Karácsony után Hajdú Endre átmenetileg egyedül maradt otthon a lányával, a nagyszülők ugyanis hazautaztak Szegedre, hogy rendet tegyenek egyszerű kis házuk környékén, ahol már hosszú hetek óta nem jártak. Az édesapa kihasználta a helyzetet, és az egyik nap, miután közösen elköltötték ebédjüket, bensőséges beszélgetésbe mélyedt Évivel.
– Tudod, kislányom, már régóta el akarok mesélni neked egy történetet. A katonaságnál esett meg velem. Még javában újonc voltam, amikor elkapott egy csúnya gyomorrontás, annak minden kellemetlen következményével. Úgy legyengültem, hogy csak bágyadtan kóvályogtam a körletünk és a mosdó között. Egyszer aztán jött a hír, hogy hamarosan valami magas rangú minisztériumi elöljáró teszi tiszteletét a laktanyánkban. Elrendelték a teljes körletkarbantartást, ami nemcsak a takarítást, de a meszelést és a festés–mázolást is magában foglalta.
Mindenki tudta, hogy nehéz éjszakánk lesz a másnap délelőtti szemléig. Rohammunkában kell elvégeznünk a feladatot. Sosem voltam tehetséges abban, hogy hogyan kell elsunnyogni a munka elől. Bár ezt egyáltalán nem szégyellem. Megadóan tűrtem, hogy a meszes vödröket hordó brigádba osszanak be. Szívbéli jó barátom és bajtársam, András egyfolytában kapacitált, hogy jelentkezzek a gyengélkedőn, én azonban ezt elhárítottam. Nagy volt a kísértés ugyan, mert szinte jártányi erőm sem volt, de arra gondoltam, ha ezt megteszem, utána hónapokig mindenféle kitolások és ugratások első számú céltáblájává léptetem elő magam. Annál pedig már az is jobb, ha valahogy megpróbálom túlélni ez elkövetkező órákat.
Nos, a meszes vödrök cipelése közben többször éreztem úgy, hogy még egy pár lépés, és ájultan rogyok össze. András időről időre odajött hozzám, és könyörgött, hogy próbáljak eltűnni valahová, és legalább néhány fordulóból maradjak ki, mert ennek így rossz vége lesz. De hát a hadseregben nem olyan könnyű csak úgy, nyomtalanul felszívódni. Elcsigázottan róttam hát az újabb és újabb fordulókat, a végeláthatatlan lépcsősorokat a meszes vödrökkel.
Aztán egyszer csak megint mellettem termett András, a kezembe nyomott egy ecsetet és egy lakkos dobozt, és így szólt: „Idesüss, cimbora! Találtam neked egy viszonylag könnyű munkát. A lambériát kell lakkoznod a folyosón. Azt akár ülve is végezheted. Igyekezz lassan csinálni, hogy kitartson legalább éjfélig, utána meg majd csak kitalálunk valamit.” Azzal át akarta venni tőlem a meszes vödröket, de én megmakacsoltam magam. No, erre éktelen haragra gerjedt. Azt mondja: „Idefigyelj, Hajdú! Én nem az elöljáród vagyok, előttem nem kell büszkének lenned!”
Elszégyelltem magam. Késő éjszakáig kenegettem a lambériát a folyosón egy stokin ülve, s közben volt időm eltöprengeni a történteken. Hogy miért nem akartam elfogadni a nagylelkű ajánlatot, és miért is bántottam meg a barátomat. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szegény András is meglehetősen beteg volt akkor. Úgy megfázott, hogy ötpercenként trombitálta tele a zsebkendőjét, és időről időre felszökött a láza.
Éjfél körül aztán arra jutottam, hogy azért nem akartam elfogadni a segítséget, mert fordított helyzetben nekem nem jutott volna eszembe felajánlani a szerepcserét. És bizony úgy éreztem, hogy megalázó olyan ajándékot elfogadni, amit mi magunk nem kínáltunk volna fel a másiknak. Rájöttem, hogy András jóval különb ember nálam, és ettől még inkább elöntött a szégyen.
Azt hiszem, kislányom, hogy nem lesz hiábavaló, ha te is alaposan eltöprengsz a történetemen. Vannak benne figyelemreméltó párhuzamok, amelyeket átgondolva következtetéseket vonhatsz le a magad számára. Te most olyan szeretettel szembesültél Ákos részéről, amellyel egyelőre nem is tudsz mit kezdeni. Úgy vélem, hasznos lenne, ha néha elképzelnéd, vajon mi lett volna, ha fordítva történik minden. Ha Ákos kényszerül kerekesszékbe, s neked választ kell adnod a számára, hogy akarsz-e még a felesége lenni.
Az üzleti életben megtanultam, hogy az embernek sokszor kell a partnere perspektívájából szemlélni a dolgokat a tisztánlátás érdekében. Az a gyanúm, a szerelemben sincs ez másképpen. Remélem, mihamarabb eljutsz majd odáig, hogy el mered hinni: te valóban a legnagyobb ajándék lehetsz a fiú számára, ha igent mondasz neki.