Ebéd után az elnök bejelentette, hogy sajtótájékoztatót rendez. Feltett egy széket az ágyára, és törökülésben elhelyezkedett rajta. Rendhagyó póz egy ilyen esemény kapcsán, ez tény.
– Szeretettel köszöntöm a sajtó jeles képviselőit – mondta, miközben végignézett rajtunk. – Először is tájékoztatom önöket, hogy a kormány tegnapi ülésén az emancipációs nőmozgalmaktól azonnali hatállyal minden anyagi támogatást megvontam.
A tiszteletes ezt egyáltalán nem helyeselte.
– Az Úr is azért teremtette előbb Ádámot, mert minden nagy mű előtt kell egy piszkozat – jelentette ki, de az elnök ügyet sem vetve rá folytatta:
– Az így felszabaduló pénzeszközök segítségével támogathatjuk a kultúra, valamint a szennyvízcsatorna-hálózat fejlesztését. Van kérdésük?
A táskás szemű jelentkezett:
– Kérem szépen, engem áthúztak a szennyvízen kétszázhúsz volttal…
– Ez egy húzóágazat – magyarázta az elnök –, ennek oka a nemzetközi gazdasági helyzetben keresendő.
Az állatkert-igazgatót nem igazán elégítette ki a válasz. Ezt onnan lehetett sejteni, hogy megpróbálta hitelesen érzékeltetni, hogyan is történik az, amikor egy napok óta éhező kóbor kutya a holdat ugatja.
Ez hülye! Ezt le kéne végre ütni! Ha estig nem szabadulok ki innen, éjjel mindenképpen megfojtom!
Kezdtem már végtelenül unni a helyzetemet. Bár még mindig nem kellett pisilnem, elhatároztam, hogy még egyszer megpróbálok kisurranni a vécé irányába, hátha talán most adódik valamilyen szökési lehetőség. Sajnos a harcsabajuszú ismét csak észrevett. Hiába érveltem ingerülten, hogy nagy fiú vagyok már, és egyedül is ki tudok menni, mégis elkísért, s közben nemtetszését fejezte ki sűrű vizelési ingereim vonatkozásában.
Szomorúan bámultam a vécékagylót a mellékhelyiség diszkrét csöndjében. Arra gondoltam, milyen jó lenne most összezsugorodni, és menekülésszerűen lehúzni magam a vécén. Az állatkert-igazgatóval ellentétben én igazán nem bántam volna, ha most valaki áthúzat a szennyvízen, persze a kétszázhúsz volt mellőzésével.
Megpróbálkoztam még valamivel. Megérdeklődtem, hogy szabad lenne-e telefonálnom egyet. A harcsabajuszú fölényes hangon tájékoztatott, hogy itt a betegek csak egyetlen elektromos berendezéssel érintkezhetnek, mégpedig az elektrosokk-készülékkel.
Elkeseredésem határtalan volt, mialatt visszasétáltam a kórterembe. Amikor Pásztor Lelki bemutatkozott, kis híján sírva fakadtam. A lelkész ezzel ellentétben nagyon örvendett, amikor én is mutattam neki, hogy „Kulcs…!” és hozzátettem, hogy „…csonttörés!”.
Magamba roskadtam, aztán az ágyamra. Kétségbeesésem egyre nőtt. Az állatkert-igazgató mondani akart valamit, de olyan villámló tekintetet vetettem rá, hogy rögtön megértette: ha elő mer hozakodni az elektronikus kalandjaival a szennyvízben, azonnal fejbe ütöm. A szeme alatt már akkorák voltak a táskák, hogy egy világ körüli út előtt is kényelmesen beléjük tudott volna pakolni.
Ekkor benyitott a főorvos, és egyenesen felém tartott:
– Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Bármilyen egyéb kérdés kevésbé idegesített volna fel.
– Mondja, mit akarnak maguk itt velem?
– Megfigyelés alatt tartjuk, csupán ennyi az egész.
