Ákos kétségbeesetten járkált fel és alá a szobájában. Pontosan úgy érezte magát, mint a balesetet követő percekben. Hol fékezhetetlen düh kerítette hatalmába, hol meg sírni lett volna kedve tehetetlenségében. És erre bizony meg is volt minden oka. Hajdú Endre látogatása a lánya betegágyánál egyáltalán nem azzal az eredménnyel járt, amire előzetesen minden jóérzésű családtag számított. A zordon atya ugyanis kijelentette, hogy szándékában áll utasítást adni az orvosok számára, miszerint Évit sorolják át a „nem újraélesztendő” kategóriába.
Ákos tudta, hogy ez egyet jelentene a kedvese halálos ítéletével. Ha ugyanis az édesapa, mint legközelebbi hozzátartozó valóban elszánja magát, és így rendelkezik, akkor az orvosok semmit sem tehetnek a szerencsétlen lánnyal, ha esetleg rosszabbra fordulna az állapota.
Már éjfél is elmúlt, sőt a kismutató erősen közelített az egyeshez. Ákos egyre csak rótta a métereket a szobájában, és nem bírt megnyugodni a lelke. Elhatározta, hogy másnap mindenképpen sort kerít egy beszélgetésre Endre bácsival, de most már szakít a szelíd, udvarias, tapintatos hanggal, amely eddig kijárt a kedvese apjának, és egy olyan embernek, akit nemrégiben szörnyű tragédia ért. Úgy érezte, itt már nincs helye a finomkodásnak, hiszen nem kevesebbről, mint egy ember életéről és haláláról van szó!
– Üdvözlöm, Endre bácsi! – nyitott be másnap délután a zord atya szobájába.
Hajdú Endre az íróasztala mögött ült. Látszott rajta: pontosan tudja, hogy milyen ügyben kereste fel az Almási fiú. Szigorúan összevonta a szemöldökét, és minden átmenet nélkül belefojtotta a szót a vendégbe, mielőtt az előadhatta volna a mondandóját:
– A döntésem végleges és megmásíthatatlan – jelentette ki abban a modorban, amit már megszokhattak azok, akik a környezetében éltek és tevékenykedtek. Ákost azonban most nem rettentette meg semmi. Olyan vad elszántságot érzett, amilyet még talán soha.
– Ezt a hangot csak tartogassa a beosztottai meg az üzletfelei számára! – pirított rá a házigazdára. – Tudja, mit gondolok magáról, Endre bácsi? Magának teljesen megkérgesítette a szívét az üzlet. Azt azonban nem hittem volna, hogy az átkozott pénz utáni hajsza olyan ködbe borítja az agyát, hogy már képtelen tisztán látni, mi történik maga körül, és a végén már a szerettei is csupán könyvelési tételnek látszanak ezen a vörös ködön keresztül!
A cégvezető átmenetileg nem kapott levegőt, így módja sem volt rá, hogy közbeszólásával gátat szabjon a korholó szavaknak. Ákos kihasználta ezt a helyzeti előnyt, és pergő nyelvvel tovább szónokolt, hogy minél jobban kiaknázhassa a meglepetés adta lehetőséget:
– Maga hosszú éveken át megszokta, hogy állandó harc az élete, hogy ellensége mindenki, aki csak körülveszi. Résen kell lennie, hisz a konkurencia folyton be akarja darálni, nem is beszélve a saját alkalmazottairól, akik közül az egyik a benzint lopja, a másik meg rendszeresen egy-egy szál kolbászt csúsztat a szatyrába, mielőtt hazaindul a családjához. A maga elborult elméjében már nem szerepel semmi más, csakis a bevétel és a kiadás oszlopainak egymás alatt sorakozó számai! Mondja csak, az a szegény lány hogy áll most a maga kérges szívének tőzsdéjén?
– Figyelmeztetlek, fiacskám, hogy…
– Engem akar figyelmeztetni? Nem, tisztelt cégvezető úr! Ha van ebben a szobában valaki, akit figyelmeztetni kell, az nem én vagyok! Hanem inkább egy olyan ember, aki épp most válik méltatlanná arra, hogy édesapának neveztessék! Egy olyan ember, aki nem kisebb bűnre készül, mint hogy megölje a saját lányát!
– Kikérem magamnak, hogy…
– Kérni? Ugyan már! Nem szokott maga kérni. Maga utasítani és parancsolni szokott, és jaj annak, aki merészel ellenszegülni Hajdú Endre akaratának. Hajdú Endre minden dolgok megfellebbezhetetlen döntnöke, aki nem kér a mások véleményéből, nem kér a mások tanácsaiból, és akinek soha nem kell elszámolnia a tetteivel senki előtt. Csakhogy egyvalamit kifelejtett a számításból, kedves cégvezető úr. A saját lelkiismeretét, ha van még olyanja egyáltalán…