Bár kissé émelyegtem még, meg a fejem is fájt, hangulatomat mégis erősen feljavította, hogy egy kéményseprő jött velem szemben az utcán. Még az sem tudott letörni, hogy a csavargatás közben a kezemben maradt a gombom, pedig a katonaság óta igazán utáltam gombot fölvarrni.
A postán annak rendje és módja szerint leadtam a lottómat, majd autóbuszra szálltam, mert úgy gondoltam, most már éppen ideje kikérdezni Feri urat, miért nem képviseltette magát a születésnapomon.
Feri úrnak a város másik végén volt egy kisvendéglője. Arany Fácán néven üzemelt, ami azért volt kissé komikus, mert az étlapról semmilyen vad– és háziállat nem hiányzott, csak a fácán. Bár annak idején, a nyitáskor még szerepelt rajta, de nem volt túl népszerű, legalábbis Feri úr így mesélte. Néhány éve vette át a családi vállalkozás vezetését az édesapjától, mikor az súlyos betegségbe esett. Nemsokára meg is halt, s attól kezdve nem ment valami fényesen az üzlet. Hiányzott az Öreg szakmai tapasztalata. Feri úr persze ezt nem szívesen vallotta be, inkább a körülményeket okolta, de amikor már kölcsönöket kellett felvennie, néha, egy-egy őszinte pillanatában felsóhajtott: „ezt az Öreg sohasem bocsátaná meg nekem”.
A magam részéről sohasem értettem, hogyan mehet rosszul egy vendéglő Magyarországon, ahol az emberek enni meg inni szeretnek a legjobban. És bár Feri úr néha meghallgatta a véleményemet, ötleteimet, igazából soha nem hagyta, hogy az üzletmenet beszédtéma legyen kettőnk között.
Most is alig ült vendég az asztaloknál. Cimborám a pult mögött gubbasztott, zavart mosoly ült ki az arcára, amikor meglátott:
– Foglalj helyet, srác. Bármit kérhetsz, a vendégem vagy!
Bár természetesen tudta a nevemet, következetesen „srác”-nak szólított, mint valami atyáskodó fivér, pedig csak egy évvel volt idősebb nálam. Az már baljós előjel volt, ha Gézát, pláne ha Ozinát mondott, az legtöbbször haraggal vagy sértődéssel párosult.
– Köszönöm, még nem reggeliztem, úgyhogy kérnék valami finomat.
– Inni mit hozhatok?
– Legfeljebb ásványvizet, ugyanis tegnap erősen a fenekére néztem egy Unikumos üvegnek, még a te részedet sem hagytam meg.
Feri úr a lehető legártatlanabb arckifejezés kíséretében mentegetőzött:
– Ne haragudj, tényleg borzasztóan sajnálom, de nem tudtam elmenni.
– Kitalálhatom, hogy miért nem? – kérdeztem gúnyos hangon. – Bizonyára a fejedre esett egy sörös rekesz, amitől amnéziába kerültél, és elfelejtetted, hogy hol lakom.
– Nem talált.
– Akkor biztosan a köztársasági elnököt láttad vendégül tegnap szerény éttermedben, aki olthatatlan kíváncsiságot mutatott a Ferkó-féle szalonnás rántotta iránt, és ragaszkodott hozzá, hogy te szolgálj fel neki egész este.
– Fölösleges gúnyolódnod. Tényleg nehéz napom volt. Délután ellenőrzést kaptam az adóhivataltól, este meg a kedves hitelezőim kerestek föl. Gondolhatod, hogy nem teázni akartak. A telefonod pedig nem működött.
– Biztosan a hátával fektettétek a kenyeret az asztalra. Akkor szokott megjelenni a hitelező – mondtam, de abbahagytam a babonák emlegetését, mert Feri urat olyan gondterheltnek láttam, mint még soha. Később, az egész nap folyamán mindössze egyszer nevette el magát, amikor elmeséltem neki, hogyan sikerült tegnap tíz méteren belül leszállnom a buszról. Elhatároztam hát, hogy ott maradok a vendéglőben és megpróbálom kiszedni a cimborámból, ami a szívét nyomja. Nem volt nehéz döntés, hiszen ő maga kecsegtetett azzal, hogy zárás után majd csinálunk egy görbe estét a tegnapiakat bepótolandó. Reméltem, hogy egy pohár ital majd őszintébbé és nyíltabbá teszi, mert hát mire való egy barát, ha a gondjait nem meri vele megosztani az ember.
Mindenesetre abból a szempontból hasznos volt a babonák fölemlegetése, hogy Feri úrnak eszébe juttattam a szülinapi ajándékomat. Ugyanis a derék cimbora minden évben valami e témával kapcsolatos csekélységgel lepett meg, és előérzetem szerint nem volt valószínű, hogy éppen most akarja kihagyni ezt a remek csúfolódási lehetőséget. Ilyenkor én visszavágás gyanánt legfeljebb enyhén gömbölyödő sörpocakjára tehettem megjegyzést, amivel szemben Feri úr azzal védekezett, hogy nem is igazi kocsmáros az, akinek lapos a hasa, és addig különben sincs baj, amíg az ember a fütyijét nem csak a tükörben láthatja.
Nos, sejtésem beigazolódott, egyetlen barátomnak ez évben sem állt szándékában ezt az ajándékozási hagyományt megszakítani, kisvártatva megjelent a reggelimmel és egy pakli díszesen becsomagolt jóskártyával. A tavalyi plüss fekete macskához képest ez erős minőségi javulást jelentett, nem is beszélve a két évvel azelőtti szerelmi erőt kimutató mágikus ingáról. Úgy látszik, ez a kerek jubileum Ferit is meghatotta. Hamis félmosollyal figyelte, amint a csomagolást bontogattam:
– Úgy nézz rá, srác, hogy egyedi darab! A bolhapiacon szereztem, nem mondom meg mennyiért. Két hónappal ezelőtt még javában praktizált egy azóta megboldogult híres jósnőnél.
