Kis Hód felült, és izgatottan bökdösni kezdte a bátyját:
– Hallod ezt, Gergő? Mi lehet ez a kiabálás?
– Szólíts Suhanó Árnyéknak, ha megkérhetlek – dörzsölgette a szemét a törzsfőnök, mert természetesen ő is indián kalandokról álmodott, és egyelőre igencsak zokon vette, hogy a legizgalmasabb résznél föl kellett kelnie, de hamar rájött, hogy ébren még izgalmasabb dolgokat élhet át.
Egyszerre kukucskáltak ki a sátorból, és roppant félelmetes látványnak lehettek szemtanúi a telihold kísérteties megvilágításában. Kormos az Aladárék felőli kerítés mellett csaholt az ordítozás irányába, a ribizlibokrok között pedig egy hatalmas alak közeledett zseblámpával a kezében. A fiúk riadtan bújtak vissza a sátorba, felrántották a cipzárt a bejáraton, és magukra húzták a takarót.
Néhány pillanattal később megint zizzent a cipzár, a lámpás alak bevilágított, aztán amilyen gyorsan jött, el is távozott, magával hívva Kormost. Ekkor nagy kő esett le az indiánok szívéről, mert a kutyát szólító hang tulajdonosában felismerték a jó öreg nagyapót. Gergő haragudott is magára, hisz ekkor már oly nyilvánvaló volt, hogy ha idegen járt volna a kertben, a derék házőrző nyomban nekiugrott volna.
A kínos eset mielőbbi feledtetése céljából a törzsfőnök kibújt a takaró alól, és indítványozta, hogy nézzenek utána, mi történik odakinn. Elvégre dakota harcosok nem szunyókálhatnak nyugodtan, mialatt esetleg tyúktolvajok garázdálkodnak a környéken!
Öcsi ezt nem tartotta jó ötletnek, de a világért sem akart gyávának látszani, ezért követte a bátyját, aki már ki is bújt a sátorból, sőt már a kiskapunál járt. A két indián harcos egymás mögött osont a legelőn, majd az Aladárék túlsó szomszédjának kertje végében megálltak, onnan hallatszottak ugyanis az éktelen perpatvar hangjai. Rövid tanakodás után átmásztak a kerítésen, de aztán jóval lassabban haladtak előre, hiszen semmiféle helyismerettel nem rendelkeztek.
– Másszunk fel arra a fára – találta ki Öcsi. – Onnan talán beláthatjuk az egész kertet.
– Remek ötlet! – dicsérte meg a törzsfőnök, s egy szóval sem árulta el, hogy tisztában van vele, Kis Hód ezt a módszert leginkább félelme okán tanácsolta.
Felkapaszkodtak hát az öreg szilvafára, ahonnan néhány pillanat múlva kis híján lepottyantak meglepetésükben. Öt férfi állt a baromfiudvar közepén, az egyik nagyapó volt, a másik egy vadászruhás alak, puskával a vállán, a harmadik a seriff, azaz a körzeti megbízott, nagy lámpával a kezében. A negyedikük lehetett a háztulajdonos, mert elszántan bizonygatta, hogy itt bizony tyúklopás esete forog fenn. De a legmegdöbbentőbb az volt, hogy aki vékony hangon azzal védekezett a vád ellen, hogy ő csak színes kakastollakat akart zsákmányolni indiánosdi céljára, az nem volt más, mint dakota testvérük, Viharfelhő!
– Na, számolja meg a jószágokat, Novák szaki! – javasolta a vadászruhás, mire az ötödik alak helyeselni kezdett:
– Jól mondja, János úr! Meg tetszenek majd látni, hogy nem fog hiányozni egy sem! Nem olyan az én kis unokám!
Így végre az is kiderült, hogy az ötödik illető Aladár nagypapája. A fiúk ezen a ponton megkezdték a tervszerű visszavonulást, mert egyrészt biztosak voltak barátjuk ártatlanságában, másrészt pedig időközben a saját papájuk is hazaindult, és várható volt, hogy ismét leellenőrzi őket.
A másnapi törzsi gyűlés témája természetesen az éjszakai nagy kaland volt.
– Hogy jutott eszedbe pont éjfélkor átmászni a tollakért? – csóválta a fejét Gömbvillám. – Ehhez a falurossza vén Novákhoz órát lehet igazítani, mindig akkor ér haza a kocsmából.
– Hiszen ha tudtam volna! – jajdult fel elkeseredetten Viharfelhő. – De ugye azért ti nem hiszitek rólam, hogy tyúktolvaj vagyok? – nézett reménykedve társaira.
– A dakoták nem tolvajok! – jelentette ki határozottan a törzsfőnök, majd hozzátette: – De azért azt is meg kell mondanunk, hogy nem helyes éjnek idején bemászni valakinek a kertjébe, és összeszedegetni a baromfiudvarban szanaszét heverő kakastollakat, még akkor sem, ha a szomszédnak arra semmi szüksége. Miért nem kérted el tőle nappal?
– A vén Nováktól aztán kérhette volna! – legyintett Ernő.
– Tényleg nagyon rosszindulatú ember – mondta csöndesen Aladár. – Máris azt terjeszti a faluban, hogy csak azért nem vittem el a jószágait, mert idejében elkapta a grabancomat.
– Egyetlen módja van, hogy tisztázzuk Viharfelhő testvérünket a gyanú alól – szólt a törzsfőnök jelentőségteljesen körbetekintve: – Le kell lepleznünk az igazi tyúktolvajokat!
