Megdöbbenésem leírhatatlan volt. El sem tudtam képzelni, hogyan jutott a nyomomra az ex-koldus.
Mindenesetre vigyorogva kezet fogott Pásztor Lelkivel, aztán leült mellém az ágyra.
– Atyaúristen, Pubek, hogy jutott be ide? – suttogtam meglepetten.
– Nehezen, százados úr, kérem – súgta vissza –, itt van kint ez a nagy, marha, bajuszos ember, először hepciáskodott, de adtam neki egy ezrest, attól erősen megjött a jóindulata – mesélte, majd a fülemhez hajolva kérdezte: – Aztán melyik a csomagfosztogató, kérdem tisztelettel?
Először fogalmam sem volt, mire céloz, ugyanis már elkönyveltem magamban, hogy most aztán alaposan megbuktam Pubek előtt, az ostoba hazugságaimmal és álcázásaimmal együtt. Szerencsére kiderült, hogy a kis emberkének szent meggyőződése volt, miszerint az aljas csomagfosztogató, akire én ráálltam, a lebukás elkerülése végett a kórházba menekült a rendőrség elől, de én furfangosan ide is követtem, és most is éppen rutinos megfigyelést eszközlök rajta. Még az a tény sem ingatta meg ebbéli hitében, hogy az álszakáll már nem volt rajtam, elvégre meg is borotválkozhat az ember néha, még ha rendőrtiszt, akkor is. Így hát még egyszer megkérdezte halk óvatossággal, hogy melyik is a gyanúsított. Megkönnyebbültem.
– Az ott, a sarokban – mutattam feltűnés nélkül az elnökre, aki éppen feljajdult a takaró alatt:
– Jaj nekem, végem van! Mindennek vége!
– Úgy veszem észre, százados úr kérem – suttogta a titkos alkalmazott –, ez már igencsak sejti a lebukás kockázatát!
Ekkor az állatkert-igazgató hátulról meghúzgálta Pubek kabátját, majd mikor az odafordult, a következőket közölte vele:
– Kérem, engem áthúzattak a szennyvíz alatt kétszázhúsz volttal…
Gondolkodtam, hogy származhat-e valami hátrányom abból, ha ezt a fickót most rögtön brutálisan felpofozom.
– Ne törődjön vele, Pubek, ennek ez a fixa ideája.
Pubek azonban meglepő választ adott a táskás szeműnek:
– Nem baj, fiam, ősz van, elvirágzott a gesztenye, hullanak a falevelek.
A beteg ettől csodálatos módon megnyugodott, és békésen a párnájára hajtotta a fejét.
Elképedve bámultam a kis emberkére, aki lelkesen, de halkan magyarázta:
– Tudom én, hogy kell az ilyen felháborodott elméjűekkel beszélni, kéremalássan, ismertem én ilyeneket azelőtt is.
Túltettem magam az eseményen, és inkább arról érdeklődtem, hogyan jutott a nyomomra.
– Elkészítettem a reggelit és a fürdőt, ahogy tetszett utasítani, aztán csak vártam, csak vártam, de nem jött a százados úr. Egyre idegesebb lettem, kéremalássan, mert azt hittem, hogy megint félreértelmeztem valamit. Ráadásul folyton kihűlt a fürdővíz is, meg a reggeli is, egyaránt. Nagyon rossz volt ott ülni tehetetlenül, és várni, hogy…
– A lényeget, ha megkérhetem – súgtam türelmetlenül.
– Igenis. Szóval, aztán eszembe jutott valami, és áthívtam a szomszédasszonyt, hogy vigyázzon az ebédre, amit közben feltettem főni, meg azért is, hogy ott legyen, ha a százados úr időközben megérkezne, mert én viszont elmentem.
– Hová?
– Hát vissza, a pályaudvarhoz, kérem tisztelettel. Gondoltam, hogy bemegyek a kis trafikba, ahol elváltunk, hátha tudnak valamit, de az sajnos zárva volt. A szomszéd üzletben azt mondták, hogy a trafikosnőnek be kellett mennie a kórházba. Erre még nagyobb idegességet tanúsítottam, és gyorsan hazamentem. Jolánka mondta, hogy kész az ebéd, meg hogy keresték a Gézukát telefonon a szülei vidékről, de ő közölte velük, hogy a Gézuka elment statisztikálni a színházba a loncsos álszakállal.
Hiába tetszik úgy nézni, százados úr, kérem, így mondta nekik sajnos, szó szerint, hogy statisztikálni. Hát mit csináljunk, nem egy kiművelt asszony, ugyebár, van egy kis nyelvbotlás a kiejtésében, de azért jó lélek, tessék elhinni. Szóval, hol is tartottam? Ja, megvan. A telefonról eszembe jutott, hogy talán fel lehetne hívni a Szervezetet, hátha ők tudják, hogy mi van a százados úrral. Látom, meg tetszett ijedni, de ne aggódjon, százados úr kérem, addigra már a szomszédasszonyt hazaküldtem, nehogy tudomást szerezzen valami hivatalos értesülésről, amikor beszélek. Tudom én, hogy mire kötelez az esküm, titoktartásilag.
De sajnos nem volt benne a telefonkönyvben a titkosrendőrség. Hát persze, hogy nem, mondtam is magamnak, hogy Pubek, te féleszű, hát ha egyszer titkos, akkor persze, hogy nincs benne. Akkor már nagyon izgultam, hogy hátha valami baja esett a százados úrnak, úgyhogy gondoltam, felhívom a mentőket. Kérdeztem, hogy esetleg nem vittek-e be netalántán Ozina Géza nevű személyt véletlenül. Mondták, hogy dehogyisnem, itt van a beteg az ideges elmeosztályon. Mindjárt sejtettem, hogy nem az agyából kifolyólag került oda a százados úr, hanem hivatalos alapon.
