Almásiné Julika nem az a fajta asszony volt, aki csak szóban áll ki a szerettei mellett, de ha cselekedni kell, azt inkább másokra bízza. A legutóbbi családi kupaktanácsot követően csakhamar a tettek mezejére lépett. Meglátogatta Évit az otthonában, és meghívta magukhoz hétvégére. A lány el is fogadta a szíves invitálást, így aztán a következő szombat délelőtt Ákos – barátja, Imre társaságában – útnak indult az öreg Zsigulival Éviért.
Imre már kora reggel megérkezett az Almási ház elé. Régóta nem találkozott már Ákossal, és mind a ketten úgy értékelték, hogy épp itt az ideje egy kiadós baráti beszélgetésnek. Indulás után tehát először is beültek a sarki cukrászdába, forró csokit rendeltek, s közben belemerültek az eszmecserébe. Bár talán túlzás eszmecserének nevezni a diskurzust, hiszen először jobbára Ákos mesélt az elmúlt hetek, napok történéseiről, Imre csak nagy sokára osztotta meg a véleményét a barátjával:
– Én a helyedben most jócskán visszavennék a tempóból –mondta csöndesen és megfontoltan.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Ákos.
– Egyelőre ne udvarolj neki, és egyáltalán ne erőltesd a házasságot. Szerintem ezzel most csak eltaszítod magadtól. Ismered a mondást: minél jobban szorítod a homokot, annál több pereg ki az ujjaid között.
– Fura hasonlat.
– Fura, de igaz. Nézd, véleményem szerint most arra lenne szükség, hogy ne a vőlegényi szerepben próbálj bizonyítani. Mutasd meg neki, hogy elsősorban jó barátja vagy.
– Az azért elég jelentős visszalépés lenne – csóválgatta elkeseredetten a fejét az Almási fiú.
– Nem gondolnám – mondta Imre. – Úgy sejtem, ez a lány egyelőre csöppet sem tekint nőként magára. Olvastam valahol, hogy egy ilyen trauma átélése után a szenvedő alany sokáig gyakorlatilag nemtelennek érzi magát. Sőt, mindazok alapján, amiket elmeséltél, az a gyanúm, hogy most még emberként sem szereti magát. Márpedig, aki nem szereti magát, az nem tudja elképzelni, hogy valaki más hogyan szerethetné őt.
– De hiszen én éppen azt szeretném bizonyítani számára, hogy ugyanúgy szeretem, mint azelőtt!
– Csakhogy rosszul fogtál hozzá, cimbora. Először is azt kellene bizonyítanod előtte, hogy elfogadtad az állapotát, és ez neked semmilyen különösebb nehézséget nem okoz. Hogy fel tudod őt vállalni mások előtt ebben az állapotában is. Vidd el színházba, hangversenyre, vagy csak egyszerűen sétáljatok a Nagyerdőn. És beszélgessetek nagyon, de nagyon sokat. Iszonyúan nehéz dolgod lesz, de meglátásom szerint csak így számíthatsz sikerre a végén.
– Azzal mindig is tisztában voltam, hogy nehéz dolgom lesz, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen hosszú időn át egyetlen lépést sem tudunk tenni előre – kesergett Ákos.
– Tudod, ahhoz, hogy előrehaladhassunk, néha jó pár lépést hátrafelé kell megtennünk. Azt hiszem, te most helyből akartál átugrani egy árkot, és nem akarod elfogadni, hogy ez semmiképp sem sikerülhet. Ha viszont hajlandó leszel hátrálni néhány lépést, és aztán nekifutásból megpróbálni, talán nyerhetsz akkora lendületet, amelynek segítségével leküzdheted az akadályt.
– Közben pedig csak telnek sorban a hetek, hónapok… Tudod, attól félek, hogy ha sokat kell hátrafelé lépegetnem, annyira elfáradok, hogy már nem lesz erőm újra és újra nekiveselkedni…
– Pedig a mostani helyzet kulcsszavai: szeretet, türelem, kitartás – jelentette ki Imre. – Egy ekkora tragédia átélése után néhány hónap gyakorlatilag semmire nem elegendő. Évinek újból fel kell építenie az életét, és ez hosszú és gyötrelmes feladat. És bizony nem segítesz neki azzal, ha közben folyton házassági ajánlatokkal ostromlod.
Ákos felhörpintette az eddigre már csöppet sem forró csokit, majd nagyot sóhajtva így szólt:
– Tudod, mi az elszomorító, cimbora? Az, hogy én ezekről a témákról hosszú éveken át tanultam az egyetemen, előadások végeláthatatlan sorát ültem végig, és mégis, néha, amikor veled beszélgetek, úgy érzem, a tizedét sem tudom az emberi lélekről, mint te.