– Aztán, mondd csak, Imruskám – faggatta tovább a barátját Ákos –, Évi esetleg nem fogja megfutamodásnak venni az én átmeneti visszahúzódásomat? Nem arra fog következtetni, hogy meggondoltam magam, és már nem is akarom feleségül venni?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – jelentette ki határozottan Imre. – Képzeld csak bele magad az ő helyzetébe. Ha, ne adja a Jó Isten, lebénulnának a lábaid, és kerekesszékbe kényszerülnél, neked sem az lenne az első dolgod, hogy megkérd a szeretett leány kezét. Valószínűleg éppúgy elbizonytalanodnál, mint Évi, és hosszú-hosszú idő kellene ahhoz, hogy elhidd: az a másik ember nem sajnálatból vagy kötelességtudatból akar hozzád menni feleségül, hanem mert szeret.
– Azt hiszem, már megint igazad van – túrt a hajába hosszas töprengés után az Almási fiú, aztán kifakadt: – Lassan kezdek belebolondulni ebbe az egészbe. Néha teljesen elveszítem a realitásérzékemet. Most is olyan ideges vagyok, hogy szinte reszket a kezem.
– No, akkor sürgősen próbálj megnyugodni – pillantott az órájára Imre –, mert húsz perc múlva ott kell lennünk szíved hölgyénél.
Az Almási-házban eközben a családfő összehívta a gyerekeit a nappaliban megrendezendő eligazításra, és amikor mindannyian kényelmesen elhelyezkedtek, így szólt hozzájuk:
– Figyeljetek, csemetéim. Hamarosan megérkezik hozzánk egy olyan vendég, akit megkülönböztetett figyelemmel kell fogadnunk. Most nem lesz annyira magatehetetlen és kiszolgáltatott, mint amikor a kórházban láttátok, de meglehet, hogy hasonlóan szótlan és szomorú lesz. Mint tudjátok, Évi a baleset óta kerekesszékben közlekedik. Ezt a szót szeretném még egyszer hangsúlyozni: kerekesszék. Nem tolószék, nem rokkantkocsi, hanem kerekesszék. Ez az a kifejezés, ami nem hangzik bántóan. A kerekesszékbe kényszerült emberek sokkal érzékenyebbek egészséges társaiknál. Egyvalamit nem tudnak elviselni: a sajnálatot. Nem sajnálatra és kivételezésre van szükségük, hanem szeretetre, odafigyelésre és tapintatra.
– Nem értelek, apa – kotyogott közbe Gergő. – Most akkor megkülönböztetett figyelemmel fogadjuk, vagy pedig nem szabad vele kivételeznünk?
Mire a családfő részletesen elmagyarázta, mire is gondolt a fent említett kifejezések használatakor, a két jó barát meg is érkezett Évivel.
Az ikrek saját készítésű ajándékokkal kedveskedtek a vendégnek, Almási Károly lesegítette róla a kabátot, Dóri pedig a nappaliba invitálta. Ekkor apró közjáték történt. Évi kerekesszéke először megakadt a nappali küszöbében. A küszöb nem volt ugyan túl magas, de hát, ha az ember semmiféle akadályra sem számít, akkor egy egycentis küszöb is okozhat meglepetéseket.
Gergő, aki Évi mellett haladt, először felkapta a kezét, és már kis híján a szék hátsó fogantyúira helyezte, de aztán gyorsan visszakozott, s inkább szolgálatkészen megkérdezte:
– Akarod, hogy segítsek?
A vendég elhárító mozdulatot tett:
– Köszönöm, de inkább megpróbálom magam. Ha már egy ekkora küszöb is gondot okoz, akkor nagy a baj velem – kacsintott félszeg mosollyal, miközben kicsit hátragurult, majd lendületes mozdulattal átgördítette magát az akadályon.
– Ügyes voltál, fiam – súgta oda Gergőnek a családfő, miközben szeretetteljesen megsimogatta a buksiját. – A lehető leghelyesebben jártál el. Látom, sikerült megértened a mondandómat.
A látogatás ezután kissé feszélyezett hangulatban folytatódott, egészen addig, míg a háziasszony ki nem jött a konyhából:
– Jaj, kislányok, nagy baj van! Nagyon röstellem, de teljesen le vagyok maradva az ebéddel. No, hadd lássam, kinek van kedve segíteni nekem?
Dóri és Hugi egyszerre jelentkeztek, Julika azonban nem volt maradéktalanul elégedett:
– Évikém! Neked nincs kedved egy kicsit besegíteni a főzésnél?