Látványosan körbeforgattam a fejem a plafont figyelve:
– Sehol sem látok rejtett kamerákat. Elmondaná, hogyan végzik a megfigyelést?
Válasz helyett a doki feltűnés nélkül, hogy a többiek ne lássák, átadott egy ötszázast:
– A kedves trafikos hölgy hozta maga után. Ugyanis megtalálta a maga ezresét a pult mellett, leesve. Azt mondta, ennyi visszajár a károkozás kiegyenlítése után. Egyébként pedig jobbulást kíván.
Éreztem, hogy kezd meredeken emelkedni a vérnyomásom.
– Látja, százados úr – mondta legnagyobb elképedésemre –, mégsem lopjuk mi a betegek pénzét – és gúnyosan mosolygott.
Ó, hogy az a…! Még ezt is beköpte az a nyomorult vén riherongy! Az a talpig becsületes, kötelességtudó, rohadék állampolgár! Ha kijutok innen, esküszöm, a hidegre teszem!
– Elárulná, ki szólította így, százados úr, és miért?
Azt tőlem a büdös életben nem fogod megtudni, te mocsok!
Úgy éreztem, mindjárt szétrobbanok a dühtől. És bármennyire is igyekeztem elkerülni, mégis kezdtem végleg kijönni a béketűrésemből.
– Főorvos úr, megenged egy szubjektív megjegyzést?
Várakozón nézett rám, és bambán vigyorgott.
– Maga egy állat! – közöltem elfogulatlanul. – Magát kellene ide bezárni megfigyelésre!
– Nyugodjon meg, kérem – mondta higgadtan, mire kivert a veríték, és úgy éreztem, a gutaütés kerülget.
– Panaszt fogok tenni! Óriási kártérítések lesznek ebből! – harsogtam fenyegetőzve. – Nem szeretnék a maguk helyében lenni, amikor majd kikerülök innen!
– Higgye el, mi már most sem szeretünk a magunk helyében lenni – válaszolta angyali nyugalommal –, de nem akarom a saját problémáinkkal terhelni. Csak pihengessen szépen – azzal biztatólag megveregette a vállamat és kiment.
Egycsapásra megélénkült a kórterem közélete. Az elnök szívélyesen gratulált. A lelkész sűrű hálálkodások közepette megáldott. Az állatkert-igazgató pedig egy meglőtt bagoly riadt huhogását prezentálta, nem minden tehetség nélkül.
– Maga tényleg százados? – kérdezte az elnök. – Ezt nevezem! Sőt, kinevezem! – tette hozzá teljesen fellelkesülve. – Ezennel előléptetem őrnaggyá – jelentette be ünnepélyesen.
Egyáltalán nem hatott meg, de megpróbáltam színlelni. Az elnök folytatta:
– Egyúttal megbízom a biztonsági szolgálat irányításával. Mától ön a felelős a személyes védelmemért. – Majd jelentőségteljesen hozzáfűzte: – Imponáló volt, ahogy a rejtett kamerákról beszélt.
Lányos zavaromból a lelkipásztor mentett ki:
– Isten adja, hogy ne véts hibát, fiam.
– Pedig ez sajnos igencsak jellemző rám, kedves bíboros úr – mentegetőztem.
Az elnök azonban nagyvonalúan elintézte az ügyet:
– Ha eddig sokat is hibáztál, nem gond – legyintett –, a kormányzáshoz ugyanis tapasztalatok kellenek, ahhoz pedig múltbéli hibák – magyarázta. – Tehát minél többet hibáztál, annál alkalmasabb vagy a kormányzati szerepvállalásra. Ha nagyon igyekszel, idővel akár alelnök is lehet belőled!
Ez aztán a szédítő karrier! Örömömet csak az árnyékolta be némiképp, hogy a táskás szemű bántóan magas fejhangon cincogni kezdett.
– Azért nehogy azt hidd, hogy könnyű dolgod lesz – figyelmeztetett az elnök, majd bizalmasan hozzám hajolt –, ugyanis tudomásomra jutott, hogy merényletet készítenek elő ellenem! El akarnak tenni láb alól!
