Az első héten nem húzták ki a számaimat. A másodikon sem. Pedig többször is viszketett a tenyerem, ami a pénzhez jutás biztos jele, de azóta már tudom, hogy csak az Arany Fácán illemhelyén szereztem be valami gombás fertőzést, feltehetően a kilincsről. A következő héten is csak egy kettesem lett. Nem akartam, hogy a Jóisten rosszat gondoljon rólam, ezért az összeg felét (negyvenkilenc forint ötven fillért) az első koldus kezébe nyomtam a lottózó előtt. Én viszont lassacskán éppen olyan kevésbé bíztam az Öregúrban, mint a születésnapomat megelőző időkben.
Már októbert mutatott a naptár, amikor elkeseredett dühömben az írógépet is elcipeltem a zálogházba, hogy legyen pénzem hazautazni. Nem akartam, hogy a szüleim gyanút fogjanak kétes egzisztenciámat illetően. Persze arra is számítottam titokban, hogy a születésnapom alkalmából utólag kapok valamilyen pénzzé tehető ajándékot, esetleg némi készpénzt.
Nos, hazautazásom nem éppen úgy sikerült, ahogy gondoltam. Bár szüleimet sikerült megnyugtatnom, hogy milyen remekül mennek a dolgok a munkahelyemen, és a főnököm is mennyire számít rám, az ajándékokat illetően azonban alaposan elszámítottam magam. Pénzt egy kanyit sem kaptam (hiába, otthon sem mennek már úgy a dolgok, mint régen), viszont anyám bepakolt nekem egy nagy csomó befőttet, krumplit, meg egyéb elemózsiákat, nehogy lefogyjon az egyetlen kisfia az üzemi konyha kosztján. Majdnem elröhögtem magam arra az ironikus gondolatra, hogy azért hurcoltam el a nagypapa írógépét a zaciba, hogy hazajöhessek ezért az ötven kiló cipelni valóért.
Amikor a vasútállomás felé araszoltam a két hatalmas sporttáskával, már kevésbé volt ironikus hangulatom. Alig vártam, hogy bezuhanhassak kis lakásom ajtaján, de végül ez a pillanat is eljött.
Otthon kibontottam egy cseresznyebefőttet, hogy megtudjam, megérte-e a sok szenvedés hazáig. (Nem is sejtettem, micsoda életveszélyes dolgot művelek.) Erre a hétre már oly mértékben elfogyott a bizalmam, hogy még a lottósorsolást sem néztem meg a tévében, így hát bekapcsoltam a rádiót, mert a hírekből mégiscsak meg akartam tudni a számokat. Azt hiszem, egészségi állapotomat illetően sokkal célszerűbb lett volna mégis a tévéközvetítést megnézni, és fokozatosan adagolni magamnak a hírt. A rádióbemondó ugyanis egy szuszra elhadarta a lottószámokat, így amikor rájöttem, hogy mind az öt számomat kihúzták, a meglepődés miatt magostul-mindenestül félrenyeltem egy cseresznyét.
Rövid sokk után egyszerűen leborultam a székről, és fetrengve próbáltam kiköhögni az átkozott gyümölcsöt. Közben átfutott az agyamon, hogy a jóskártyán a harsonás fickó helyett inkább rádióbemondót kellett volna ábrázolni, és nem „Hír”, hanem „Hírek” felirattal, akkor talán megfelelő óvatossággal ültem volna le a készülék elé. Eddigre már a kisasztalt is felborítottam kínomban, a cseresznyebefőtt végigborult a szőnyegen, én pedig könyörögtem az Úrnak, hogy ne végezzen ki mielőtt a szerződést teljesíthetném, hiszen így a halottkém fogja megtalálni a lottószelvényemet, és neki valószínűleg esze ágában sem lesz a pénz felét a szegényeknek adni. Amíg a padlóvázát törtem össze, azon tépelődtem, hogy talán segítséget kellene kérnem a szomszédoktól, de riadt agyam azonnal elvetette az ötletet. Joli mama talán azt hinné, hogy a tyúkjai kotkodálását akarom utánozni, s bizonyára elnéző mosollyal szemlélné gyenge produkciómat. Az a mocsok Szebegyinszky meg – ha egyáltalán sikerülne élve levergődnöm a földszintre – bizonyára bekiabálna a fiának:
– Hegedülj csak tovább, Béluska! Ozina szomszédnak még a hangja is elakadt a játékod hallatán!
Amint az állólámpa romjain fetrengtem, két hörgés között szentül megfogadtam, hogy ha ezt túlélem, cseresznyét sem puding, sem fagylalt, sem pálinka formájában nem veszek magamhoz többé az életben. Szerencsémre, mikor a végső halálfélelem megnyilvánulásaként életem jelentősebb emlékei kezdtek leperegni lelki szemeim előtt, nekiestem a könyvespolcnak, és a hátamra esett a hatalmas Guinness-enciklopédia, így végre sikerült felköhögnöm az átkozott cseresznyét.
