Elkeseredve nyitottam be a kórterembe. A lelki atya elém jött, hogy bemutatkozzon, és ezzel egyidőben ruhája mögül előhúzta a nyakába kötött keresztet:
– Pásztor – mondta, majd mutatóujját figyelmeztetőleg az égnek emelte: – Lel-ki! – tette hozzá külön hangsúlyozva a szótagokat, és közben kenetteljesen mosolygott.
Félre a tapintattal! Előhúztam a pizsamám alól a nyakamban lógó fridzsiderkulcsot:
– Kulcs…! – mondtam, majd hozzátettem: – …figura!
A lelkipásztor végtelenül örvendett.
Ez tényleg elmebeteg! Te jó ég, hova kerültem!?
– Az elnök felkelt – súgta bizalmasan.
Mit érdekel az engem? Egy elnök legyen forradalmár típus, és keljen fel!
A pap megfordult, és most vettem csak észre, hogy nem is reverenda van rajta, hanem csak a köntösét vette fel fordítva! Biztosan megszokta már a kényszerzubbony miatt.
Elcsigázottan rogytam az ágyamra. Az állatkert-igazgató közölte, hogy mi történt vele a szennyvízben, majd váratlanul erősen megrázta a fejét, hogy csak úgy lötyögtek a táskák a szeme alatt.
Ez tényleg hülye! Atyaég, hova kerültem!?
A lelkipásztor letette az újságját, és befeküdt az ágyába. Néhány másodperc elteltével azonban meggondolta magát, fel akart kelni, de belecsavarodott a takarójába, és nagyot nyekkenve végigvágódott a padlón.
– Az ember esendő – kommentálta a dolgot, miközben megpróbált feltápászkodni, majd magát egyre jobban hergelve olyan cifrákat káromkodott, hogy ezt hallva Öreg Király minden bizonnyal azonnal elavultnak minősítette volna saját repertoárját, az eszkimókat is beleértve.
Úgy pap ez, ahogy én asztalitenisz-világbajnok.
Összeszedte magát és leült mellém az ágyra, végtelenül jóságosan nézve rám:
– Bizonyára te is elgondolkoztál már, kedves testvérem, hogy miért is vagyunk itt a földön.
– Én inkább azon tűnődöm, tisztelendő atyám, hogy miért vagyok itt a kórteremben, és hogyan lehetnék inkább valahol másutt.
A lelkész, meg sem hallva válaszomat, folytatta:
– Már nagyon sokan megkérdezték maguktól, hol voltunk születésünk előtt, és vajon fogunk-e élni halálunk után?
– Bevallom magának, plébános úr, ezt a kérdést már én is feltettem magamnak, és azt válaszoltam nekem, hogy születésem előtt nem voltam sehol, és a halálom után valószínűleg egyáltalában nem fogok élni.
Pásztor Lelki a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta feleleteim iránt:
– Mi mennyei atyánk képmására teremtettünk, és mindannyian az ő gyermekei vagyunk.
– Ez így igaz, tisztelt kanonok úr, sőt, én már a gyerektartást is megkaptam, elég nagy összegben, de azóta csupa balszerencse jutott osztályrészemül.
Hallja ez egyáltalán amit mondok? Nem úgy fest:
– Az élet a nagy kísértések ideje, fiam.
– Nem is hiszi, mennyire egyetértek önnel, esperes úr. Most például óriási kísértést érzek, hogy örökre elhagyjam ezt a helyiséget! – azzal felálltam, és az ajtó felé indultam. Bár nem kellett pisilnem, ennek ellenére feltett szándékom volt, hogy kimegyek a vécére, mert reméltem, hogy közben talán adódik valamilyen lehetőségem a szökésre. A tervemet azonban meghiúsította a harcsabajuszú:
– Hova, hova? – érdeklődött szívélyesen.
Megmondtam. Erre elkísért, és őrt állt a klozett előtt. Sajnos az ablakon rácsok voltak, akárcsak a kórteremben.
Végtelenül elkeseredetten ballagtam vissza az ápolóval.
Pásztor Lelki természetesen ezúttal is bemutatkozott, és megtiszteltetésnek érezte, amikor közöltem vele, hogy „Kulcs…!” és hozzátettem, hogy „…tartó!”. De szerencsére nem molesztált tovább, hanem visszaült az újságjához. Az elnök viszont megint felkelt, és a vízcsaphoz ment gargarizálni. Aztán kedélyesen megkérdezte a tisztelendőt:
– Mit írnak, szent atyám?
– Meg van írva, fiam. Előre elrendeltetett.
