Osmosis – 275. fejezet

A Golub fülkéjében rövid, de annál mélyebb csönd keletkezett. A két pilóta a Zvezda űrállomást bámulta, amely e percben elérhetetlenül távolinak tűnt, és csak egy furcsa, kettős kereszt alakú, pici égitestnek látszott a csillagok apró fénypontjaival kitapétázott háttérben.

Oleszja egyszer csak megtörte a csöndet:
– Elárulod, hogy miért ítéltél minket halálra?

A kérdése nem volt sem bántó, sem számonkérő tónusú. Olyan szenvtelen és fakó volt, hogy a tatár valósággal megborzongott a hallatán.

– Nem ítéltem halálra egyikünket sem – szögezte le gyorsan Szubotáj.

A lány ekkor már az ablak felé fordult, lefelé bámulva, és mintha meg sem hallotta volna, mit mond a bajtársa. A fény és a sötétség határát szemlélte ezen a különös bolygón, ahol mégiscsak jó volt eltölteni az elmúlt öt évet, legalábbis annál sokkal jobb, mint az Orelt irányítva frontálisan belecsapódni egy rideg, szürke sziklafalba, közvetlenül azután, hogy Guzel kiugrott a gépből.

Milyen érdekes!… Mintha tegnap lett volna. Pedig öt kerek esztendő telt el azóta. Öt nagyon kemény, de legalább reményekkel teli év. És a reményeknek most vége. Sosem tudhatja már meg, hogy ennek az ismeretlen és leírhatatlan erőnek mi volt a célja az ő nyomorult életével. Sohasem tudhatja már meg, hogy miért került át Evilágba. És az is örök rejtély marad előtte, vajon milyen élmény lehetett volna, ha ő és Dariosz…

– Na, akkor nézzük… – mondta valamire a bajtársa, de őt igazából már hidegen hagyta, hogy mire gondol Szubotáj, vagy hogy mivel foglalatoskodik. Szeretett volna egyedül maradni a gondolataival, legalább erre az utolsó fél órára, vagy ki tudja, mennyi időre. Legalább most, az utolsó perceiben szabadon álmodozni arról, hogy milyen érzés lett volna életében először rátalálni a viszonzott szerelemre, és megélni azt az élményt, ami sem a földi létben, sem Evilágon nem adatott meg neki.

– Bízzál bennem, galambocskám, mert ha… – makogott valamit újra Szubotáj.

A lány rögtön félbeszakította, de most már kissé idegesen:

– Tudod, én nem vagyok gép, és most már műszerek sem állnak a rendelkezésünkre, de azért nagyjából meg tudom saccolni, mekkora sebességgel közelítünk a Zvezda felé. És vagyok olyan tapasztalt pilóta, hogy lássam, nem fogjuk tudni élve elérni, mert lényegében már semmire sem maradt energiánk. Nemhogy a dokkolásra nincs esélyünk, de még csak arra sem, hogy kibírjuk addig, amíg akkorára növekszik a látómezőnkben a Zvezda, mint az öklünk, ugyanis a légcserélő rendszer működése is le fog állni energia híján, tehát hamarosan szén-dioxid-mérgezésben fogunk elhalálozni. Ennek a tünetei pedig…

– Hagyd abba, nagyon kérlek – szólt rá a tatár. – Ugye, azt mondtad, hogy bízol Raudonában?… Igen! Azt mondtad! Sőt, szó szerint úgy fogalmaztál, hogy teljes mértékben megbízol benne. Hát akkor most teljes mértékben hinned kell abban is, hogy van megoldás, és igenis sikerülni fog a küldetésünk!

– Te miről beszélsz? – fordult vissza az ablaktól Oleszja.

– Elmondok neked valamit – szögezte le idegesen a tatár. – Nem szabadna elárulnom, de én elmondom. Neked küldetésed van Evilágban. Nem is egyszerű küldetésed. Ezt most úgy vedd – hadarta Szubotáj –, hogy nem egy ócska kis mellékszereplője vagy egy sokkal nagyobb ívű történelmi drámának, hanem igenis a főszereplője.

