Amikor felébredtem, még mindig világos volt odakint.
Mennyit aludhattam? Lehet, hogy csak egy órácskát? Vagy talán egy napot is?
Fogalmam sem volt.
– Még ma van, vagy már holnap? – dünnyögtem bágyadtan magam elé. Az állatkert-igazgató meghallotta, és készségesen tájékoztatott:
– Holnapután lesz ma, ma még csak tegnapelőtt van.
Kábultan tűnődtem a szavain, de nem hagyott rá sok időt, máris folytatta felvilágosító tevékenységét:
– Ma a holnapután tegnapelőttje van.
Összekombináltam magamban a kapott információkat, és megállapíthattam, hogy azok logikailag helytállóak.
De mit akar ez ezzel? Ez valami nyelvi játék, vagy beugrató?
– Hallja, maga viccel velem, vagy ez valami rejtvény?
Riadtan pislogott a táskás szemeivel:
– Engem áthúzattak a szennyvízen kétszázhúsz volttal – mondta mentegetőzve, mint valami alibit.
Ez végképp megveszett! – könyveltem el. A lelkipásztor viszont még mindig ott ül az asztalnál, és újságot olvas. Ez megnyugtató. Akkor mégsem alhattam olyan hosszú ideig.
Nos – gondoltam –, éppen ideje megkeresnem az orvost, mert már nagyon unom itt magam.
Fölkeltem, és az ajtóhoz mentem. A kórteremmel szemben volt az ápolói szoba. A harcsabajuszú meg egy másik tagbaszakadt pasas ült bent. (És még azt mondják, hogy az ápolói egy tipikusan női szakma!)
– Kérem szépen, a doktor úrral szeretnék beszélni.
– Most nem ér rá – mondta unottan a harcsabajuszú –, nemsokára találkozhat vele.
– De az nem lehet, hogy engem benntartsanak, és azt sem tudom, hogy miért! – fakadtam ki keservesen.
– Nyugodjon meg! – biztatott a másik, amitől habozni kezdett a szám, és egész testemben megremegtem. – Rendben lesz minden. Menjen, feküdjön vissza.
Nem volt mit tenni, vissza kellett mennem a kórterembe. Amint benyitottam az ajtón, a lelki atya felállt, és bemutatkozott, miközben előhúzta a keresztjét:
– Pásztor – mondta, majd mutatóujját figyelmeztetőleg az égnek emelte: – Lelki! – tette hozzá hangsúlyosan, és ájtatosan mosolygott.
Ezt nem is az elnökhöz rendelték ki. Ez maga is beteg. Kihagy a memóriája, vagy talán a szeme gyenge szegény kisöregnek. Nem emlékszik rám. Nem baj, nem égetem le. Egyházi embert megszégyeníteni nem egy jó ómen.
– Géza – mondtam tapintatosan. A lelkipásztor tartotta szerencséjének. Kezet ráztunk.
– Az elnök nemsokára felkel – közölte diszkréten.
Mit tartozik ez rám? Tán én vagyok a ceremóniamestere?
Fásultan nyúltam el az ágyamon. Az elnök tényleg felkelt. Nyújtózkodva kibámult az ablakon. Így, állva még kisebbnek látszott, mint a takaró alatt fekve.
Biztosan nem a kosárlabda szövetség elnöke, és valószínűleg nem is a zsiráfgondozóké – gondoltam.
A vízcsap felé indult, közben észrevett, és köszönésképpen biccentett felém. Engedett magának egy pohár vizet, majd a szeme elé tartva vizsgálódva átnézett rajta:
– Utálom a vizet, minden formában – és kuncogott. Biztosan viccnek szánta.
Feltehetően nem az Al-dunai Horgászegyesület elnöke.
Nem is itta meg, csak gargarizált. Aztán kijelentette:
– A gargarizálás kitűnő módja annak, hogy megállapítsuk, nem szivárog-e a nyakunk.
Milyen vicces ember.
