Olyan erőtlen voltam, hogy alig bírtam kiszállni a mentőből. A nagydarab támogatott. Bevitt egy folyosóra, ahol nagy tömeg várakozott valami vizsgáló előtt, szerencsére hamar bejutottunk. Nem úgy nézett ki a helyiség, mint valami fertőtlenítő.
Akkor mégiscsak veszettség lesz?
Már végképp nem tudtam…
A nagydarab átadott egy fiatal orvosnak.
– Vetkőzzön le derékig – utasított az nyeglén. – Iratai vannak?
Átnyújtottam az igazolványomat. A fiatal orvos diktálni kezdett az asszisztensnőjének:
– Ozina Géza. Huszonöt éves. Munkahelye van?
– Nincs.
Mit tartozik ezekre, hogy milliomos vagyok? Még a végén hálapénzt kérnek a fertőtlenítésért!
Tovább faggatózott fölényesen:
– A beírt lakcíme érvényes még?
– Nem. Hajléktalan vagyok.
Még az hiányzik, hogy a lakásomat is fertőtlenítsétek! – gondoltam. Aztán megbántam a hirtelen választ; ki kellett volna küldeni őket a Szebegyinszky nevű félhülye házmesteremhez! Legalább a kis hegedűművészt beolthatnák veszettség ellen. Ráférne már.
– Hozzátartozói vannak?
– Nincs senkim.
A szüleimet nem fogod beoltani, te kis pimasz! Pláne fertőtleníteni!
– Üljön fel oda – utasított pökhendi módon, közben diktált –, fiatal férfi, közepesen táplált (szerintem az utóbbi időben inkább alul–, de gyenge voltam vitatkozni), sóhajtson…(nem esett nehezemre), puhasejtes légzés, jó, most tartsa vissza… (úgy hallottam, az egészségtelen), tiszta, ritmikus szívhangok, feküdjön hanyatt… (végre, valami kellemes), has puha, betapintható… (naná, hol van már a guberált kenyér!), jó, fölkelhet… (kár!).
Telefonon keresték, addig visszadőltem.
De gyorsan elintézte! – méltatlankodtam magamban.
Most előttem állt, és undorral vizslatta az arcomat.
– Szedett-e be gyógyszert, és ha igen, mennyit?
Most ki az orvos, én vagy te?
Kissé felfortyantam:
– Hát tudom én, hogy mit kell ilyesmire beszedni?
– Nyugodjon meg.
Ettől enyhén megremegett a szám széle, és összekoccantak a fogaim. Ő tovább diktált:
– Nagyon gyenge, aluszékony, meglassult…
Ekkor benyitott két fehér köpenyes, azokkal vitatkozott, én meg visszadőltem, elvégre aluszékonynak titulált, és nem akartam neki csalódást okozni, pedig ritka unszimpatikus volt a szemtelen disznaja.
Mit kell ilyen nagy feneket keríteni egy szimpla kis karmolásnak? Na, ezekkel is milyen hamar végzett!
Már jött is vissza:
– Elesett-e, illetve beütötte-e a fejét?
Beütöm én mindjárt a fejedet, hogy egyből léket kap az a nagy víztorony, amit a nyakadon hordasz, te idióta!
Megint telefonja volt.
Ez kész bolondok háza!
De már vissza is ért, mielőtt hátradőlhettem volna. Most unottan kopogtatta a térdemet egy kis kalapáccsal, de közben elővigyázatosan oldalt áll. Talán sejtette, hogy még jó helyre sem kellene koppintania, máris szolgálatkészen felrúgnám a mogyoróit az agyába.
– Iszik?
Elhatároztam, hogy ezt most hülyére veszem mindenáron:
– Unikumot, ha van.
– Ne szellemeskedjen – utasított nyeglén.
Az asszisztensnő érdeklődött:
– Gyomormosás lesz?
A jó nénikéd gyomrát mosd ki, lehetőleg mosógépben, te céda! Ki szólt hozzád?
– Mit akarnak kimosni a gyomromból? Egy napja nem ettem semmit!
Ezt nem szűnő undorral hallgatta, majd vért akart venni tőlem, s az alkaromat látva magabiztosan tudakolózott:
– Maga kábítószeres, ugye?
– Nem, kérem. Ezt mindet a kollégája kísérletezte ki a mentőkocsiban.
Ez meglepte. Intett, hogy öltözzek fel. Egy ápoló kinézetű, tagbaszakadt, harcsabajuszú fickóval kellett mennem, aki egy szót sem szólt, viszont nagyon barátságosan tudott nézni az emberre. Felbátorodva megkérdeztem:
– Fertőtlenítés lesz?
Közlékenyen megjegyezte:
– Csak nyugalom.
Ettől kirázott a hideg, és felállt a szőr a hátamon.
Egy mosdóba mentünk, ahol elvette a ruháimat, és betessékelt a zuhanyzóba.
