Feri úr azonban nem érkezett meg. Amikor már egyórás késésben volt, fel akartam hívni, de a telefonom süket volt, gondoltam, biztosan beázott a napok óta tartó esőzés miatt.
Anyám sokszor elmesélte, hogy akkor is napokig szakadt az eső, amikor születtem. Szeptember 12-én, csütörtökön, éjfél előtt két perccel. Bravúros hajrával sikerült péntek 13-a előtt világra jönnöm. Ez volt életemben az első és egyben az utolsó eset, amikor sikerült megelőznöm a szerencsétlenséget. Hát csoda, ha ilyen babonás lettem?
A munkahelyemet is babonásságom miatt veszítettem el. Legalábbis mások szerint. Én inkább az emberi rosszindulatot nevezném meg okként.
Kollegiális összejövetelt rendezett a főnököm a hétvégi telkén. Az ebédnél véletlenül felborítottam egy poharat, aminek a tartalma éppen a főnök titkárnője felé folyt. Zavaromban babonás színezetű tréfával próbáltam elsimítani a dolgot, mondván, hogy ez azt jelenti, hogy a titkárnő hamarosan gyermekáldás elé néz. Néhány bennfentes ez után diszkréten közölte velem, hogy a főnök nem volt elragadtatva a bemondásomtól.
Honnan tudhattam volna, hogy intim kapcsolat fűzi őket egymáshoz? Hiszen mindkettő családos volt. Persze külön-külön.
Mindegy. Már késő volt. A főnök ezután úgy rám szállt, hogy alig egy hónap leforgása alatt megtalálta az indokot, amiért kirúghatott. A mocsadék…
Feri úr nem jött. Az esőfelhők viszont nem óhajtottak elvonulni. A csatornák már képtelenek voltak befogadni a hihetetlen mennyiségű vizet.
Kimondhatatlanul gyűlöltem ezt az időjárást. Önbecsapó módon erre próbáltam fogni hangulatom beárnyékolódását is. De mivel ez a huszonötös szám valahogy arra készteti az embert, hogy mély önvizsgálatot tartson, kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy borúlátásom inkább a magammal való elégedetlenségből fakad.
Szó ami szó, néhány éve egyáltalán nem ilyennek képzeltem magam, mikor majdani felnőtt énemre gondoltam. Mint minden kamaszgyerek, én is meg voltam győződve róla, hogy csakis sikeres és boldog ember válhat belőlem, akinek csinos felesége, aranyos gyerekei, jól fizető munkája és belevaló barátai vannak.
A valóság azonban ezzel homlokegyenest ellentétes volt. Mint említettem, a munkámat még tavasszal elveszítettem, s mivel a baráti köröm is a volt munkahelyemhez kötődött, emberi kapcsolataim is fokozatosan leépültek. Egyetlen barátom maradt, Feri úr, aki ekkor még nem volt úr, csak egyszerűen Feri, vagy Ferenc, esetleg Ferkó, attól függően, hogy ki szólította a nevén. Úrnak egy olyan illető nevezte, aki csak később jelenik meg a történetben, ezért egyelőre korai bármit is írnom róla.
Mindenesetre aznap délután mindennek emlegettem Ferit, csak úrnak nem, amikor már órák óta vártam rá életem legszolidabb „szülinapi buliján”. Egy idő után eluntam a várakozást, és elkezdtem egyedül belapátolni a süteményeket, majd az Unikumos üveget is felnyitottam. Hálás szívvel gondoltam szegény nagypapára, akinek a zsebórája lehetővé tette, hogy rendesen megvendégelhessem az egyetlen cimborámat (ha egyáltalán megérkezik), no meg úgy éreztem, hogy ennyi nekem is jár, legalább ezen a kerek jubileumon. Magamban megesküdtem a boldogságomra, hogy az első adandó alkalommal kiváltom majd az órát. Tudtam, hogy annál sokkal babonásabb vagyok, mint hogy egy ilyen fogadalmat megszegjek.
Szegény Feri úr a falnak tudott volna menni, amikor a babonáimat szóba hoztam, s ilyenkor mindig falusinak nevezett, ami végül is igaz volt, hiszen csak középiskolás korom óta laktam a városban a nagyapámnál. A szüleim örültek, hogy lesz, aki a kisöreget gondozza majd, meg persze annak is, hogy tanult, városi ember lesz belőlem. Aztán meghalt szegény nagypapa, én meg örököltem a lakása bérleti jogát (ez utóbbi volt az egyetlen, amit elértem, amióta elkerültem otthonról).
Szóval, vártam Feri urat, a sütemények egyre fogytak, az Unikumos üveg tartalma is fokozatosan apadt, ezzel arányosan egyre mélyebbre merültem az önsajnálatban. Minden egyes pohárnál cinikusan felköszöntöttem magamat, jó egészséget kívántam nekem, és ünnepélyesen megfogadtam, hogy mindig jó leszek hozzám. A világról és az emberiségről ellenben fennhangon elítélőleg nyilatkoztam. Feri úrról, mint az emberiségnek a bulimra egyetlen meghívott tagjáról külön is említést akartam tenni a szidalmazások közben, de ekkor megszólalt a csengő.
