Erre az óvintézkedésre kétségtelenül szükség is volt, ugyanis ebben a pillanatban nagyapó jelent meg a kertben egy tekercs zsineggel a kezében, és hozzáfogott szőlőt kötözni. Gergő jó tíz métert kúszott a ribizlibokrok között, de ekkor elfogyott a tudománya. A biztonságos fedezéket nyújtó tyúkólig még legalább öt métert szeretett volna megtenni észrevétlenül, de az odáig vezető út sajnos igencsak szűkölködött megfelelő méretű növényzetben.
És nagyapó éppen olyan testhelyzetben foglalatoskodott, hogy azonnal meglátta volna őt, amint kibújik a bokrok mögül. Márpedig ha a jó öreg sápadtarcú észreveszi és esetleg odakiált neki, akkor egy csapásra megsemmisül a tekintélye az övéi előtt.
Szerencsére támadt egy ötlete, ami olyan régi trükk volt, hogy szinte szégyellte, hogy nem jutott azonnal az eszébe. Felmarkolt néhány kavicsot, és elkezdte dobálni velük a fáskamrát, ami épp az ellenkező irányba esett, tehát amíg nagyapó megfordult és a zaj irányába nézett, ő játszva el tudott jutni a tyúkólig.
Innen már a szerencse is az indián harcos mellé állt. Nagyanyó az előkert virágait locsolta, tehát szabad volt az út a házig. És odabent sem érte meglepetés Gergőt. A keresett holmi épp ott volt, ahol lenni szokott. Ekkor azonban némi bonyodalom támadt: nagyanyó bejött a konyhába, elvágva ezzel a visszavonulás útját.
A derék dakota azonban nem esett kétségbe. Kimászott az utca felé néző ablakon, és így a ház mögött észrevétlenül visszajuthatott a kertbe, ahol is nagyapó éppen háttal állt a ribizlibokroknak, ezért aztán az utolsó tíz méter végigkúszása már gyerekjáték volt. A fiúk örömmel vették birtokba a Gergő által zsákmányolt portékát.
– Szép munka volt, testvérem! – dicsérte meg Ernő. – Olyan gyorsan és ügyesen osontál, mint valami szárnyakon suhanó árnyék… Hohó!… ez nem is lenne rossz név: Suhanó Árnyék!
Gergő is kedvtelve ízlelgette új, indián nevét, ezzel tehát az első „keresztelőt” meg is ejtették. És a másodikra sem kellett sokat várni, mert Ernő felállt, kihúzta magát, és roppant dacos arckifejezéssel bejelentette:
– Idehallgassatok! Akár hiszitek, akár nem, nekem ez a Gömbvillám elnevezés tetszik! Mert mi is a gömbvillám? – tolta föl szokás szerint a szemüvegét. – Olyan hatalmas elektromos erőterű ionizált plazma, amelyről még a legtekintélyesebb sápadtarcú tudósok sem tudják biztosan, hogy micsoda, csak azt, hogy baromi félelmetes és titokzatos, mert mindig meglepetésszerűen sújt le! Most mondjátok meg, hát nem megfelelő elnevezés ez egy magamfajta dakota harcosnak?
A fiúk csak elenyésző részét értették a magyarázatnak, de eszük ágában sem volt lebeszélni a névválasztásról Ernőt. Ha Gömbvillám akar lenni, hát legyen. Egyedül Aladár fészkelődött türelmetlenül, mert most már ő is szeretett volna valami – ha nem is ily tudományos igényű – indián nevet magának.
– Lássuk csak – vette át a szót Öcsi –, a te legjellemzőbb tulajdonságod, hogy nagyon ügyesen tudsz fára mászni.
– Csak azt ne mondd – bocsátotta előre Aladár –, hogy legyek Cica vagy Mókus, vagy valami hasonló állatka!
– Sőt, Cicamókus! – vihogott Gömbvillám, de rögtön komolyra fordította a szót: – Nos, ha nem akarsz állatnevet, akkor keressünk valami olyasmit, ami szintén magasan tartózkodik, vagy akár még magasabban, mint amilyen magasra te mászol.
– Legyen Felhő! – javasolta Öcsi, de ezt Aladár nem találta kellőképpen félelmetesnek, ezért megtoldotta: – Viharfelhő!
A cigány fiú arcán boldog mosoly ömlött el, biztos jeleként annak, hogy módfelett elégedett az új nevével. Már csak Öcsi árválkodott köztük anonimitásba burkolózva, de egyelőre akárhogy törték a fejüket, semmilyen frappáns név nem jutott eszükbe. Egyedül abban voltak biztosak, hogy több kifejezést már nem lenne célszerű a meteorológia tárgyköréből venni, mert a sziúk a hasukat fogják majd a röhögéstől a neveik hallatán, és átkeresztelik őket időjárás-jelentő törzsnek.
– Ne búsulj, öcsém – vigasztalta Gergő –, lesz még idő rá, hogy elkövess valami hőstettet, és akkor neked is lesz neved. Most azonban van még egy fontos tennivalónk – fordult a többiek felé –, meg kell választanunk a törzsfőnököt.
A törzsi gyűlés ezen napirendi pontján már ismét hamar túlestek. Egyhangú szavazás alapján Suhanó Árnyékot választották meg főnökükké, aki nyomban közzé is tette programját:
– Azt javaslom, testvéreim, hogy menjünk el a csatornához horgászni. Ha gazdag zsákmánnyal térünk haza, meghívhatjuk lakomára a sziúkat is, és így helyreállhat az egyetértés a két törzs között. És akkor ismét béke köszönthet a préri minden rézbőrű lakójára.