Ez lenne a hírhedt fertőtlenítés? Na, ezért kár volt röhögni Ragyás Ulicson.
Ekkor azonban elmúlt a kajánkodós kedvem, ugyanis megpillantottam magamat a tükörben. Illetve először nem is fogtam fel, hogy az ott én vagyok. Hogy miért? A hajamat úgy lenyomta a szűk bojtos sapka, hogy teljesen úgy festettem, mint akit egy borjú körbenyalt. Az arcom csupa kosz volt, de ez talán nem is tűnt volna fel olyan hamar, ha az álszakáll helyén nem lett volna vakítóan fehér. Bár tiszta ott sem volt, mert apró, fehér ragasztócsimbókok csüngtek rajta, mintha valami tortacsata maradványai lennének.
Mit mondjak, alaposan megijedtem magamtól, pedig már elég régóta ismertem magamat látásból.
Te jó ég, hogy nézek ki! – gondoltam rémülten, és már egyáltalán nem csodáltam, hogy a trafikosnő annyira megriadt a látványomtól. (Nyugtatóktól kábult agyam még mindig nem fogta fel, hogy a hölgy egyáltalán nem ismert föl.)
Az ápoló adott egy törölközőt, egy papucsot, egy fehér pizsamanadrágot és egy libazöld pizsamafelsőt, a ruháimat pedig bepakolta egy műanyagzsákba. Ebből arra következtettem, hogy benntartanak.
Biztosan csak addig – nyugtattam magam –, amíg kimossák és megszárítják a cuccomat.
Végigmentünk egy hosszú folyosón, melynek végén a harcsabajuszú betessékelt az egyik kórteremajtón, majd egy üres ágyra mutatott:
– Ez lesz a maga helye – és kiment.
A kórteremben hat ágy volt, ebből kettőben aludtak. Egy harmadik személy valami reverendaszerű öltözékben ült az asztalnál, és újságot olvasott. Jöttömre félretette olvasnivalóját, felállt, hogy bemutatkozzon, és ezzel egyidőben ruhája mögül előhúzott egy nyakába kötött fakeresztet:
– Pásztor – mondta, majd mutatóujját figyelmeztetőleg az égnek emelte: – Lelki! – tette hozzá hangsúlyosan, és nyájasan mosolygott.
Te jó ég! Csak nem az elfekvőben vagyok?
– Ozina – motyogtam megszeppenve. A lelkipásztor végtelenül örvendett, és kezet rázott velem.
– Maga is beteg, atyám? – érdeklődtem abban reménykedve, hátha nem a haldoklók lelki üdvének őrzésére rendelték ide.
Válasz helyett a sarokban alvó fickóra mutatott:
– Az elnök.
Azt nem mondta, hogy minek az elnöke. Csak így, simán; elnök.
Kit érdekel? Biztosan nem az Ateista Pornófilmesek Klubjának elnöke, ha egyszer pap vigyázza az álmát!
– Alszik – rebegte egy fokkal halkabban.
Mi közöm hozzá? Hadd aludjon. Attól még biztosan nem fokozzák le altitkárhelyettessé, mert bátorkodott elszenderedni egy kórházi ágyon.
A lelkipásztor visszaült az asztalhoz, én meg bágyadtan elhelyezkedtem a fekhelyemen. A mellettem lévő ágyon durmolt a harmadik személy. A takaró alól váratlanul motyogás szűrődött ki:
– …azóta nem dobog a szívem, és itt húzódik felfelé..
Magánál van ez, vagy csak álmában beszél?
Most előbújt a takaró alól. Bár ne tette volna! Rondább volt, mint Szebegyinszkyné smink nélkül. Ijesztően rámnézett a táskás szemeivel:
– Engem áthúztak a szennyvíz alatt kétszázhúsz volttal. Engem megrokkantottak… de ki fogom vizsgáltatni… mindenféleképpen!
Nem értek az ilyesmihez. Biztosan valami üzemi balesete volt a nyomorultnak.
– Áthúzattak ezen a szennyvízen, és rámeresztették a kétszázhúsz voltot. De én nem szóltam – és úgy nézett rám az üres tekintetével, mintha mögém nézne.
Mégsem balesetes ez. Inkább ez is veszett, csak hozzá nem értek ki olyan hamar, mint hozzám.
– Kutya? Macska? – érdeklődtem részvéttel.
– Pelikán, gorilla, mókus, fácán… – sorolta tárgyilagosan.
Egész biztos, hogy veszett a szerencsétlen, méghozzá látszólag az utolsó stádiumban. Remélem, nem ragályos.
– …víziló, kenguru, vaddisznó… – folytatta egyre táskásabb szemekkel.
Lehet, hogy ez egy állatkert-igazgató, akit leltározás közben megharapott egy veszett róka, és akkor eshetett a szennyvízcsatornába is. Súlyos eset.
De már nem volt módom sajnálkozni, mert életemben először, amolyan Feri úr módra, minden átmenet nélkül elaludtam.