– Köszönöm szépen, ez igazán remek ómen. Remélem, használati utasítást is kértél hozzá.
– Fölösleges, minden lapja önmagáért beszél.
Ez valóban így volt. Az igényesen megrajzolt ábrák és figurák alatt cirádás betűkkel sorakoztak a feliratok; hamisság, szerencse, huszár, pap, utazás, bíró, levél, és így tovább.
Elbohóckodtunk egy ideig a kártyával reggeli közben, majd Feri úr célzatos hunyorgások közepette megkért, hogy segítsek egy kicsit a konyhában. Be kell vallanom, egyáltalán nem bántam meg azt a döntésemet, hogy a nap további részét is a vendéglőben töltöm, amikor megtudtam, hogy aznap Feri úr húga, Julcsi végzi a konyhai teendőket. Az ilyen napokat sokkal inkább kedveltem, mint amikor az édesanyjuk vagy a nagymamájuk volt „szolgálatban”.
Julcsihoz plátói érzelmek fűztek már hosszú hónapok óta. Reménykedve vártam, hogy talán valamilyen alkalom majd közelebb hoz minket egymáshoz, és túlléphetjük a haverság kereteit, de túlzott félénkségem megakadályozott a legcsekélyebb kezdeményezésben is. Tudja a fene, valahogy egész más az, ha az ember a legjobb barátja húgába bolondul bele. Engem legalábbis valami megmagyarázhatatlan módon leblokkolt ez a tudat. Amikor egy érzékeny pillanatomban Feri úr tudomására hoztam a dolgot, a maga tömör, jellemző módján csak annyit mondott: ha versenyre kelnél „a világ legmamlaszabb fickója” címért, nem lenne az a hülye, aki másik indulóra fogadna.
Szóval, aznap délelőtt is a magam feltűnésmentes módján élveztem Julcsi társaságát. Segítettem neki mosogatni, krumplit hámozni, nagyfokú hősiességgel még az utálatos hagymapucolást is elvállaltam. Ferivel ellentétben módfelett örültem a gyér forgalomnak, mert így több időnk jutott az egyébként teljesen érdektelen, mindenféle érzelmi megnyilvánulástól mentes beszélgetésre. Amilyen igénytelen hülye vagyok, engem már ez is boldoggá tudott tenni.
Két mosogatás között megmutattam Julcsinak az ajándékomat, aki szó szerint vette a lapot, azaz elvette tőlem a kártyát, megkeverte, majd azt mondta, húzzak három lapot, és abból következtetünk a jövőmre. Izgatott örömmel tettem eleget kérésének, bár az első lap meglehetősen lehűtötte várakozásomat: „Özvegyember” – ez a felirat állt az ábra alatt. Akkor még fogalmam sem volt, mi közöm lehet egy ilyen figurához, hiszen egyetlen ilyen személy sem volt az ismeretségi körömben, s nőtlen lévén szerencsére magamra sem vonatkoztathattam a jövendölést. A második lap viszont annál érdekesebb volt. A rajz egy sudár, hetyke bajuszú fickót ábrázolt mézeskalácsszívvel a kezében, alatta a felirat: „Szerelmes férfi”.
Jelentőségteljes pillantást vetettem Julcsira, de nem látszott rajta, hogy különösebben érdekelné a lapjárásom. Igaz, nekem úgyszólván semmiféle bajuszom nem volt. Kedvetlenül húztam ki a harmadik kártyát: egy harsonás ipse erőlködött rajta, ő személyesítette meg a „Hír”-t. Ez aztán a legkevésbé sem világosította meg a jövőmet, hiszen egy hír a jótól a rosszig, a semmitmondó levélkétől a fontos üzenetig annyiféle lehet, hogy jós legyen a talpán, aki ebből messzemenő következtetéseket tud levonni.
Sajnos véget kellett vetnünk a jövendölésnek, mert nagyobb társaság tévedt be a vendéglőbe étkezési szándékkal, s ezután már egészen a záróráig nem volt szabad percünk. Óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor az utolsó vendég is méltóztatott hazaindulni, azonban mikor barátomra néztem, be kellett látnom, hogy minden viszonylagos. Feri úr ugyanis gondterhelten sóhajtozva számolgatta a pénztárgép tartalmát.
Takarítás után üldögéltünk a félhomályban egy pohár unikum mellett, s elérkezettnek láttam az időt, hogy kiszedjem belőle, ami a szívét nyomja. Mivel tudtam, hogy problémája anyagi jellegű, rövid csevej után feltettem neki a nem túl furfangos, viszont annál lényegre törőbb kérdést: mekkora összeg húzná ki a bajból?
– Úgy egymilliócska – válaszolta Feri úr, és megpróbált közömbös arckifejezést ölteni. Erre azonban inkább nekem lett volna szükségem, hogy megdöbbenésemet némileg palástolni tudjam. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen mértékben el tudott adósodni ez a néhány éve még jól menő kisvendéglő.
– Az Öreg most biztosan forog a sírjában… – motyogta immár egyre levertebb cimborám, és erre a legjobb szándékkal sem tudtam semmi biztatót mondani.
Sajnos ez az este sem éppen úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Közben egyre csak az járt a fejemben, hogy muszáj nyernem a lottón, különben… különben nem is tudom, mi lesz velünk…