Nihuc vezérezredes olyan fájdalmas fogást alkalmazott a villatulajdonos nyakán, amilyen csak lehetséges volt anélkül, hogy a delikvens elveszítse az eszméletét. Aztán engedett kicsit a nyomásból, és odahajolt Agdil füléhez:
– Utoljára kérdezem: kinek adtad el a feleségemet és a lányomat?
A suttogva érkező válasz minden várakozását alulmúlta. A név hallatán a metamorf memóriája kínzó emlékképeket csalt elő a Pépes Arcú múltjából. Nihuc immár nem kegyelmezett. Egy rövid, de határozott szorítással ájulásba taszította a villatulajdonost, aztán felöltöztette, majd feldobta a vállára.
Odakinn a kormányzói testőrség tagjai ugyan türelmesen és fegyelmezetten várakoztak a parancsnokukra, de azért mindannyian megkönnyebbültek, amikor Nihuc feltűnt a kertben, a furcsa teherrel a vállán. Néhány pillanattal később azt is megláthatták, hogy az a csomag nem más, mint egy ember. De még ekkor sem kérdeztek semmit.
Erre egyébként nem is volt szükség, Nihuc minden mozdulata és minden szava célirányos eligazítás volt. A terhét átdobta az egyik jól megtermett legény vállára, majd utasította, hogy szállítsa a foglyot a hajójukra. Biztosításul pedig mellérendelt egy másik katonát.
– Ti most kapatos rakodómunkások vagytok, és éppen hazaszállítjátok a kocsmából a társatokat, aki nem bírta annyira a bort, mint ti. Nagyon ügyeljetek rá, hogy bármi történjen, a fogoly nem halhat meg. Ha netán magához tér az úton, üssétek le, de csak finoman, mert élve kell nekem. Kötözzétek meg alaposan a hajófenéken, és tömjétek be a száját, hogy ne vonyíthasson, ha visszanyeri az eszméletét. Megértettétek?
– Igenis! – vágta rá a két katona, és már indultak is a kikötő felé. A parancsnak megfelelően azonnal beleélték magukat a szerepbe, mert kissé dülöngélve haladtak végig a kikövezett utcán.
– Ti pedig jól figyeljetek rám – fordult a többi kipróbált harcosához Nihuc. – Nem egyszerű a hely, ahová most el fogunk látogatni. Megeshet, hogy olyasmit fogtok látni, amitől a gyomrotok is kifordul. De mindvégig erősnek kell maradnotok. A szó minden értelmében. Egy bizonyos Hulidár nevű emberért megyünk a vigalmi negyedbe. Ő is élve kell nekem. Nem lesz diadalmenet, mert a helyet a jellegénél fogva erősen őrzik. De számításaim szerint sikeres lesz a küldetésünk. Ha Hulidár megvan, akkor irány a kikötő, aztán kihajózunk a foglyokkal, még az éj leple alatt. Osmosisban pedig gazdagon megjutalmazlak mindannyiótokat.
A kis csapat ezek után átvonult a vigalmi negyedbe, pontosabban inkább átkóválygott, mert mindannyian jól játszották azt a szerepet, miszerint itt most semmi másról nincs szó, mint egy teljesen szokványos részeg hordáról, akik a kikötői rakodómunkások nehéz sorsát levetve estére átvedlettek mulatozni vágyó és igen kanos férfiakká.
Nihuc jól ismerte a helyet, ahová igyekeztek. A Pépes Arcú emlékei nagy szolgálatot tettek a navigáció terén. Nemcsak abban, hogy hol található a kétes értékű szórakozóhely, hanem az épület belső viszonyait illetően is.
