– Anikó! Az istókját már neki, hát ne engedd ki az állatot! Mit mondtam neked? – harsogott az erélyes hang, amelyet Anikó úgy szeretett. Az édesapja hangja volt. Néha szigorú és kemény, máskor barátságos és lágy. Az esti mesék során mindig az utóbbi.
Anikó szerette ezeket az esti meséket. Sokkal jobban, mint például az állatok terelését. Az apukája néha könyvet vett elő, néha meg csak úgy saját kútfőből mesélt. Ezeket a meghitt estéket várta mindig a kicsi lány, akármit hozott is a nap. Tudta, hogy eljön az este, és akkor ő lesz az édesapja kicsi királylánya, legalábbis a mesében.
– Miért ment el az édesanyám? – kérdezte néha a kicsi lány, mert akárhogy is próbálkozott, nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy őt az édesanyja magára hagyta.
– Nem hagyott el téged, most is velünk van – magyarázta ilyenkor az édesapja. – Csak hát, tudod, láthatatlanná vált.
– Mint a szellemek? – kérdezte kíváncsian a kicsi lány.
– Inkább úgy mondanám, mint a jó tündérek – felelte az édesapja. – De ha eleget imádkozol, az édesanyád mindig veled lesz, mindig segít majd neked.
Anikó nem szerette a birkákat terelgetni, nem szerette a fejést, a nyírást, a billogozást, egyáltalán semmit. Elvágyódott. Már gyermekként is.
– Nagyra törsz? – kérdezte az édesapja. – Nagyra akkor törhetsz, ha már kicsinek bizonyítottál. Az édesanyád mind tudta azt, amit te még nem. De mégis, amikor rád nézek, mintha itt állna előttem, kicsiben. Olyan vagy. Rá emlékeztetsz. Az arcoddal, a mozdulataiddal. De ezzel a fene nagyra vágyakozásoddal is.
Amikor Anikó megtanult írni, minden egyes napon odaült az édesapja által gyalult kicsi asztalhoz, és leírta, mi történt vele aznap. Nem tudta, hogy ezt így hívják, de naplót vezetett.
– Megétetted a jószágot? – így jött haza esténként az édesapja, és nem tetszett neki, hogy az egyetlen nagylánya folyton csak írsogál, henyél, lopja a napot.
– Hagyjon már békén! – csattant fel a lány. Hirtelen minden kínkeserv és sérelem összegyűlt a lelkében, rigolyás vénembernek látta az apját, duzzogva visszavonult a szobájába, és másnap összepakolt.
Örökre elhagyta a szülői házat, a birkákat, teheneket, tyúkokat és libákat. Amikor átment a hídon, lerúgta magáról a sáros csizmáját, és elővett a hátizsákjából egy csinos kis cipőt, amit még az édesanyjától örökölt. Abban jelent meg a vasútállomáson.
Anikó felment a fővárosba, és ott tényleg lett valaki belőle. Legelőször kávét kellett főznie a szerkesztőségben, aztán már kimehetett vidéki riportokra, végül pedig önálló írásokat is rábíztak, amikor nem volt mivel kitölteni a helyet az újság hasábjain, és közelgett a lapzárta. Később a kiadó gondozta a sorra megjelenő könyveit is.
Amikor Anikó apja meghalt, a lány természetesen hazautazott a temetésre, és persze a hagyatéki eljárásra is. Legnagyobb megdöbbenésére előkerült egy levelezés, mégpedig az édesapja egyik olyan dobozából, amelyikhez neki soha nem szabadott hozzányúlnia. A dobozban az ő valamennyi írása szerepelt. Másolatban. Az édesapja éjszakánként kézírással lemásolt mindent, amit ő valaha is írt. És ott szerepeltek a feladóvevények. Minden irodalmi szaklapnak elküldte, amelyik csak egy kicsit is számított.
Anikó megkövülten állt a lelet előtt, aztán térdre rogyott. Úgy érezte, most minden normális ember sírna, de neki nem jöttek könnyek a szeméből. Annyira megdöbbentették a látottak, hogy elvesztette minden valóság-érzékelését. Már nem tudta, hogy ez az ő háza volt valamikor, ebben élt, itt mesélt neki az édesapja, és itt írt le minden fontos mondatot, amelyek őt később íróvá tették. A láthatatlan édesanyja tekintetét érezte a háta közepén, gyorsan megfordult, de senkit sem látott. Aztán kiment a birkahodályhoz, és amikor a kerítésbe kapaszkodott, megrohanták az emlékek, és minden gátat átszakító zokogásba fogott.