Egy percre feszült csönd borult a szobára. Hajdú Endre továbbra is a döbbenet állapotában leledzett. Azon tűnődött, mikor fordult elő utoljára, hogy valaki ilyen hangot merészelt volna megütni vele szemben. Mivel ehhez hasonló eset nem merült fel az emlékeiben, megfontolása tárgyává az lépett elő, hogy miféle módon vessen véget annak az áldatlan állapotnak, miszerint egy tejfelesszájú ifjonc éppen kioktatni készül őt az erkölcs és a lelkiismeret kérdéseiről a saját lakásában.
Átmenetileg Ákos is hallgatott. Zavarban volt, hiszen arra számított, hogy a házigazda dühödt kiabálásban fog kitörni, sőt még durva szitkokra is fel volt készülve, a csöndesen szemlélődő és várakozó Hajdú Endrével azonban egyelőre nem tudott mit kezdeni. Beszélgetőpartnere arcát fürkészte, s megpróbált következtetéseket levonni a lelkiállapotát illetően. Aztán úgy döntött, addig üti a vasat, amíg meleg. Ki tudja, mikor lesz legközelebb alkalma rá, hogy jól beolvasson a cégvezető úrnak?
– Az ám, a lelkiismeret! Ez itt a fő kérdés – vette fel ismét mondandója fonalát. – Jól fogalmazott az előbb, Endre bácsi: ez a döntés valóban végleges és megmásíthatatlan. Épp ezért kérem: mélyedjen magába egy percre, és képzelje el a hátralévő életét Évi nélkül. Képzelje el, amint megjön a hír, hogy a lányának összeomlott a vérkeringése, és az orvosok, a maga utasításának megfelelően, meg sem próbálták újraéleszteni. Képzelje el az éjszakáit, amikor majd verejtékben fürödve felriad, Évi nevével az ajkán, és nem lesz ember, aki megvigasztalja… Ha egyszer rádöbben, hogy rosszul döntött, már késő lesz. És akkor élete végéig kínozni fogja a lelkiismerete.
– Hallgass! – szólalt meg végre a házigazda, és bár villámokat szórt a szeme, nem kiabált és nem szitkozódott. A visszafojtott düh és keserűség azonban vészjóslóbb volt mindennél. – Mit tudsz te rólam, fiacskám? Mit tudhatsz te az én apai érzéseimről? Mit tudhatod, milyen az, amikor azt kell látnia egy édesapának, hogy a lánya, akit húsz évig melengetett a szíve legkedvesebb zugában, most az ágy tetején fekszik, és csupán gépek tartják életben? Te beszélsz nekem lelkiismeretről? Te beszélsz nekem felelősségteljes döntésről? No, ha tudni akarod, igenis végiggondoltam, milyen napok várnának az én szerencsétlen lányomra, ha valami csoda folytán magához térne. Egészséges ember őbelőle már sohasem lenne. Évtizedekig vegetálna egy betegágyban, és arra is képtelen lenne, hogy segítség nélkül megigyon egy pohár vizet. Miféle élet az ilyen? Egyáltalán életnek lehet ezt nevezni?
– Szóval ettől fél? Így már mindent értek – vágott közbe Ákos. – Attól fél, hogyha Évi életben marad, akkor magának kell gondoznia, és…
– Ugyan már! – legyintett mérgesen Hajdú Endre. – Miféle ostobaságokat beszélsz már megint? Gondolod, nem lenne pénzem, hogy ápolónők garmadáját megfizessem, akik naphosszat a lányom kívánságait lesnék?
– Nem erre céloztam – felelte az Almási fiú. – Maga attól fél, hogy ha Évi életben marad, magának nap mint nap szembesülnie kell azzal, ami vele történt. Ha csak ránézne, az jutna az eszébe, hogy ha akkor, azon a gyászos napon, az autópályán haladva nem rántja félre a kormányt, akkor a lánya még ma is egyetemre járna, kézilabdázna, és készülne a nagybetűs életre. De tudja, mi ez, Endre bácsi? Ez a vegytiszta egoizmus… Értem én a gondolkodását. Úgy véli, könnyebb lesz a lelkiismeretének, ha Évi szép csendben kiszenved, aztán odakerül a bátyja mellé a temetőbe. Akkor nem kell állandóan azzal szembesülnie, hogy mi lett a lányából… Csakhogy ez a kérdés nem ilyen egyszerű, Endre bácsi. Amit maga elkövetni készül, az Isten szemében közönséges gyilkosság.
– Isten! – kiáltott fel dühödten a házigazda. – Hol volt a te istened azon az átkozott napon? Miért hagyta, hogy ekkora szerencsétlenség érje a családomat?
Ákos csöndesen így szólt:
– Ha Isten nem segít, akkor most nem lenne miről beszélnünk. Akkor maga is és Évi is bennégtek volna az autóban.