Guzel gyönyörűen landolt az Orellel egy erdősáv mellett, és csöppet sem sajnálta, hogy ezt senki sem látta. Olyannyira nem, hogy leszállás előtt még utoljára ellenőrizte, nem tartózkodik-e élő emberi lény a környéken. Nem lepte meg, hogy ilyesféle veszély nem volt észlelhető az éjszaka közepén, de hát ezekben a háborús időkben sosem lehet előre tudni, jobb ilyenkor biztosra menni.
A Tanító fürgén kiugrott az űrsiklóból, pont ugyanúgy, mint annak idején, amikor először közelítette meg a bolygó felszínét. A különbség leginkább abban állt, hogy most nem viselt ejtőernyőt a hátán, hiszen a jármű ezúttal csupán mintegy hatvan centiméteres magasságban lebegett, és nem tartott nyílegyenesen egy szürke sziklafal irányába.
Guzel gyors léptekkel a Raudona által megadott koordinátákhoz haladt, és rögtön megtalálta Lokhund kapitány tetemét. Határozott mozdulattal feldobta a testet a vállára, és már indult is vissza az űrsikló felé.
Felszállás közben vetett egy kósza pillantást az égre, egy bizonyos „csillagot” keresve. Amikor megtalálta, egy darabig elidőzött rajta, és egyre csak az zakatolt a fejében: vajon sikerülni fog…?
Arra gondolt, mennyire nem szíveli az efféle bizonytalan momentumokat ebben a küldetésben. Bár az is igaz, hogy Raudona korábban váltig állította, nincs ebben az egészben egy fikarcnyi bizonytalan tényező sem, a dolgok pontosan úgy fognak megtörténni, ahogy meg kell történniük. De Guzelnek mostanra már túl sok adata gyűlt össze a memóriájában ahhoz, hogy utat engedjen az efféle kincstári optimizmusnak, és ne álljon készen bármilyen rendkívüli eseményre minden egyes pillanatban.
Amikor visszaért Rőtvár szigetéhez, a járművet leparkolta a vízimalom kikötőjénél, majd miután kiszállt a terhével, az Orelt a vízfelszín alá süllyesztette. Öles léptekkel megindult a gyűrű falai felé, és közben szúrós tekintettel vizslatta a várfalat, jelesül Esteban szobájának ablakát, de nem látott fényt kiszűrődni.
Persze, hogy nem. A szerencsétlen főszakács elcsigázva forgolódott az ágyában, és csöppet sem érdekelte, hogy az utolsó gyertyája is kialudt. Az eseménydús és igen hosszú este után rémálmok gyötörték, már amikor el tudott szenderedni végre, de igazából már nem is sejtette, hogy mikor van ébren, és mi az, amit csak álmodik.
Mint például most is. Határozottan úgy tűnt neki, mintha egy szikár fickó mászna befelé az ablakán, ráadásul a hátán hoz egy másik illetőt. Na de hát, az ég szerelmére! Mi ez a hülyeség itt, ki tudja, hány emeletnyi magasságban? Ez is csak egy rossz álom lehet! Pláne úgy, hogy a szikár fickó óvatosan ébresztgetni kezdi őt, és még mindig a hátán van az a másik! Hát mit hisznek ezek a szerencsétlen álommanók? Hogy ez itt egy detoxikáló állomás? Mert hogy a szinte élettelenül karját lógató másik úgy be van rúgva, mint a csacsi, az száz százalék!
– Én vagyok az, a Suttogó – lehelte alig hallhatóan a szikár jövevény, mire Esteban végre megvilágosodott. Tágra nyitotta a szemét, és vadul szentségelni kezdett magában.
Te jóságos ég! Hogy én mekkora barom vagyok! Hát hiszen ki más bírna felmászni a vár falán, ha nem a Suttogó, aki ezt eddig már többször is megtette? Igaz, akkor nem hozta magával egyik részeg komáját sem, de a fene se tudja, hogy mik az ismérvei a bajtársiasságnak ennél a hülye titkosszolgálatnál.
A főszakács úgy pattant fel a fekhelyéről, mintha e percben értesült volna arról, hogy az tele van bolhával meg ágyi poloskával. Kétségbeesve pislogott körbe, vajon mivel lehetne világosságot gyújtani, de hát az ilyesmi nem könnyű feladat egy olyan világban, ahol nemhogy az öngyújtó, de még a gyufa sincs feltalálva.
Guzelt efféle akadályok nem hozták zavarba. Kihúzott egy fiókot, kiemelt belőle egy szűz gyertyát, és egyetlen ujjmozdulattal meggyújtotta, mélyen titkolva eközben a derék főszakács előtt, hogy számára nem okoz semmiféle nehézséget a sötétben való tájékozódás. A málháját képező testet csak ezután helyezte le a padlóra, mintegy ágyelő gyanánt Esteban fekhelye mellé, szépen, párhuzamosan.