Ebéd után a dakota törzs tagjai a kertek végében találkoztak, pecabotjaikkal felszerelkezve.
– Akkor hát, testvéreim, irány a csatorna! – adta ki a jelszót a törzsfőnök, de egyik „beosztottja”, Gömbvillám rögtön helyesbítésre szólította fel:
– Ne mondd azt, hogy csatorna a mi nagy folyónkra, a Missourira. És egyáltalán, nevezzünk mindent a vadnyugati nevén, ha meg akarjuk mutatni a sziúknak, hogy vagyunk olyan indiánok, mint ők. Tehát ez itt a préri, ott fenn a töltésen fut a tűzparipa útja – mutogatta alkalmi indegenvezetőként a táj látványosságait, majd igazolva, hogy angolból sem véletlenül kapott ötöst év végén, hozzátette: – és Sóspatakot mostantól nevezzük Salt Creek-nek.
– Igazad van, Gömbvillám testvérem – ragadt át a lelkesedés Suhanó Árnyékra is –, és hogy lásd, mennyire méltányolom a tudásodat, kinevezlek a törzs varázslójává.
– És én mi leszek? – érdeklődött vágyakozóan Viharfelhő, mire a törzsfőnök kijelentette, hogy mivel ő tud közülük a legmagasabbra fára mászni, adja magát, hogy a törzsben a felderítő szerepe jut majd neki.
Szegény Öcsi számára most, hogy már mindennek és mindenkinek volt indián neve, és a „beosztását” is megkapta minden harcos, egyre elszomorítóbban hatott a név- és rangtalanság, és hiába vigasztalták, hogy talán majd horgászat közben adódik valami jó lehetőség, hogy dicsőséget szerezzen magának, nem töltötte el különösebb lelkesedéssel az az eshetőség, hogy fogása nyomán elnyerheti teszem azt a Kis Keszeg nevet.
Pedig kár volt nekibúsulnia, mert ha nem is éppen úgy, ahogy elképzelte, de tényleg adódott egy remek alkalom a bizonyításra. És ez nem a jó fogással volt kapcsolatos, sőt. Annyira nem volt kapás, hogy Gergő egyszer idegességében olyan messzire dobta be a horgot, hogy az beakadt valamibe a túlparti nádasban. Öcsi nyomban fürdőnadrágra vetkőzött, a nagy hőségre való tekintettel előbb gondosan bevizezte magát, majd beleereszkedett a vízbe, és nyugodt karcsapásokkal elindult a mintegy tíz méterre lévő túlpart felé.
– Milyen jól úszik az öcséd hétéves létére – jegyezte meg elismerően Ernő. – Akár egy kis hód!
– Úszás tagozatos osztályba jár – közölte mosolyogva Gergő, és egy perc múlva, amikor Öcsi a sikeres küldetés befejeztével kimászott közéjük, büszkén veregette meg a vállát:
– Míg benn voltál a vízben, Gömbvillám testvérünk kitalálta a nevedet. Kis Hód. Nos, hogy tetszik?
Kis Hód roppantul meg volt elégedve, és nem győzött hálálkodni „keresztapjának”. Általános jókedv uralkodott el a dakoták körében, vihogva tárgyalták például, hogy az öreg csordást ezek után természetesen cowboyként fogják emlegetni, a sóspataki körzeti megbízottat pedig megajándékozták a Salt Creek-i seriff kitüntető címmel.
Közben a nagyi fiatalkori szépítőszereivel kimázolták egymást, s ezt szintén nem lehetett mozdulatlan rekeszizmokkal bírni. Már az sem tudta elkedvetleníteni őket, hogy egész délután egy nyamvadt halat sem fogtak. Megbeszélték, hogy Mr. Apple-től (Almási papát nevezte így Ernő, a törzs óriási derültségére), akit az unokái nagy pecásként aposztrofáltak, másnap kérnek majd valami jófajta csalit. Estefelé a halakat végképp elriasztva megfürödtek, lemosták magukról a harci színeket, és hazaindultak.
Suhanó Árnyék és Kis Hód vacsora közben kitalálták, hogyan tehetnék még vadregényesebbé az éjszakájukat. Mivel Gergő a nyár végén iskolai táborozásra készült, és úgy volt, hogy addig már nem is megy haza, a Sóspatakra elhozott holmijai között volt egy kétszemélyes sátor is, amelyet most a fiúk a Huszárik fivérek példáján felbuzdulva szerettek volna felverni a legelőn.
Nagymama persze nem örült az ötletnek, de nagyapó közreműködésével sikerült kompromisszumra jutniuk. A gyerekek felállíthatták a sátrat a kerítésen belül, a kert hátsó, gyepes területén. Boldogan rendezkedtek be új szállásukon, a mama aggódó kéztördelései közepette.
– Jaj, én mégis úgy félek, hogy valami bajuk esik éjszaka! – sopánkodott, de nagyapó megnyugtatta, hogy Kormos majd vigyáz a lurkók álmára, aztán irigykedve hozzátette:
– Ebben a kánikulában én is szívesebben aludnék idekinn. No, szép álmokat, gyerekek!
Öcsi annyira szófogadó volt, hogy még alvás közben is teljesítette a papa kérését. Férfias indián próbatételekről álmodott, velőtrázó csatakiáltásokat hallató szilaj harcosokról, de kisvártatva arra ébredt, hogy a kiáltozások igencsak valódiak. Vad üvöltözés verte fel a falu csendjét.