A táskás szemű is megpróbált bekapcsolódni a társasági életbe:
– Vizsgálják meg ezt a vizet, engem kétszázhúsz volttal húzattak át a szennyvízen… de én nem szóltam… engem nem érdekel… én nem fogok miattuk azért sem sejthettem volna előre kell gondolkozni…
Ez hülye.
Ekkor benyitott a harcsabajuszú, és felém intett:
– Jöjjön, megyünk a főorvos úrhoz.
A főorvos hihetetlenül fásult ember benyomását keltette. Elvégzett rajtam néhány reflexvizsgálatot, majd egy kis lámpácska segítségével a pupillámat vizsgálgatta.
– Főorvos úr, kérem, ezt már a kollégája is megcsinálta, ne húzzuk az időt, nekem más dolgom is lenne – kérleltem kedvetlenül hunyorogva, mert utálom, ha a szemembe világítanak.
Válaszra sem méltatott, hanem leült az íróasztala mögé, és a papírjaiba mélyedt.
– Árulja már el, veszettség ellen tényleg ennyi injekciót szokás adni, vagy csak a mentőorvos volt túl bőkezű?
Csodálkozva bámult rám, majd a papírjaira:
– Maga legfeljebb csak nyugtatókat kaphatott, és egy kis gyenge altatót.
– No de ennyit? Ettől a mennyiségtől a legvadabb bika is lenyugodott volna a Vörös tér közepén!
Úgy gondolhatta, hogy ezt a témakört már kimerítettük, ezért másról kezdett beszélni:
– Gyakran érez olyasmit, hogy törni-zúzni volna kedve? Odavágni egy poharat, vagy egy vázát…
Elképedve hallgattam. Nem értettem, mit akar ezzel. Ez talán a veszettség kitörésének jele volna?
– Egyáltalán nem szoktam ilyesmit érezni – vágtam rá türelmetlenül. – Most, hogy ezt bevallottam, elmehetek?
Szorgalmasan jegyzetelt, s közben feltette következő kérdését:
– Miért hord álszakállt?
– Nem mindegy az magának? Megvolt a fertőtlenítés, a ruhám is biztosan megszáradt már, adják ide, hadd menjek végre a dolgomra.
Erre valami olyasmit dünnyögött maga elé, hogy „üldözési mánia”, de nem értettem teljesen tisztán.
– Találtunk a zsebében egy halom vonatjegyet. Azokkal mi volt a szándéka?
Erről eszembe jutott az ezresem, és visszakérdeztem:
– A pénzemet nem találták meg véletlenül?
Tagadólag rázta a fejét, amitől kissé felmérgesedtem:
– Roppant érdekes! A szakáll és a vonatjegyek megvannak, csak éppen a pénz nincs sehol.
– Mondja meg, kérem, mit akart a vonatjegyekkel?
– Vajon mit akarhattam volna? Hát utazni!
„Többszörös tudathasadás” – jegyezte meg, csak úgy magának, azt hitte nem hallom.
Szörnyű balsejtelem kezdett kirajzolódni bennem.
A főorvos felállt, odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, és erősen a szemembe nézve így szólt:
– Jegyezze meg, nekünk nem szokásunk a betegek pénzét ellopni.
Közben a felső zsebére tűzött kis kártyára pillantottam, melyen a neve és a beosztása szerepelt, valamint a következő felirat: ideg- és elmeosztály.
Ekkor az történt velem, ami annak idején szegény nagypapámmal a szemklinikán. Végre leesett a hályog a szememről. Végiggondoltam az elmúlt órák eseményeit, és rádöbbentem a szörnyű valóságra.
– Itt valami óriási tévedés van, kérem… – hebegtem, remegő lábakkal.
A főorvos úgy nézett rám, ahogy egy igazi mániákusra szokás. Beláttam, hogy minden további megnyilvánulásommal csak ronthatok a helyzetemen.
A főorvos közölte, hogy egyelőre vége a vizsgálatnak, majd végigkísért a folyosón.