– Hogy mi van? – vonta össze a szemöldökét Oleszja.

– Azt mondtad, megbízol Raudonában! Mindezt pedig ő mondta nekem! – harsogta a tatár. – Hát ezért örültem, amikor beültél mellém a Golubba, mert onnantól kezdve biztos lehettem benne, hogy nem veszíthetek! Ha egyedül indulok az égbe, mit számít nekik egy nyomorult tatár pilóta?

– Te most kikről beszélsz?

– Elveszejtik a legcsekélyebb skrupulus nélkül, nem igaz? Van helyette másik, száz is, ezer is! De én tudom… érted? Tudom, hogy fontos vagy nekik! Épp ezért biztosan nem fogsz meghalni egy ilyen egyszerű küldetés alatt! És megörültem, hogy akkor én is túlélem! Vagy ha nem, hát akkor Raudona a leghazugabb lény, akit valaha ismertünk!

Oleszja egyelőre nem sokat értett a pilótatársa felajzott modorú szózatából, de amit ki tudott hámozni a mondanivalójából, az átkapcsolt benne egy rég nem használt, az emlékek mély kútjába helyezett kapcsolót, amely ezek szerint vízállónak bizonyult, mert az orosz lány egészen másféle üzemmódba helyezte magát, és elkezdte sorolni:

– Akkor összegezzük, amit tudunk, és nézzük meg, egyáltalán milyen megoldás lehetséges. Egy: a Zvezda nem érzékelte a közeledésünket, nem szólított meg minket. Bár nem hiszem, hogy erre bármelyikünk is számított volna. Így a részünkről is csupán energiapazarlás lenne a hívogatása, legfeljebb az életünket rövidítenénk meg vele. Kettő: jelenleg egyetlen objektum fölött rendelkezünk, amely képes napelemek segítségével energiát gyűjteni, ez pedig a Golub madárkád drónja. Kiemelhetnénk a géptestből, és kinyithatnánk a napelemeit, de ezzel a maradék energiánk utolsó morzsáit is elhasználnánk, és biztosan hamarabb fulladnánk bele a szén-dioxidba, mint hogy a drón annyi energiát gyűjtsön, amennyi elég a légcserélő működtetéséhez. Három…

Oleszja nem azért hallgatott el, mert nem tudta, mit akar mondani. Sokkal inkább azért, mert nem értette, mit csinál eközben a pilótatársa. Szubotáj ugyanis visszakapcsolta a fedélzeti számítógépet standby üzemmódból, és elszántan matatott a kijelzőjén.

– Hát te meg mi a bánatot művelsz? – rivallt rá idegesen. – Még jobban meg akarod rövidíteni az életünket?

– Épp ellenkezőleg – dünnyögte a tatár. – De most ne zavarj, mert ha elrontok valamit, akkor tényleg nem marad sanszunk túlélni ezt a kalandot.

A lány elhallgatott. Valami megmagyarázhatatlan okból olyan hatással voltak rá bajtársa szavai, hogy már nem is emlékezett, mikor érezte utoljára ugyanezt. Talán a szíriai bevetés alkalmával? Vagy még Afrikában…?

Mindenesetre szívdobogva várta, mi fog kisülni ebből az egészből, és nem is kellett túl sokáig türelemmel lennie. Rövid, jellegzetes, recsegő hangeffekt után felhangzott az éterben egy számára ismeretlen hang:

– Itt Erdva. Vétel.

Oleszja semmit sem értett az egészből. Reménykedve emelte a tekintetét Szubotáj arcára, és némileg megnyugodva konstatálta, hogy a tatár magabiztos mosollyal reagál.

