Évi roppantul megörült, amiért a háziasszony őt is bevonta a konyhai munkálatokba. Nagy lelkesedéssel fogott hozzá, hogy megpucolja és felszeletelje a zöldségeket a húsleveshez. Csak akkor szomorodott el kissé, amikor eszébe jutott az egy évvel korábbi karácsony. Bizony, akkor is ugyanígy serénykedett a lánycsapat a konyhában, ám akkor még Barnus is köztük volt, és vidáman társasjátékozott az Almási fiúkkal a nappaliban.
Nem ő volt az egyetlen, akinek a karácsony közeledtével felrémlett az emlékeiben a tavalyi szenteste. Pár nap múlva kiderült: az Almási szülők úgy tervezték, hogy az idén is meghívják Hajdúékat az ünnepekre.
– Biztos, hogy ez jó ötlet? – aggodalmaskodott Dóri. – Barna már nincs közöttünk, és ezért úgy fogják érezni, mintha mi…
– És ha otthon ünneplik a szentestét négyesben, akkor talán nem fog nekik hiányozni Barna? – szólt közbe gyorsan a családfő. – Minél többen együtt leszünk, annál nagyobb szeretet költözik a házba, és annál hatékonyabb gyógyírt találunk a fájdalmunkra – jelentette ki, majd elsőszülöttjéhez fordult: – Menj csak el, nagyfiam, Hajdúékhoz, és hívd meg őket mihamarabb.
Ákos még aznap délután ellátogatott Éviékhez, és lelkesen tolmácsolta szülei invitáló üzenetét, ám nem mondhatni, hogy az ötlet osztatlan elismerést aratott volna a vendéglátók körében.
– Nekünk az idén szomorú karácsonyunk lesz, Ákoskám – szólalt meg elsőként a nagymama. – Minek szomorítsuk még a maga kedves családját is?
– Jobb, ha ilyenkor egyedül marad az ember a bánatával – bólogatott a nagyapó is.
– Nagyon kedves, hogy gondoltatok ránk, fiam, és meg is kérlek, hogy tolmácsold kedves szüleidnek szívből jövő jókívánságaimat – köszönte meg a meghívást Hajdú Endre –, de magam is azt hiszem, most az lesz a leghelyesebb, ha szűk körben karácsonyozunk.
– Te is így gondolod, Évi? – fordult a lányhoz, mint utolsó reménységhez Ákos. Titkon arra számított: ha Évi kijelenti, hogy márpedig ő szeretne az Almási-házban ünnepelni, akkor a család többi tagja is megenyhül, és igyekszik majd a lány kedvére tenni. Évi azonban hamar szertefoszlatta az Almási fiú reményeit:
– Ha már hárman is ellene vannak, akkor én mit tehetnék? – mondta némi szomorúsággal a hangjában, majd megkeményedtek az arcvonásai, miközben hozzátette: – Ebben a családban demokrácia van. Az én szavazatom is csak egyet ér, ugyanúgy, mint bárkié. És ez így helyes. Nem akarom, hogy bármiben is kivételezzenek velem.
Ákos nagyot sóhajtott, aztán csöndesen így szólt:
– Tudom, hogy Barnust nem pótolja senki és semmi. Én egy igaz barátot vesztettem el benne, s az én veszteségem is pótolhatatlan. De hitem szerint ő már egy jobb világból tekint le ránk. És ha újra együtt leszünk, ugyanúgy, mint egy esztendővel ezelőtt, és Barnus azt látja onnan föntről, hogy mind együtt emlékezünk rá, akkor talán úgy érezhetjük, hogy egy kicsit ő is eljön közénk… Kérem, gondolják át jól a szavaimat.
Azzal elköszönt, s szorongó szívvel, és egyelőre válasz nélkül sietett haza.
December 24-én a szokottnál is nagyobb izgalom költözött az Almási-házba. De aztán déltájban megcsörrent a telefon, és egy kedves női hang jó hírt közölt Ákossal. Néhány óra múlva pedig diszkrét kopogtatás hallatszott a bejárati ajtó felől.
Amikor a családfő ajtót nyitott, elégedetten konstatálta, hogy a Hajdú család mind a négy tagja ott sorakozik a küszöb előtt.
– Áldás, békesség! – köszönt illendően a nagyapó. – Lenne itt néhány szorgos kéz, amelyik mind arra vár, hogy segíthessen a karácsonyfa díszítésében.
Almási Károlynak széles mosolyra nyílt a szája, majd így szólt:
– Isten hozta magukat! Fáradjanak beljebb! Boldog karácsonyt!