– Talán jobb is lett volna, ha úgy történik – gondolkodott el Hajdú Endre. – A hátralévő életünk mindkettőnk számára csak szenvedést hozhat.
A családfőn most megint úrrá lett a bánat. A kezébe temette az arcát, és jól látszott, hogy a könnyeivel küszködik. Ákosnak nem is volt szíve, hogy a korábbi hangnemben folytassa a dorgálást.
– Nem ismerek magára, Endre bácsi – szólalt meg szelíden. – Hol van az a karakán üzletember, akit nem riaszt vissza semmilyen akadályt, ha meg kell harcolnia valamiért? Hol van az a Hajdú Endre, aki fáradtságot nem ismerve oroszlánként küzd, ha úgy kívánja a sors?
– Itt már nem érdemes harcolni – hangzott a ráncos és sebhelyes kezek mögül.
– Nem érdemes? – ismételte Ákos csodálkozva. – Nem tudom, mi lehetne egy ember számára nagyobb kihívás, mint harcolni a gyermeke életéért.
A vita egyelőre nem folytatódhatott, legalábbis nem abban a mederben, mint korábban, ugyanis ekkor hazaérkezett a nagymama.
– Maga is itt van, Ákoskám? – nyitott be a szobába. – Akkor úgy főzöm a kávét, hogy magának is jusson.
– Köszönöm szépen, az jó lesz – felelte az Almási fiú. – Hat órára mennem kell Évihez, hogy leváltsam Anitát a felolvasásban, és hát, mit tagadjam, eléggé fáradtnak érzem magam.
A nagymama kiment a konyhába, a családfő pedig fásultan megkérdezte:
– Mondd csak, fiam, volt ez idáig bármiféle kézzelfogható eredménye a ti felolvasásaitoknak?
– Látja, ez az egyik alapvető különbség a kettőnk gondolkodása között, Endre bácsi – mutatott rá Ákos. – A maga világában csupa kézzelfogható dolgok szerepelnek. Látható és tapintható dolgok, amiket egzakt módon le lehet írni a matematika és a fizika, vagy akár az orvostudomány törvényszerűségeit alkalmazva. Az én világom egész más. Az én világomban sokkal nagyobb szerepe van a megfoghatatlannak; mindannak, ami túl van a fizikán és a matematikán; és mindannak, ami csak a szív számára látható – magyarázta. – Tudja, Endre bácsi, amikor én felolvasok Évinek, és a kezét fogom, néha olyan érzésem támad, mintha az nem is történhetne másként, mint hogy a következő percben felébred a kedvesem, ásít egy nagyot, és boldogan rám mosolyog. Néha mintha úgy látnám a szemem sarkából, hogy megrebbent a szempillája, máskor meg egyenesen úgy érzem, megpróbálja megszorítani a kezemet. Aztán persze ráébredek, hogy csak fáradt érzékszerveim és idegeim játéka volt az egész. De nem is ez a lényeg. A lényeg a hit, amely egyetlen pillanatra sem hagy alább a szívemben. Tudom, hogy érzi: én visszavárom őt erre a világra.
A nagymama behozta a tálcát a kávéval, és letette a dohányzóasztalra.
– Ugye, nem baj, ha leülök egy kicsit közétek? – kérdezte a fiát, aztán a vendég felé fordult: – Remélem, nem titok, amiről beszélgetnek, Ákoskám.
– Szó sincs róla – felelte az Almási fiú. – Tetszik tudni, épp arról szándékozom meggyőzni Endre bácsit, hogy csatlakozzon ő is hozzánk, és olvasson fel valamit a lányának.
– Remek ötlet – jelentette ki felvillanyozódva a nagymama. – Ugye, te is így gondolod, fiam?… Nem is tudom, eddig miért nem került erre sor.
A családfő sűrű pislogásba fogott, aztán keserves sóhaj hagyta el az ajkát. Látszott, hogy nem volt felkészülve erre az újabb meglepetésre. Hirtelenjében nem is tellett tőle, csak egy igen suta és esetlen kifogás:
– Ugyan már, nem szoktam én olyasmit művelni. Amikor kicsik voltak a gyerekek, akkor is az anyjuk olvasott nekik mesét.
– Nos, akkor van mit bepótolni – jegyezte meg Ákos, és miközben a zsebébe nyúlt, sejtelmesen így folytatta: – Tudtam én, hogy nem lesz könnyű meggyőznöm Endre bácsit, ezért hát hoztam magammal egy ügyes kis segédeszközt.
Hajdú Endre leplezetlen kíváncsisággal kísérte a vendég minden mozdulatát…