A spanyol fiatalember ekkor szembesült a kínzó sejtéssel, miszerint az általa eddig részegnek vélt illető sokkal inkább halott lehet, semmint ittas. A gyanúját hamarosan Guzel is megerősítette:
– Ez itt a Gunnerud uralkodói család testőrségének parancsnoka. Legalábbis az volt, amíg élt. A neve Lokhund kapitány.
– Örvendek – hazudta Esteban. – Megtudhatom, miben lehetek a kapitány úr szolgálatára?
– Szükség lehet a tetemére, még ma – közölte a Tanító.
– Lehet? – kapaszkodott bele a szóba a kissé ideges főszakács. – Tehát nem biztos? És ha mégsem lesz szükség rá, akkor mit csináljak vele? Netán dolgozzam fel a konyhán? Esetleg balzsamozzam be? És ezután vele fogok élni, míg el nem porlad?
Guzel előrelépett, megragadta a spanyol két kezét, és miközben mélyen a szemébe nézett, halkan, de nagyon szuggesztív modorban sorolni kezdte:
– Tudom, hogy nagyon megerőltető nap áll mögötted. Azzal is tisztában vagyok, hogy keveset pihentél, és nagyon elcsigázott vagy. De most nem fáradhatsz el, nem csüggedhetsz, és főleg nem hagyhat ki a figyelmed, mert még a tegnapinál is keményebb nap áll előttünk. A Hercegség seregei ma meg fogják ostromolni Rőtvárat.
– Hogy az a…
– Figyelj rám jól! – szorította meg Esteban csuklóit a Tanító. – Megmondom, mi fog történni. Én ezt a hullát most betolom az ágyad alá, aztán eltávozom, mert máshol van dolgom. A te dolgod viszont az lesz, hogy amikor eljön a pillanat, akkor előhúzod ezt a hullát az ágyad alól, és egyszerűen kidobod az ablakodon. Érted?
– De honnan fogom tudni, hogy mikor jön el az a pillanat? – kérdezett vissza nem egészen indokolatlanul a főszakács.
– Hidd el nekem, egészen biztosan meg fogod érezni. De amíg ez megtörténik, addig is lesz dolgod. Most pontosan elmondom, hogy mik lesznek ezek…
Amikor Guzel nemsokára kimászott az ablakon, a várfalról újra elfogódott pillantást vetett az égre. És ezt furcsállotta. Pont ugyanúgy, mint amikor a humorérzék, vagy legalábbis az arra való hajlam csíráit fedezte fel magában. De nem időzött el sokáig a kérdés fölött. Villámgyorsan létrehozott egy belső adatállományt az észlelésről, és elhelyezte a „Később” címkézésű szekcióban.
Esteban ekkor már édesdeden aludt az ágyában. És kicsit sem érdekelte, hogy egy magas rangú testőrparancsnok hullája fölött teszi ezt. Már az is megnyugtató volt számára, ahogy a Suttogó odalép hozzá, és megragadja a kezeit. Nem igazán tudta ezt megmagyarázni magának, de nem is akarta. Egyszerűen megnyugtató volt, és kész.
Egyáltalán, a Suttogóval lebonyolított eddigi beszélgetései mindig úgy végződtek, hogy ő biztonságban érezte magát, és abszolút világosan értette, mik a feladatai, mikor mit kell tennie. De még ennél is csodálatosabb, hogy például a Suttogó úgy tudta álomba segíteni – és nem rémálomba! –, mint annak idején, egy másik világban az édesanyja.
Jó, rendben, a két felettes személy meséi már az alapjaikban különböztek egymástól, de ez most nem számít. Most csak aludni kell, békésen és biztonságban, aztán pedig jöhetnek az új nap új feladatai. Akárcsak otthon, a Földön, gyerekkorában. Amikor még olyan egyszerű, olyan szép és gondtalan volt minden. No meg biztonságos. Mert tudta, hogy az anyukája vigyázza az álmát.
Hihetetlen egy faszi ez a Suttogó. Az ember még akkor sem tud haragudni rá, amikor egy hullával a hátán állít be, az ablakon át, meghívó és előzetes bejelentés nélkül. Mert aztán világosan elmagyarázza, hogy minek mi az értelme. És az ember végül örül és büszke, hogy egy ilyen nagyszabású akcióban részt vehet.
Mire Esteban mindezeket végigfuttatta a gondolataiban, észrevétlenül átesett azon a bizonyos határmezsgyén egy olyan világba, amit pihentető álomnak hívnak.