Huhh!!! Micsoda megkönnyebbülés! Ehhez még az sem volt fogható, mikor kiskoromban egyszer öt nap székrekedés után végre sikerült kakilnom. Kiszédelegtem az erkélyre, mélyeket lélegeztem, és hálát adtam az Öregúrnak mindenért. Félig kábultan szemléltem, micsoda pusztítást végeztem a szobában, és erősen csodálkoztam azon, hogy mi minden tud átfutni az ember agyán szűk fél perc leforgása alatt. Hálás pillantást vetettem az enciklopédiára, és elrettenve gondoltam arra, mi lett volna, ha eredeti szándékom szerint eladom a múlt héten az antikváriumnak. Kezembe vettem, és ünnepélyesen megígértem neki, hogy soha nem teszek ilyet, ami egy lottóötös birtokában már nem volt olyan feltűnően nemes gesztus.
Aztán a pánikhangulat fokozatos lecsendesülésével lassan úrrá lett rajtam egy olyasfajta öröm, amilyet addig soha nem éreztem. Másként nem is tudom jellemezni ezt az állapotot, mint azzal, hogy hihetetlenül könnyűnek éreztem magam. Bár még nem tudtam, mekkora a nyeremény összege, azt azért sejtettem, hogy többszörös milliomossá váltam. Még belegondolni is furcsa volt: én, Ozina Géza ezennel milliomos lettem. Tiszta röhej! Tiszta röhej!!! Ki lehetett az a barom, aki azt állította, hogy a pénz nem boldogít?
Emlékszem, el kellett telnie néhány napnak, amíg reggelente nem azzal a hittel ébredtem, hogy biztosan csak álmodtam az egészet. De ilyenkor újra és újra megnéztem a szelvényt, és ellenőriztem a számokat. Aztán rendszerint imádkoztam, bár fogalmam sem volt, hogy azt hogyan kell szabályosan csinálni, mindenesetre összekulcsoltam a kezeimet és percekig hálálkodásféléket rebegtem az Öregúrnak.
No de térjünk vissza az események időbeli sorrendjéhez. Másnap jött a postás a munkanélküli segélyemmel, tizenegyezer-nyolcszáznegyven forinttal. Aláírtam, és mondtam neki, hogy kerekítsen. A negyvenet magánál hagyta, és megköszönte. Már majdnem elsuhant, mikor utánaszóltam:
– Várjon, nem így gondoltam. Adjon két ötezrest, a többi a magáé.
A derék postás valami egészen kivételes bambasággal vette tudomásul a dolgot. Mindenesetre nem kellett még egyszer elmagyaráznom az elosztást, sarkon fordult és leszaladt a lépcsőn, biztosan félt, hogy meggondolom magam. Majdnem felborította Feri urat, aki éppen hozzám igyekezett.
Gyanúsan szemléltem, s amint közelebb ért, rájöttem, hogy mi olyan szokatlan rajta. A szája kicsattanva, bedagadt jobb szeme alatt véraláfutás éktelenkedett. Kedvetlen hangon üdvözölt, majd magyarázatképpen megjegyezte:
– A hitelezőim megint nem teázni jöttek.
– Pedig azt hittem, benne maradt a csészében a kiskanál, mikor az ötórait ittad, az nyomta ki a szemedet – mondtam ugratólag. Tudja a fene, valahogy nem tudtam sajnálni barátomat, hiszen tudtam, hogy nemsokára nagyot fogok lendíteni kedélyállapotán.
– És a szám vajon mitől csattant ki, srác? A túl sok citromtól? – vágott vissza Feri úr, miközben a szobába mentünk. A szőnyegen elterülő piros cseresznyefoltra mutatva rezignáltan megkérdezte:
– Valld be, melyiket nyírtad ki, az öreg Szebegyinszkyt vagy a fiát?
Mivel ebben a szent pillanatban a kis Béluska odalenn hozzákezdett a gyakorláshoz, Feri úr rögtön következtetett:
– Szóval a derék apát.
Megkértem, hogy ne komolytalankodjon, mert fontos bejelentést kell tennem, és legjobb lesz, ha stabil támaszt keres magának, például a fotelben. Aztán a kezébe nyomtam a szerződésemet, és izgatottan vártam a hatást. Gyorsan elolvasta, majd szétcsattant ajkát gúnyos mosolyra görbítette, ami szemmel láthatólag némi fájdalmat okozott neki.
– Ne fárassz a babonáiddal, falusi! Semmi hangulatom nincs most az ilyesféle baromságokhoz. Te tényleg hiszel ebben?
– Kénytelen vagyok, ugyanis a szerződés első pontja máris teljesült! – s azzal diadalmasan meglobogtattam előtte a lottószelvényemet.
– Nem ismerem a heti lottószámokat – mondta hitetlenkedve, miközben a telefonhoz lépett –, ezért most felhívom a lottóirodát, de figyelmeztetlek, ha ez valami vicc, akkor teszek róla, hogy rövid időn belül hasonlíts hozzám!
– A bevert képedre gondolsz vagy a sörpocakodra? – kérdeztem vigyorogva. – Mert ha az utóbbira, akkor állok elébe az átformálási procedúrának. Feltételezem, hogy a mielőbbi siker érdekében ingyenes havi sörbérlettel kívánsz megajándékozni, amivel bármikor rendelhetek az osztályon aluli kifőzdédben.
A büszke kocsmáros a vendéglőjével kapcsolatos ilyesféle megjegyzésre normális esetben azonnal csípős választ adott volna, most azonban elmerült a telefonkönyv lapozásában. Így hát elhallgattam, és magamban remekül mulatva vártam, mikor fog végre cimborám ájultan összerogyni a telefon mellett.