– Aztán hogy képzeled azt a bizonyos leleplezést, Suhanó Árnyék testvérem? – érdeklődött Gömbvillám, nem minden alap nélkül. A törzsfőnök tartott is ettől a kérdéstől, mert momentán semmiféle ötlete nem volt a dolog kivitelezésére vonatkozóan, így aztán kénytelen volt kitérni a válasz elől:
– Egyelőre induljunk horgászni, mert zsákmány nélkül nem hívhatjuk meg lakomára a sziúkat, hogy végre békét köthessünk velük, és aztán együtt vehessük fel a harcot a tyúktolvaj sápadtarcúak ellen!
A dakota törzs tehát nekivágott a prérinek. A tehéncsordát gondosan elkerülve a fahíd felé vették az irányt, mert ezúttal a „Missouri” túlsó partján szándékoztak letáborozni, hogy a nap ne tűzzön egész délelőtt a szemükbe. A törzs varázslója mára nemcsak elemózsiával szerelkezett föl, de magával vitt néhány indiánregényt is, amelyekből izgalmas és tanulságos részeket olvasott fel, kész „vadnyugat-tani szemináriummá” változtatva az úszólesés unalmas óráit.
Aladárt sokáig lekötötték a hallottak, de aztán jobban kezdték izgatni a töltésen túl magasodó fák, és mint akinek elvonási tünetei vannak, elindult, hogy megmássza valamelyiket. Kisvártatva türelmetlen kiabálás hallatszott a lombok közül:
– Gyertek ide gyorsan, felfedeztem valamit!
A dakota törzs egy emberként rohant át a töltésen, majd a fákon túlra érve a következő látvány tárult a szemük elé: egy tűzfalszerű téglaépítmény állt a mező közepén, egy kisebb és egy nagyobb ablaknyílással, előtte különböző vastagságú földbe vert cölöpök korhadoztak, s rozsdás dróthuzalok hevertek szerteszét. Gömbvillám bosszúsan legyintett:
– A régi akadálypálya. Nem nagy szám. A papám mesélte, hogy itt gyakorlatoztak annak idején az orosz katonák, amíg ki nem vonultak – magyarázta unottan.
Kis Hód már korántsem volt ilyen unott, amikor felfedezett egy föld alatt futó, betonból épített alagutat. Az egész nem lehetett hosszabb nyolc-tíz méternél, s mindössze két kanyar tette kissé labirintusszerűvé, de Öcsi roppant izgalmasnak találta. (Legalábbis sokkal izgalmasabbnak, mint azok a katonák, akiknek annak idején minden bizonnyal teljes menetfelszerelésben kellett végigrohanniuk rajta.) Sőt, az alagút túlsó kijáratánál még egy szép, színes madártoll is hevert a földön!
Először meg akarta mutatni a többieknek, de aztán elgondolkodott: mit is olvasott az imént Gömbvillám arról a félős indiánról? A fiatal harcos még nem volt jogosult fejdísz viselésére, ezért amikor talált egy szép sastollat, a bőrzekéje alá rejtve hordta, és a toll mágikus ereje visszaadta a bátorságát. Ez az! Ez kell neki!
Szívdobogva dugta a kincsét az inge alá, aztán csatlakozott a többiekhez, akik közben visszafutottak a botjaikhoz, mert végre jó kapás mutatkozott. Nagyapó csodacsalija most, hogy végre abbamaradt a felolvasás a parton, egyre-másra csábította a horogra a keszegeket, amiknek onnantól aztán nem volt menekvés. Délutánra a dakoták gazdag zsákmányt tudhattak magukénak, aminek elfogyasztására már bátran meghívhatták a rivális törzs minden tagját. Hazafelé menet tehát útba ejtették a sziúkat, akik egy pokrócon elterülve napoztak a sátruknál.
– Üdvözlet a bátor sziú harcosoknak! – köszöntötte őket Suhanó Árnyék, majd letéve az iszákot bemutatta a törzsét, és előterjesztette a tábortüzes halsütésre vonatkozó meghívást.
– Mi az, kifosztottatok valami öreg pecást? – gúnyolódtak a sziúk. – Hát ti mind tolvajok vagytok, mint ez a kis dakota?
– Épp ellenkezőleg – felelte Gergő nyugodtan. – Mind dakoták vagyunk, és egyikünk se tolvaj.
– Igazán? – vigyorgott Fehér Bölény. – Akkor mégsem ezt a kölyköt kapták el az éjjel a Novák bácsi kertjében? Felőlem hívhatjátok magatokat dakotáknak, ti az én szememben nem vagytok indiánok, főleg nem ez a kis tyúktolvaj!
– Az csak egy félreértés volt. A sziúk elhisznek mindenféle pletykát, amit a sápadtarcúak terjesztenek? – próbálta higgadtan megmagyarázni a dolgot Suhanó Árnyék, de Viharfelhő már nem bírt nyugalmat erőltetni magára, a sziú törzsfőnök elé állt, és mélyen a szemébe nézett:
– Vedd tudomásul, hogy nem vagyok tolvaj! És sokkal inkább indián vagyok, mint te! Tudod, hogy jellemeznének engem egy indiánregényben? – jutottak eszébe hirtelen Gömbvillám szavai. – Bőre akár a bronz, hollófekete haja a válláig ért, nemes metszésű orra meg… már nem is emlékszem, hogy milyen vonásokat kölcsönzött neki, de ez mind nem számít, mert az indiánság az nem kívül van, hanem itt bent! – dübögtette meg meztelen mellkasát, aztán büszkén továbbállt.