Ebben maradéktalanul egyetértettek. Utána az elnök kifejtette véleményét a sajtóról:
– Nem úgy kell azt csinálni, ahogy ezek. Leközlik például, hogy holnaptól drágább lesz a benzin húsz százalékkal. Mire jó ez, kérem? Vagy például megírják, hogy felmegy a villanyáram díja. (A táskás szemű felriad, gondolom a kétszázhúsz volt függvényében.) Hova vezet ez, kérem? Az embereknek elkeseredés lepi el a közhangulatát. Az életkedvük utolsó csíráit is elvetik. Letagadják az életigenlésüket, és nyomorba süllyednek. (Ez láthatóan felvidítja, és artikulátlanul vihogni kezd.) Vagy itt vannak például a lakbérek. Nyomtatásban közlik, hogy a duplájára is emelkedhetnek. De mondhatnám akár a víz– és csatornadíjakat is. (A táskás szemű összerezzen, és közli, hogy őt áthúzatták a szennyvízen.) Mi lesz mindennek a következménye, kérem? A lakosság pánikhangulatba ringatja magát, a nép optimizmusát ellepi a riasztó jövőkép sűrű ködfelhője, és az emberek a kilátástalanság rögös országútján menekülnek a tömeges öngyilkosságba. (Ez ellenállhatatlan jókedvre deríti, és kísértetiesen felkacag.) Mi a megoldás, kérem?
A kórterem egy emberként leste az elnök szavait, aki felállt egy székre, és lelkesen megtapsolta önmagát, ezzel is jelezve, hogy már előre bizalmat szavazott saját ötletének.
– Nem azt kell megírni, hogy drágább lett a benzin húsz százalékkal! Hanem azt, hogy minden árucikk húsz százalékkal olcsóbb lett a benzinhez képest! Akkor nem veszíti el a lakosság a hitét és derűjét, és csak feleannyi öngyilkos lesz, és csak tizedannyian halnak fagyhalált, arról nem is beszélve, hogy a mérhetetlen nyomorban élőknek csak öt százaléka hal éhen. (Ezt hihetetlenül humorosnak találja, ennek okán az ágyra veti magát, és fetreng a röhögéstől.)
Atyavilág! Hogy lehetne innen viharsebesen elmenekülni? Valamit pedig ki kell találnom, mert a végén tényleg megőrülök itt, utána meg már végképp nem fognak kiengedni!
Ekkor a folyosó felől csörömpölés hallatszott. Az állatkert-igazgató ijedten rántotta a nyakáig a takarót:
– Engem áthúzattak a szennyvíz alatt kétszázhúsz volttal! – kiáltotta elkeseredetten, majd kísérletet tett a sakálvonyítás utánozására.
Ez nagyon hülye! Miért nem lövik le, hogy ne szenvedjen?
Kiderült, hogy a zörgés az ebédhordó kocsitól származik. Két tenyerestalpas asszonyság jött be az adagjainkkal a harcsabajuszú kíséretében. Pásztor Lelki megkísérelte a bemutatkozást, de a harcsabajuszú diszkréten leintette:
– Kuss! Leülni! Jó étvágyat! – azzal távozott az asszonyságokkal együtt.
Ekkor jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen mennyire éhes is vagyok. Várakozásomat azonban kissé lehűtötte, hogy a lelkész, miután belekóstolt a levesbe, fanyalogva megjegyezte:
– A rontás van ezen az étken!
Nem rántást akart mondani?
Hogy mennyire nem, arról én is meggyőződhettem az első hörpintés során. Az elnök is méla undorral gargarizált a levessel, és sűrűn köpködte a lefolyóba. Egyedül az állatkert-igazgató lefetyelte szorgalmasan, de legalább addig sem beszélt az idióta üzemi balesetéről.
Nem próbálkoztam tovább a meghatározhatatlan színű lével, inkább hozzáláttam a második fogáshoz. Szerencsétlen elnök ezt nem tehette, mert közölte, hogy ki nem állhatja a rizst. Egészen biztosra vettem, hogy nem a Magyar-kínai Gasztronómiai Társaság elnöke.
A lelki atya felhergelte magát, és elsütött néhány cifra, és meglehetősen ízléstelen káromkodást, melyekben legfőképpen az égiek és a konyhai személyzet szerepeltek, majd kissé lehiggadt, és bosszúsan így dohogott:
– A szakácsnő boldogtalan. Mert ilyet főzni bűn, a bűn pedig boldogtalansághoz vezet.
Egyikünk sem vitatta az igét. Az állatkert-igazgató már csak azért sem, mert két pofára zabálta a rizst, mint valami halálraítélt vietnámi, és egyre nagyobb táskák nőttek a szeme alatt.
A kissé szikkadt kenyérvégről Öreg Király jutott eszembe. Igazán nem bántam volna, ha inkább őt hozzák be helyettem. Egy royalista egyébként is jól jött volna egy republikánus és egy klerikális mellé. Szépen összejött volna az előkelő kis társaság. Az állatkert-igazgatót pedig megbízták volna az udvari bolond munkakörének betöltésével.
Meg aztán Öreg Király a szociális otthonból is képes volt megszökni – gondoltam –, bizonyára innen is meg tudna lépni.