Sajnos azonban nem a barátom érkezett meg, egy csuromvizes, bukósisakos fazon állt az ajtóban, és kezembe nyomta a szüleim dísztáviratát. Ez volt az első pozitív esemény aznap, de ez sem tudta az emberiség iránt érzett csalódásomat elhomályosítani.
S amikor valaki csalódik az emberekben, ugyan kihez is fordulhat, mint magához a Jóistenhez.
Nekem is ez a megoldás jutott eszembe, kimentem az erkélyre, tekintetemet az ég felé fordítottam, s imára kulcsolt kézzel elnézést kértem az Öregúrtól, amiért eddigi életemben nem nagyon vettem tudomást a létezéséről, és egyúttal a segítségét kértem. Nem tudom, hogyan ötlött fel bennem, de késztetést éreztem, hogy ezt a kettőnk dolgát papíron is rögzítsem. Visszasiettem a szobába, és az írógéphez ültem. Ez szintén a nagypapától maradt rám, és áldottam az eszemet, hogy a zsebóra helyett nem ezt a hasznos eszközt vittem a zálogházba, bár ebben inkább a jelentős súlykülönbségnek volt döntő szerepe.
„TITKOS SZERZŐDÉS” – ez került a lap tetejére, majd így folytattam:
„mely létrejött egyrészről Isten, másrészről Ozina Géza között az alábbi feltételekkel” – Közben azon meditáltam, nem kellene-e két példányban, indigóval írni, hogy a másik félnek is jusson, de aztán megnyugtattam magam, hogy az Úrnak hatalma olyan nagy, hogy ilyesmire nincs szüksége. Tovább pötyögtettem:
„Isten vállalja, hogy Ozina Gézát lottó főnyereményhez juttatja, Ozina Géza pedig ennek fejében kötelezi magát, hogy a nyeremény felét a szegények és rászorulók között osztja szét.”
Igazán nagyvonalúnak éreztem magam. A szerződés feltételeit illetően meg voltam győződve az igazságos és tisztességes megosztásról. Közben rájöttem, hogy nem írtam határidőt, pedig az a legfontosabb, hiszen mondjuk a halálos ágyán már nem igazán tud olyan felszabadultan örülni az ember a pénznek. Ezért az Öregúrra vonatkozó részt így módosítottam: „…Ozina Gézát lottó főnyereményhez juttatja ez év októberének végéig”. Szoros határidő, elismerem, de hát meglehetősen sürgősnek éreztem a dolgot.
Mai dátum, aláírás… no igen, az aláírás. Hogyan lehet az Istentől aláírást kieszközölni? Márpedig anélkül egy szerződés nem érvényes. Rövid töprengés után frappánsan megoldottam a dolgot: „Isten sk.” – És megnyugodva dőltem hátra a székben.
Elképzeltem, mi mindent vennék magamnak, ha tényleg megütném a főnyereményt, s közben akarva-akaratlanul az is átsuhant az agyamon, hogy talán akkor már a rám vonatkozó szerződésbeli kötelezettségeket el is felejthetném…
Ebben a pillanatban azonban hatalmasat villámlott, és úgy dörgött az ég, hogy az ablaküvegek is beleremegtek, tetejébe még a szüleim fényképe is leesett a falról. Riadtan konstatáltam, hogy az Úrnak nem túlságosan nyerte el a tetszését ez az utolsó ötletem. Jobbnak láttam, ha adok valamilyen garanciát az üzlettársamnak arra vonatkozóan, hogy betartom a szerződést. Ezért belefoglaltam a szövegbe, hogy amíg az összeg egyik felét el nem költöttem a szegényekre és rászorulókra, addig nem nyúlhatok a saját részemhez.
Most már megnyugodva töltöttem ki az italt, hogy áldomást ihassunk az egyezségre. Az Öregúrnak is töltöttem a Feri poharába, de ő nem fogadta el, így hát – hogy érvényes legyen a dolog – azt is lehajtottam egy „proszit” vezényszó kíséretében.
Éjfélt ütött az óra, véget ért a különös születésnap. Reményteli szívvel és kótyagos fejjel aludtam el a fotelben ülve.
Másnap a tévé hangjára ébredtem föl, tudniillik előző este elfelejtettem kikapcsolni. Bár megtettem volna! Ugyanis éppen egy repülőversenyt közvetítettek, s a kamera a pilóta szemszögéből mutatta, hogy milyen is egy dugóhúzó figura belülről. Ettől a látványtól erősen felkavarodott a gyomrom, és hasznosabbnak láttam, ha sétálok egy kicsit a friss levegőn.
Az eső már elállt, igazán kellemes idő volt. A sarki trafikban vettem egy lottószelvényt, s találomra beikszeltem öt számot. Útban a posta felé azon gondolkoztam, vajon mit szólna Feri barátom, ha megmutatnám neki a szerződésemet. Lehet, hogy ajánlana egy jó elmegyógyászt. Vagy csak kinevetne, és újfent falusinak nevezne. Megállapítottam, hogy végül is mindez nem lényeges, mert ha a dolog nem jön be, akkor úgysem mondom el neki, ha pedig az „üzlettársam” teljesíti a szerződésben foglaltakat, akkor meg úgyis tátva marad a szája egyetlen cimborámnak legalább negyed órán keresztül.