Amikor megérkeztek a rózsaszín zászlós épület közelébe, a vezérezredes odafordult a katonáihoz:
– Fiaim! – kezdte szokatlanul bensőséges hanghordozással. – Nagyon valószínű, hogy hamarosan olyan párbeszédeknek lesztek tanúi, amelyeket nem fogtok érteni. Vagy ami még ennél is rosszabb, teljesen félre fogtok érteni. Arra kérlek titeket, egy pillanatra se bizonytalanodjatok el, és ha bármiféle kínzó kérdés is merülne fel bennetek, nyomban hessegessétek el, mert biztosak lehettek benne, hogy úton hazafelé, a hajó fedélzetén majd mindent pontosan elmagyarázok. Mindenre esküszöm, ami szent, hogy az igazság az én oldalamon van. Hisztek nekem?
A vezérezredest körbeálló katonák egy szót sem szóltak, hiszen ennyire közel a célponthoz nagy hiba lett volna bármiféle harsány csatakiáltás. Válaszul csupán az öklüket nyújtották előre, de ezek a képzeletbeli kör közepén összeérő öklök sokkal többet jelentettek Nihucnak, mint bármilyen lármás megnyilvánulás.
Amikor a kis különítmény odaért a rózsaszín zászló alá, az ajtónálló, aki egy szerfölött tagbaszakadt férfi volt, gúnyos nevetésben tört ki:
– Nahát, Nihuc! Nem hiszek a szememnek! Hát téged is lehet látni? Jó régen nem jártál már mifelénk!
– Való igaz, de most újra itt vagyok – felelte csöndesen a vezérezredes.
– Ez a mostani álcád a legjobb – kajánkodott tovább a dagadó bicepszű ajtónálló. – Szóval te most felbéreltél néhány rakodómunkást, és ettől reméled, hogy észrevétlenül besurranhatsz a kéjlakba?
– Ne nehezítsük meg egymás dolgát – javasolta békés tónusban a vezérezredes. – Be kell mennem, mert sürgős a dolgom. Akár emberéletek is múlhatnak rajta. Úgyhogy be fogok menni.
– Majd ha rendezted a tartozásodat – jelentette ki szigorúan a tagbaszakadt őr.
– De ha rendezni akarom a tartozásomat, ahhoz is be kell mennem, nem igaz? – mutatott rá konstruktívan Nihuc.
– Itt csak a testemen keresztül mehetsz be, te dagadt pojáca – fonta keresztbe a karjait az ajtónálló, mire a vezérezredes taktikát váltott:
– Ja, hát nem tudtam, hogy ez itt az új beléptetési rendszer. Miért nem ezzel kezdted? – tárta szét a kezét, aztán egy szempillantás alatt átkarolta a tagbaszakadt fickó nyakát, a másik kezével meg a térdhajlatához nyúlt le, és mire bárki észbe kaphatott volna, a metamorf gyakorlatilag az ölében tartotta az izmos férfit, és úgy roppantotta el a gerincét, mintha az csak egy pálcika lett volna.
– Utánam, fiaim! – kiáltotta a vezérezredes, miután ledobta az élettelen őr testét a földre, és behatolt az épületbe.
Szent igaz, hogy a katonái eközben egyik ámulatból a másikba estek. Mert hát micsoda dolog az, hogy a parancsnokukat ezen a kétes helyen a nevén szólítják? Honnan ismerhette ez a tenyérbemászó pofájú fickó Nihuc vezérezredest? Arról nem is szólva, hogy most már valaki mesélje el, akinek van valami ismerete róla, hogy ez a kövérkés főtiszt mitől bír ilyen elképesztő erővel?
Csakhogy Osmosis hű katonája, aki jelesül a testőrség tagja, nem kérdez, főleg nem egy bevetés közben, amikor ráadásul a saját parancsnoka köti a lelkére, hogy ne a lehetséges magyarázatokon gondolkodjon, bízza mindezt az utólagos eligazításra. Első a megoldandó ügy! Osmosis mindenekfelett!
Márpedig a különítmény mindegyik tagja pontosan ilyen irányú kiképzést kapott, így aztán habozás nélkül követték a parancsnokukat.