Ez olyannyira jókedvre derítette, hogy gurgulázva felnevetett. Majd erőt vett magán, és folytatta:
– Nem baj, legalább az utókor szeretettel gondol majd rám. Úgyis csak azokra az elnökökre emlékeznek hálával, akik ellen merényletet követtek el.
Ettől váratlanul meghatódott, és leroskadt az ágyára.
– Lincoln meghalt, Kennedy meghalt, és én sem érzem valami jól magam – motyogta, és egyre borúsabb hangulatba süllyedt. Végül hirtelen kitört rajta a páni félelem, az ablakhoz ugrott, feltépte, és a rácsokat rángatva kétségbeesetten kiüvöltött:
– Nem akarok meghalni! Segítsenek azonnal!
Te jó ég! Arról nem volt szó, hogy ezek dühöngeni is fognak!
Az elnök – belátva, hogy kintről nem várhat segítséget, viszont kiváló célpontot nyújt – egyetlen szökkenéssel az ágyára vetette magát, vadul ugrálni kezdett, s közben szívet tépően ordította:
– Nem akarok meghalni! Segítsenek azonnal!
Ekkor berontott a harcsabajuszú, és tagbaszakadt kollégája. Nyilvánvaló volt, hogy az elnök drasztikus leápolásán szándékoznak majd fáradozni.
Most mit csináljak? Hiszen már én vagyok a felelős az elnök biztonságáért!
Bánja a rosseb! Csak nem fogok szembeszállni a két drabális fickóval?! Ott egye meg a fene az elnököt, fokozzon le tizedessé, rúgjon ki a kormányőrségből, nekem a testi épségem hihetetlenül sokat jelent, igen nehezen tudnám nélkülözni!
Ijedségre azonban nem volt semmi okom. Mint kiderült, a két ápoló birtokában volt egy békés, de nagyon hatékony módszernek.
– Lenyugszik, elnök úr? – kérdezte negédesen a harcsabajuszú, miközben visszalökte székébe a bemutatkozni szándékozó papot. – Vagy jöhet az elektrosokk?
Mit forszírozza ez mindig azt az elektrosokkot? Talán civilben elektroműszerész volt, hogy annyira a szívéhez nőtt ez a készülék?
Mindenesetre ezek már jól ismerhették a beteget, mert az elnök ennek hallatán ijedten a takarója alá bújt, és elhallgatott. A személyzet győzelmi örömmámorban hagyta el a helyiséget.
Az elektrosokk említésére egyébként a táskás szemű is roppantul berezelt, meg sem várta, hogy a derék ápolók vajon utalnak-e a szennyvízre is, azonnal abbahagyta a bégetést.
Az elnök nagyon zihált a takaró alatt, és még mindig vinnyogta, hogy nem akar meghalni. Egyedül a lelkész nem zavartatta magát, az újságja fölé hajolva keresztrejtvényfejtésbe fogott. Félhangosan dünnyögte maga elé:
– Függőleges nyolc, vallási tárgyú alapmű. Hat betű. Mi lehet az?
– Biblia – segítettem ki, mire rendkívül hálásan nézett rám, majd önálló megfejtésekkel próbálkozott:
– Hangutánzás, nyolc betű… – motyogta tűnődve, majd felderült az arca, és lelkesen felkiáltott: – Dirr-durr!
Erre a takaró alól a következő nyüszítés hallatszott:
– Eltaláltak! Meg fogok halni!
A tisztelendő elszomorodva az éjjeliszekrényéhez ment, és megtette a szükséges előkészületeket, hogy feladhassa az utolsó kenetet az elnöknek. Ebbéli tevékenysége azonban késedelmet szenvedett, mert az ajtóhoz kellett mennie bemutatkozni. Ugyanis megint benyitott valaki a kórterembe. Egy számomra módfelett ismerős személyiség, kezében ételhordót lötyögtetve.
Pubek!