– Engem egy dakota ne oktasson ki arról, hogy milyen egy igazi indián! – kiabált utána Fehér Bölény, és most hasonlított leginkább egy rézbőrűre, mert a méregtől paprikavörös lett, s mindeközben válogatott átkokat szórt Aladár fejére.
– Márpedig most megint ez következik – szólalt meg nyugodtan Gergő. – Szitkozódhatsz napestig, Fehér Bölény. Ezzel csak alátámasztod Viharfelhő testvérem szavait. Az indián ugyanis arról ismerszik meg, hogy nemeslelkű és igazságos. Belőled azonban, úgy látszik, hiányoznak ezek a tulajdonságok – azzal felnyalábolta a horgászfelszerelést, és társaival együtt méltóságteljesen elvonult a hirtelen súlyos csendbe burkolózó sziúk előtt.
A dakoták bemasíroztak Salt Creek-be, pontosabban Mrs. Apple konyhájába, mert a halak megtisztításánál nagy szükségük volt Almási nagyi szakértő közreműködésére. Nagyapó közben a biztonságos tűzrakás szabályairól kérdezte ki őket, hogy a mamának a szálkákon kívül ne legyen egyéb aggódni valója. Egy röpke óra elteltével a fiúk már kinn tanyáztak a prérin, és a nyársra tűzött keszegeket forgatva körbeülték a tábortüzet. A törzsfőnök ragaszkodott hozzá, hogy az egész zsákmányt megsüssék, pedig már az első néhány haltól is jóllakottnak érezték magukat.
– Valld be őszintén, Suhanó Árnyék testvérem – faggatta a törzs varázslója –, te még mindig bízol abban, hogy a sziúk elfogadják a meghívásunkat?
Gergő nem felelhetett, mert Aladár rögtön közbevágott:
– Csak merjék idedugni a pofájukat ezek után!
– Úgy látom, Viharfelhő testvérem, te egyre jobban gyűlölöd a sziúkat – jegyezte meg rosszallóan a törzsfőnök.
– Még csodálkozol rajta?! – fakadt ki a cigány fiú. – Először ledakotáznak, és egyáltalán nem azért, mintha indiánnak tartanának, aztán meg tyúktolvajnak neveznek! Az ilyeneknek jól be kell törni az orrát, ez a véleményem!
– És ha betöröd az orrukat, akkor majd igazi indiánnak fognak tartani? Akkor majd szeretni fognak, és a barátságukba fogadnak? – kérdezett vissza Gergő.
– Pont úgy beszélsz, mint a pap az intézetben – morgolódott Aladár. – Ő is mindig valami olyasmit mondott, hogy ha kapsz egy pofont jobbról, tartsd oda a bal orcádat is…
– Látod, látod, testvérem, nem is vagy te olyan értetlen ebben a dologban, mint amilyennek mutatod magad. Aztán arról beszélt-e az a pap, hogy ha megdobnak kővel…?
– Tudom, tudom, dobd vissza kenyérrel – fejezte be a mondatot Aladár nem túl nagy meggyőződéssel, aztán ironikusan hozzátette: – De ha jól látom, a kenyerünk már elfogyott.
– Ezt nem szó szerint kell érteni – magyarázta Gömbvillám, mert úgy érezte, hogy mint a törzs varázslójának, illik megnyilvánulnia vallási kérdésekben. – Arra utal, hogy ha valaki csúnyán bánik veled, te viszonozd kedvességgel…
– Elegem van ebből! – kiáltotta dühösen Viharfelhő, és nevéhez méltón szinte villámokat szórt a szeme. – Egy igazi indián ilyenkor megvédi a becsületét, és jól odasóz!
– Nemrég, amikor odaálltál Fehér Bölény elé, igazán bátran viselkedtél – tette a vállára a kezét Suhanó Árnyék. – Úgy beszéltél, mint egy nemeslelkű indián, és megvédted a becsületedet. Most viszont már megint egy vadóc kisfiú vagy, aki mindenáron verekedni akar. De nekünk nem egymás ellen kell harcolnunk! Ők kiássák a csatabárdot, erre mi is kiássuk a csatabárdot, és mire megyünk vele? Lesz két nyamvadt kiásott csatabárdunk, a tyúktolvajok meg továbbra is zavartalanul fognak garázdálkodni a Salt Creek-i éjszakában – mondta csöndesen, majd jelezve, hogy a vitát befejezettnek tekinti, leheveredett, és belemerült Gömbvillám egyik indiánkönyvébe.
A többiek közben kioltották a tüzet, mert hirtelen feltámadt a szél. A Huszárik fiúk ezt minden bizonnyal nagy örömmel fogadták, mert nemsokára egy papírsárkánnyal jelentek meg a legelőn. Ám nem bizonyultak valami híres sárkányeregetőknek, mert a játékszer minduntalan a kertek felé szálldogált, és végül fenn is akadt egy magas diófa tetején. Vörös Medve dühödten rángatta a zsinórt, de az elszakadt, így a törékeny kis alkotmány teljesen magára maradt a lombok között. A sziúk tanácstalanul álldogáltak a fa alatt. A játékszer olyan magasan helyezkedett el, hogy egyikük sem merte megkockáztatni, hogy értemásszon.
A dakoták némi kajánsággal szemlélték az eseményt.