– Üdvözöllek, Erdva! Nem is tudod, milyen boldog vagyok, hogy életemben először hallhatlak! – örvendezett Szubotáj, aztán letörölte az arcáról a mosolyt, és nyomban a gyakorlati közlendőkre terelte a szót: – A Golub 1 fedélzetéről jelentkezem. A Zvezda megközelítése közben elfogyott az energiánk, vészhelyzet alakult ki. Ismétlem: vészhelyzetben vagyunk. Utasítalak, hogy hagyd el jelenlegi állomáshelyedet, és szállíts nekünk annyi üzemanyagot, amennyivel biztonságosan tudunk dokkolni a Zvezda űrállomáson! A pozíciónk: X-10562, Y-00890, Z-90004.

– Azonosítsa magát! – jött a felszólítás az éterből.

A tatár arca kissé elkomorult:
– De hiszen írásban már megtettem!

– Nem önre gondoltam, Szubotáj alhadnagy. De mivel többesszámban beszélt, tudnom kell, hogy ki a fedélzeten tartózkodó másik személy.

A tatár a pilótatársa felé fordult, és örömmel konstatálta, hogy a szőke lány reakcióideje még mindig a régi. Már sorolta is:

– A nevem Oleszja Konsztantyinovna Ahmatova. Rendfokozatom: hadnagy. Beosztásom: a Roszkozmosz Felderítési Osztályának repülőtisztje. Azonosítójelem: 011-A-798-013-D.

Rövid reccsenés hallatszott az éterben, aztán elhangzott az a közlemény, amellyel kapcsolatban mindkét pilóta úgy érezte, hogy nem mostanában hallott szebbet:

– A segélyhívást feldolgoztam, a vészhelyzetet elhárítom. Üzemanyag-vételezés után indulok a megadott koordinátára. Érkezésem várható ideje tizenegy perc negyvenkilenc másodperc. Erdva voltam, vétel.

Szubotáj akkorát fújtatott, mint egy gőzmozdony, miközben hátradőlt az ülésében, de Oleszja egy pillanatig sem hagyta pihenni a babérjain:

– Most pedig halljam, mi volt ez? Egyáltalán ki a vihar ez az Erdva?

– Nem ki, hanem mi – pontosított a tatár, és immár újra vigyorgott, aztán oldalra fordulva igyekezett megmagyarázni: – Tudod, galambocskám, az iménti levezetésed a rád jellemző alapossággal hangzott el, de egy ponton mégis hibádzott. Nem a Golub madárkám drónja az egyetlen objektum, amely fölött rendelkezünk. Vagy legalábbis én. Merthogy a Golub 2 drónjával is képes vagyok kommunikálni.

– Mit beszélsz?

– Úgy bizony! Sikerült megoldani a biztonsági problémákat, és a nagyokosok kiszámították, hogy a várható előnyök sokkal jelentősebbek, mint azok a minimális kockázatok, amiket az esetleges behatolási, kémkedési és eltérítési tevékenységek jelentenek. Úgyhogy egy Golub-pilóta immár kommunikálhat egy másik Golub-pilóta vadászgépének drónjával. Persze megfelelő azonosítás után.

– És ez mikor történt?

– Nem sokkal az indulásunk előtt.

– Mégse szóltál róla…

– Ne legyél már ennyire hülye, galambocskám! – horgadt fel Szubotáj. – Gondolom, fel bírod fogni, mi az a hadititok. Legalábbis nekünk Oreskin őrnagy azt mondta az eligazításon, hogy erről senkinek nem beszélhetünk. Nem volt ott apróbetűs részben, hogy kivéve Oleszja Konsztantyinovna Ahmatova hadnagyot, mert jó a segge.

– Honnan tudod, hogy jó a seggem? – érdeklődött a szőke lány, de már látszott az arcán, hogy kezd feloldódni benne a korábbi feszültség.

– Fogalmam sincs, milyen a segged – szögezte le vigyorogva Szubotáj, majd hogy semmilyen részlet ne maradjon homályban, hozzátette: – És nem is érdekel. De nézz csak oda!

A fehér, kettős kereszt alakú objektum felől elindult egy aprócska pont az űrben, és percről percre nagyobbnak tűnt, ahogy a Golubhoz közeledett.