A vendégfogadó helyiségben egy kopasz emberke ült a mívesen faragott tölgyfaasztal mögött. Ezenkívül az aulában gazdagon díszített és színes párnákkal bőségesen ellátott díványok álltak, és rajtuk mindenféle lányok heverésztek. Ez utóbbiak Nihucék megérkezését konstatálván azonnal szétrebbentek. Ki tudja? Talán a női megérzésük vezette őket arra a felismerésre, hogy itt sok minden lesz, de üzlet nem.
A kis kopasz azonban az asztala mögött maradt. Sőt egyenesen fellelkesült, amikor a vezérezredest látta behaladni a helyiségbe a csapat élén.
– Micsoda örömhír, hogy megjöttél a tartozással, Nihuc! – ájtatoskodott, majd egy fiókot kihúzva a papírjai között kezdett matatni, de közben egy pillanatra sem hagyta abba a lelkendezést. – Emlékeim szerint öt és félezer ezüsttel tartozol, de mindjárt megnézem pontosan…
Nem nézhette meg pontosan. A vezérezredes olyan erővel vágta oda a fejét a tölgyfaasztal lapjához, hogy nyomban elborította a vér az arcát.
– Hívd ide elém Hulidárt! – szólt parancsolóan Nihuc.
A kopasz kis emberke a támadást kihevervén hátraborult a székével, és utolsó erejét összeszedve belefújt egy sípba. Azonban ez az éles hang nem Hulidárt hívta elő, hanem egy csapatnyi harcost, akik már kardot vagy tőrt rántva rohanták meg a központi helyiségként szolgáló aulát.
Nihuc katonái előhúzták fegyvereiket a ruhájuk rejtekéből, és olyan elánnal vetették bele magukat a küzdelembe, mintha csak Osmosis Köztársaság fennállása vagy pusztulása lett volna a tét. Vad csatakiáltások közepette aprították az ellenséget, akik ezúttal egy rózsaszín lámpás ház védelmezői voltak.
A kibontakozó csata folyamán Nihuc is beavatkozott néhányszor. Időnként nyakat tört, máskor karddal lesújtani készülő kart ficamított ki, néha meg csak egyszerűen akkorát ütött a delikvens koponyájára, hogy az rögtön összerogyott. És mindebben az volt a legkülönösebb, hogy őt hiába akarták megsebezni, soha nem ért célt a szúrás vagy az ütés. Mintha a vezérezredes előre tudta volna, honnan számíthat támadásra.
Amikor elült a harc, Nihuc újra odalépett a kis kopaszhoz, aki ekkor már a tölgyfaasztal lábtámasznak szolgáló üregében kuporgott. Félkézzel előrántotta, és megismételte a kérését:
– Hívd ide elém Hulidárt!
– Ne-heem tudo-om, ho-ol van – szepegte az aprócska ember.
Nihuc belenyugodott a válaszba:
– Na jó, akkor majd én megkeresem.
És egy olyan hihetetlen mozdulattal vágta falhoz a kopasz fickót, hogy a nyomorultnak az agyveleje azonnal szétcsattant a göcsörtös kőkockákon.
A vezérezredes három katonája kíséretében végigjárta a rózsaszín zászlós ház összes helyiségét. A legtöbb szobában riadtan szepegő gyereklányokat talált, vagy hisztérikusan sírdogáló asszonyokat, de még mindig nem volt meg a főbűnös, Hulidár.
Az éléskamrához érve azonban Nihuc hőtérképe megmutatta, hogy valaki rejtőzik a polcok mögött.
– Bújj elő, Hulidár, amíg szépen kérlek – szólt határozott hangon a vezérezredes, de mivel nem történt semmiféle mozgás, sietve hozzátette: – Hidd el, jobb lesz neked, ha magadtól jössz elő. Tudom, hogy ott vagy. Nem bújhatsz el előlem.