– Azt ugyan le nem fújja onnan a szél! – jegyezte meg Kis Hód. – Én csak egyvalakit ismerek, aki le tudná hozni nekik azt a papírsárkányt…
Aladár maga elé meredt, mélyen elgondolkodva, aztán fölemelte a fejét, és kérdő tekintettel körbepillantott társain, de amazok közül egy sem szólalt meg. Kis Hód csak mosolygott, Gömbvillám a szemüvegét törölgette, Suhanó Árnyék pedig szemmel láthatóan igencsak elmerült az indiánregényben. Rá kellett jönnie, hogy itt most csakis az ő kezében van a döntés. Gondolt egy merészet, fölállt, és kihúzta magát:
– Viharfelhő, a bátor dakota harcos most majd megmutatja, hogy igenis tudja, hogyan kell visszadobni azt a kenyeret! Uff, én beszéltem! – szónokolta büszkén, aztán elindult a sziúk tábora felé. Mire azok felocsúdhattak volna, beugrott a Huszárikék kerítésén, és egy pillanattal később már fenn is volt a diófán.
– Odanézz, Suhanó Árnyék! – bökdöste Gergőt az öccse, de az szinte kigúvadt szemekkel falta a sorokat, majd hirtelen hanyatt dőlt a fűben, és olyan artikulátlan hangon kacagott fel, hogy a dakoták kezdtek attól tartani, miszerint a törzsfőnökük megbolondult. De egyelőre nem foglalkoztatta őket különösebben elöljárójuk egészségi állapota, mert közben a diófán módfelett izgalmas mutatvány volt kibontakozóban.
Viharfelhő a fa tetején, egy igen vékony ágon csüngött fél kézzel és a lábaival kapaszkodva, s a vakmerő manővernek meg is lett az eredménye: sikerült megpiszkálnia a papírsárkányt, mire az tetszetős dugóhúzó alakzatban leszállingózott a földre. Indián testvérük pedig óvatosan visszacsúszott a fa törzse felé, s onnan már pillanatok alatt lenn volt ő is a talajon. Fölemelte a játékszert és Fehér Bölény felé nyújtotta, mire az mondott valamit, majd keresztbefonta a karját a mellén. Viharfelhő erre sarkon fordult, és elindult az övéi felé. Odaérve dühösen ledobta közéjük a papírsárkányt, aztán anélkül, hogy egy szót is szólt volna, továbbsietett, és hiába kiabáltak utána, eltűnt a kertjük végében.
– Kis Hód, fogd a sárkányt, Gömbvillám, te pedig hozd a maradék halat! Utánam, testvéreim! – adta ki a parancsot a törzsfőnök, majd a nyitott könyvvel a kezében elindult a sziúk felé, és elszánt arccal lecövekelt Fehér Bölény előtt.
– Visszahoztuk azt, ami a tiétek, sőt ajándékot is hoztunk, és mielőtt megint gúnyolódni kezdenétek – nyújtotta át a könyvet Üvöltő Farkasnak – megtenné sziú testvérem, hogy felolvassa ezt a néhány mondatot?
A kisebbik Huszárik fivér kérdőn nézett a bátyjára, de az éppen azzal volt elfoglalva, hogy vadul villogó szemekkel méregesse Gergőt. Mit tehetett mást? Olvasni kezdett. Ki tudja? Hátha valami burkolt hadüzenet!
Nos, a rövid, ám tanulságos idézet arról szólt, hogy egy bizonyos indián törzset a francia katonák által rájuk ragasztott név rövidítése folytán sziúként emlegettek Vadnyugat-szerte, ők azonban dakotáknak nevezték magukat. A dakota és a sziú elnevezés tehát minden kétséget kizáróan egy és ugyanazon indián törzset takarta.
– Úgy bizony – mondta mosolyogva Suhanó Árnyék. – Akár akarjuk, akár nem, dakoták, illetve sziúk vagyunk mindannyian.
– Soha! – sziszegte a fogai között Fehér Bölény.
– Ugyan, ne makacskodj már, Feri! Hiszen olyan jókat játszhatnánk együtt! – szólt rá Vörös Medve, s a sziú törzsfőnök a polgári nevének hallatán láthatóan kiesett a szerepéből.
– És neked mi a véleményed? – fordult az öccséhez.
– Hát… lehet, hogy ismernek egy-két jó horgászhelyet – jegyezte meg nevéhez cseppet sem illő csöndességgel Üvöltő Farkas.
Miután az első lépések megtörténtek a kapcsolatok rendezésének irányába, a továbbiakat már nem is volt olyan nehéz megtenni.
– Hát jó – enyhült meg némi gondolkodás után Fehér Bölény. – De az a kis tolvaj akkor sem tartozhat közénk!
– Miért mondod rá, hogy tolvaj? – érdeklődött vékonyka hangon Kis Hód, miközben matatott valamivel az inge alatt.
– Mindenki tudja, hogy az éjjel bemászott a Novák bácsi kertjébe, és…
– Ha jól láttam – szakította félbe Gömbvillám –, az imént a ti kertetekbe is bemászott, mégsem lopott el semmit, sőt! No de üljünk már le, és együnk végre, majd közben elmeséljük nektek ezt a kalandos históriát.
Az egyesített dakota törzs tehát nekiállt falatozni, s a lakoma alatt sikerült tisztázniuk a Viharfelhővel kapcsolatos félreértést. Vörös Medve és Üvöltő Farkas jóízűen kacagtak a történet hallatán, egyedül Fehér Bölény üldögélt flegma arccal közöttük.