet – vágta rá a kisfiú, és nagy megkönnyebbülést érzett, hogy végre nem a bekerítés témája szerepel a terítéken. – Nálunk is van olyan tanár, aki megszabja, hogy ki ki mellett üljön. Ábrányi tanár bácsi például ragaszkodik a betűrend szerinti üléshez, mert szerintem nehezen tudja megjegyezni a nevünket, és ez is egy kapaszkodó neki, hogy kit melyik betűnél keressen a naplóban. De többnyire mi választhatjuk ki, hogy ki mellett szeretnénk ülni a padban. Persze ezt év elején lehet csak kiválasztani, utána már nem lehet csereberélni, mert azt egyik tanár sem engedi meg. Vagy csak nagyon indokolt esetben.
– Értem – bólogatott Janó bácsi. – Elmesélnéd nekem, hogy melyik órán ki mellett ülsz? Ismersz már, tudhatod jól, hogy engem minden érdekel, ami a tanítványaimmal kapcsolatos.
Miután a kisfiú végzett a felsorolással, a kisöreg elgondolkodott. Nahát, milyen érdekes! Történelem- és magyarórán egy bizonyos Kovács Miklós mellett ül. És épp ebből a két tárgyból áll bukásra…