Mozgás hallatszott a polcok mögül, aztán egy rémült arcú, púpos ember mászott elő, aki máris elszántan szónokolt:
– Ha pénzt akarsz, megmutathatom, hogy hol őrizzük az ezüstöt és az aranyat, de ha ennél is többre…
– Kuss! – ragadta meg a szánalmas gnóm grabancát Nihuc. – Hol van a feleségem és a kislányom?
Hulidár akkorát nyelt, mintha valami különösen nagy falat akadt volna a torkán.
– Nem tudok neked jó hírekkel szolgálni – vallotta be szemlesütve.
A vezérezredes két marokra fogta a púpos ember torkát, és újra megkérdezte:
– Hol van a feleségem és a kislányom?
– A feleséged megölte magát, mindjárt az első napon. Nem is csinált nekem bevételt! Egy fillért se kerestem rajta! Higgy nekem! Fogalmam sincs, honnan került a kezébe a kés, de elvágta a saját torkát.
Nihuc most már a nyakánál fogva emelte fel a púpos kis embert, egészen addig, amíg bele nem nézhetett a szemébe, és nagyon halk, fojtott hangon, de valami vérfagyasztó és elképesztően fenyegető tónusban sziszegett az arcába:
– Vezess oda, ahol a kislányom van.
A púpos, amikor végre talajt ért, fürgén szaladt az ajtó felé. Nem menekült, mert jól tudta, hogy itt már csak a teljes együttműködés segíthet. Integetett, hogy kövessék, és közben mind Nihucra, mind a katonáira olyan csontig hatoló rémülettel tekintett, hogy azt megfesteni sem lehet.
A folyosó egyik pontján szolgálatkészen kinyitott egy ajtót, aztán lesütött szemmel álldogált az Ezüsthold fényében.
Nihuc az ajtónyíláshoz lépett, majd letekintett a mélybe. Három emeletnyi magasságból szemrevételezte a bűzlő hulladékhalmot, amely elétárult. Darabokra tört cserépkorsók, lukas hordók, kimúlt patkányok és emberi fekália undok egyvelege képezte a látványt, amely azt jelezte, hogy a műintézmény ezen az ajtónyíláson át szabadul meg mindentől, ami feleslegessé válik. És a halom tetején ott hevert egy lemeztelenített testű kislány meggyalázott teteme.
– Minden vendég vele akart… már úgy értem – magyarázkodott pergő nyelvvel a púpos, azt remélve, hogy az őszintesége valamiféle jópontot jelenthet –, hogy is mondjam… népszerű volt… már az első napon… sokan elvitték… többen is egyszerre… már úgy értem…
Nihuc hirtelen oldalra kapott, és bal keze vasmarkával rászorított Hulidár torkára.
– Fogd be a bűzös pofádat – sziszegte fenyegetően, miközben becsukta a szemétledobó ajtaját. Aztán a katonáihoz fordult, és kiadta a parancsot: – Mehetünk, fiaim!
Azzal a púpos kis embert úgy dobta a vállára, mint valami csomagot, de mivel Hulidár még folytatta a pergő nyelvű mentegetőzést, leemelte a válláról, és akkorát sújtott a fejére, hogy rögtön elhallgatott, és már csak a szájából szivárgó vér jelezte, hogy elharapta a nyelvét.
Amikor a hajó elhagyta Brindea központi kikötőjét, Nihuc lement a fedélközbe, és letelepedett a két fogoly elé. A villatulajdonos már éber volt, Hulidár azonban még nem. A vezérezredes megragadta a púpos ember csuklóját, mire az is gyorsan feleszmélt.
– Örülök, hogy most már együtt vagyunk, és kellemesen elbeszélgethetünk – mondta szenvtelen hangon Nihuc. – Elöljáróban biztosítalak benneteket, hogy olyan hosszan tartó és gyötrelmes kínhalált fogtok végigszenvedni Osmosis főterén, amilyet ember még nem élt át Evilágon.