Négy meggylikőr és egy temetés

Egy borongós őszi estén Gronyárral véletlenül hivatalosak lettünk egy temetésre. Azért írom, hogy véletlenül, mert nemcsak most, de voltaképpen már másnap sem nagyon értettük (vagy inkább nem emlékeztünk egész pontosan), hogy miként is került sor a meghívásunkra, és mi a bánatot kerestünk mi ott.

Az egész úgy kezdődött, hogy letévedt a Negyven Rablóba egy végtelenül szomorú fószer. Mint kiderült, meghalt valami rokona, egy idős bácsi, és ezért pityeregve rendelte magának egyre-másra a meggylikőröket. Aztán már nekünk is. Hálából. Mert próbáltuk megvigasztalni. Elvégre nagyon humánus és együttérző fiatalemberek vagyunk. Főleg Gronyár. Ha ingyenpiáról van szó.

A negyedik meggylikőr után a szomorú fószer meghívott minket a temetésre. Na már most, a meghívások tekintetében én azt az iskolát képviselem, hogy annak tárgyát elsősorban buli képezze, vagy mondjuk meccs, bográcsozás, medencés party, végső esetben kiállítás vagy egyéb kulturális esemény. Ha pedig családi rendezvényről van szó, akkor az százszor inkább esküvő legyen, mint temetés.

Messze nem így vélekedett Gronyár, aki még azelőtt lelkesen megígérte a megjelenésünket, hogy szólásra nyithattam volna a pofámat.

Na, ezért utálom én a meggylikőrt. Összeragad tőle az embernek a szája. És így nem tudja időben kimondani azt, hogy nagyon szépen köszönjük a megtiszteltetést, de nem élnénk a kitűnő lehetőséggel.

Csak azért görcsölök ennyit a bevezetővel, hogy érzékeltessem: gyakorlatilag senkit sem ismertünk azon a temetésen, nemhogy a megboldogultat. Nem szeretném ugyanis, ha szívtelen tahóknak tűnnénk a végén. Mert kissé megbotránkoztató történet következik.

Szóval, egy derűs őszi napon álldogálunk a temetőben Gronyár barátommal. Körülöttünk gyászolók szipognak. A pap az elhunyt érdemeit sorolja. Mi egyelőre disztingváltan ácsorgunk, próbálunk együttérző arcot vágni, és közben örülünk, hogy nem esik az eső, nem fúj a szél, sőt, még kissé melengető is az októberi napsütés…

Ám egyszer csak így szól Gronyár, a fogai közt átszűrve a szavakat:
– Mr. Bean két óránál.

Magamhoz térek a bambulásból, és pislogni kezdek. Mit akar ez? Mi a probléma…?

Aztán lassan felfogom a közleményt, legalábbis a második felét, és óvatosan két óra irányába fordítom a fejem. Szent egek! Bár ne tettem volna! Most már értem a közlemény elejét is. Hát tényleg ott áll egy fószer, aki kiköpött Mr. Bean!

Nem merek Gronyárra nézni, még csak felé sem fordulok, de a zsigereimben érzem, hogy belül röhög. Én is. És tudom, hogy itt botrány lesz. Hát ilyen isten nincs, hogy én ezt kibírjam!

A periférikus látómezőmben feltűnik Gronyár válla. Ez nagy baj, ugyanis az a váll enyhén remeg… Jézusom, most segíts meg!

Nagy lélegzet… Semmi pánik, Szabi, ki fogod bírni. Temetésen nem röhögünk… És nem nézel oda még egyszer, világos? Beharapod az ajkad, és a pap bácsi szavaira koncentrálsz!

Sok mindennek ellen tudok állni, de eme listáról sajnos hiányzik a kísértés. Egyre többször pillantok Mr. Beanre, sőt a végén egészen rajta felejtem a tekintetem. Mr. Bean most sóhajt, és iszonytatóan kitágul az orrlyuka. Tudom, hogy Gronyár is látta. Ő már halkan nyekereg. Bakker, ne csináld, jóbarát, mert menten kitör belőlem a röhögés!

Iszonyú erővel harapok rá az alsó ajkamra, szinte csodálom, hogy nem csurran a vérem. Közben tragikus jelenetek között válogatok gondolatban, de most valahogy még az is olyan mókásnak tűnik, hogy anno rajtakaptam a nejemet…

Nem bírom ki, megint odasandítok. A fószer most felhúzza a szemöldökét, és erről eszembe jut a macikája, meg amikor rászorult a fejére a karácsonyi pulyka az egyik epizódban.

Gronyár elővesz egy zsebkendőt, és terkózásból orrot fúj. Követem a példáját, mert érzem, hogy ha nem adhatok ki valami hangot magamból, esetleg még kirobbanó hahota is lehet a vége. És azt a szégyent nem élném túl, utánavetném magam az ismeretlen megboldogultnak a sírgödörbe.

A franc essen ebbe a Mr. Beanbe, ő is kifújja az orrát, és közben mozog a füle. Miért kell ennek ilyen közel állni hozzánk? Miért nem a hátunk mögött figyel? Mit tolakszik?

Gronyár halkan elkezd vinnyogni, egyre jobban remeg a válla, és megpróbál úgy tenni, mint aki a sírását akarja mindenáron visszafojtani. Kétségbeesve követem a példáját, és megkísérlem halk zokogásnak álcázni azokat a hangeffekteket, amik az orromon és a számon át előbukkannak.

De egyszer csak vége, nincs tovább. Egyszerűen nincs mit tenni, hátra arcot csinálunk, és a könnyeinket törölgetve, furán hüppögve kioldalgunk a gyászoló tömegből. Többen tágra nyílt szemmel bámulnak ránk, és csodálkoznak, vajon milyen rokon lehet ez a két teljesen ismeretlen, ám rendkívül érző szívű fiatalember, akiket ennyire megviselt Izéke bácsi halála.

Ahogy távolodtunk az embersereglettől, egyre fokoztuk a sebességet, míg végül egy másik ismeretlen sírkövére borulva igyekeztünk lecsillapodni, s közben azon imádkoztunk, nehogy a sír tulajdonosának rokona épp most tévedjen erre, mert valószínűleg nem tudnánk érdemi választ adni neki, ha azt firtatná, kije is vagyunk mi a megboldogultnak.

Hát így történt. Az vesse ránk az első követ, akinek már a dédapja is geológus volt.