Gyorsan csomagoltam egy kis ebédet, de mielőtt elindultam, megint csörgött a telefon. Megint a százados úr mamája volt. Ne tessék megijedni, úgy mutatkoztam be, hogy a Gézuka munkatársa vagyok, nehogy rosszra gondoljon. Gyorsan fel akartam oszlatni a tévedést, amit a Jolánka csinált ezzel a statisztikálással, nehogy félreértsenek valamit ott vidéken. Ezért közöltem a kedves mamával, hogy szolgálatilag a pályaudvaron tetszett aludni, aztán be tetszett kerülni a kórházba. Na, a kedves mama is ugyanúgy megijedt, ahogy most a százados úr. Biztosan azt hitte, hogy föl tetszett fázni, vagy valami ilyesmi, tetszik tudni milyenek az anyák. De gyorsan megnyugtattam, hogy aggodalomra semmi ok, csak az elmeosztályon tetszik lenni.
Látom, kíváncsi a százados úr, hogy mit beszéltünk még, azért mereszti ilyen nagyra a szemét, de utána már nem volt semmi. A kedves mama ugyan csodálkozott, és még kérdezni akart valamit, de ekkor szétkapcsolódott a vonal. Én meg melléraktam a kagylót, mert gondoltam, hogy ha sokat trécselek, még valami rosszat mondok a végén, meg az ebéd is ki fog hűlni. De az is hozzátartozik a tárgyhoz, kéremalássan, hogy a földszinten iszonytatóan hozzáfogtak a hegedűvel gyakorlatozni, és emiatt szintén nagyon sürgős lett az eltávozás. Így aztán bezártam a lakást, és elindultam. A kulcsot beadtam Jolánkának, felírtam egy cetlire, hogy kulcs a szomszédban, és elrejtettem a lábtörlő alatt, hogy ha esetleg elkerülnénk egymást, akkor is be tudjon menni a százados úr. Hát így kerültem ide, kérem tisztelettel – fejezte be Pubek csendes monológját, és roppant büszke arcot vágott.
Mi másra gondolhattam egy ilyen dermesztő elbeszélés hallatán, mint arra, hogy legelsősorban Pubeket kicsinálom. És hiába is tűnik ez protekcionizmusnak, csak utána következhet az állatkert-igazgató, legyen mégoly hülye és elviselhetetlen is. Aztán jöhet a harcsabajuszú, a trafikos banya, a dokik, és szép sorban a többi közellenség és közvetlen hozzátartozóik.
Azt hiszem, utoljára kicsiny gyerekkoromban voltam ilyen határozott a pályaválasztásomat illetően, mint amennyire most eltökéltem magam az iránt, hogy a további életemet tömeggyilkossággal és családirtással fogom eltölteni.
Aztán megpróbáltam lehiggadni, mert tudtam, hogy rövid időn belül ki kell szabadulnom, és ehhez racionális gondolkodásra van szükség.
Mit kellene kitalálni? Először is félreteszem a Pubek iránt érzett olthatatlan fojtogatási vágyamat, és megbízom, hogy hívja fel Feri urat. Megmondja neki, hogy hol vagyok, és ideküldi. Ő majd igazolja kifogástalan elmeállapotomat, és kiszabadít…
Nem jó. Ha Feri úr felveszi a telefont, először is bemondja, hogy Arany Fácán. Erre a titkos, de nyilvánvalóan balfék alkalmazottnak riadtan összekoccannak a heréi, és azonnal lecsapja a kagylót. Nem is beszélve arról az esetről, amikor Julcsi veszi fel a telefont. A titkos, de tagadhatatlanul akasztanivaló alkalmazott megüzeni a derék bátynak, hogy én éppen az elmeosztályon fekszem… Ebbe még belegondolni is rossz.
Hát akkor mégis hogy tudnám kihasználni a titkos, de kifejezetten balfácán alkalmazott váratlan felbukkanását?
Sajnos nem volt módom ezen tovább töprengeni. A harcsabajuszú ugyanis benyitott, és intett Pubeknek, hogy hagyja el a kórtermet.
Az ex-koldus mérhetetlenül felháborodott:
– Nahát, ez hallhatatlan. Ennyi pénzért némelyik örömlány is több időt engedélyez az embernek – dohogott, de az ápoló ellentmondást nem tűrően kitessékelte az ajtón.
Magamra maradtam a kétségbeesésemmel, az ételhordóval, és a három idiótával, bár úgy éreztem, hogy pont az a fickó a legveszélyesebb őrült, akit éppen az imént engedtek ki a városba olyan elővigyázatlanul.
Hát mit képzel ez? Halálra rémiszti szegény anyámat. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, elhagyja a lakásomat, és cetlit dug a lábtörlő alá, és még büszke is a zseniális intézkedéseire. Egyáltalán nem zavarja például az a tény, hogy én a lakásomat nem a lábtörlő alatt szoktam megközelíteni. Aztán lazán bevágódik a kórtermembe, elregéli a hőstetteit, s ezzel az őrület határára kerget. És ez a fickó szabadon elhagyhatja az elmeosztályt, ezzel szemben én, aki egy majdnem teljesen normális milliomos vagyok, itt őrlődhetem tovább, és nem kizárt, hogy záros határidőn belül meg fogok tébolyodni.
Őrület! Szó szerint!