Egy hideg januári szombat délelőttön újra megállt Imre öreg Zsigulija Hajdúék háza előtt. Ákos kiszállt, és fölcsöngetett Éviért. Aztán visszament az autóhoz, és így szólt a barátjához:
– Ma másként alakul a program. Évi gyalog akar hozzánk jönni.
– Értem – bólintott Imre. – Ügyes légy, mert az a sejtésem, ez valamiféle próbatétel lesz.
Hősünknek nem csalt a szimata, a lány valóban azért döntött a séta mellett, mert egyrészt – hosszú idő után először – szeretett volna kettesben beszélgetni Ákossal, másrészt pedig kíváncsi volt rá, mit szól majd a fiú, ha ráirányítják a figyelmét: mennyi akadállyal kell megküzdenie egy kerekesszékesnek a város egyik végétől a másikig „sétálva”.
Nos, Ákos számára igazán döbbenetes volt az út, sőt, már a fele is.
– Ezt sosem hittem volna. Mennyi padka, lépcső, hepehupa, járdaszegély! Pedig még csak félútnál járunk! Felháborító! Pedig erre már törvény is van! – méltatlankodott utcahosszakat.
– Hja, kérlek, törvény az lehet, hogy van, de pénz nincsen – jegyezte meg Évi, aztán így szólt: – Jaj, de jólesne most egy forró kávé! – S közben a szeme sarkából figyelte a kedvese reakcióját.
Ákost ez a kívánság is meglehetősen készületlenül érte. Ismert ugyan egy kávézót a közelben, de oda legalább négyfokú lépcső vezetett fel.
– Majd nálunk megkávézunk – nyögte ki végül, miután tanácstalanul forgatta a fejét jobbra-balra.
– Az még soká lesz – mondta Évi. – Úgy terveztem, hogy eltöltünk egy kis időt a friss levegőn. Meg aztán rég nem beszélgettünk már kettesben.
Az Almási fiú ismét csak zavartan babrált a sáljával, és olyan elkeseredett képet vágott, hogy a lánynak megesett rajta a szíve:
– Na jó, idefigyelj! – szorította meg a kedvese karját. – Most elgurulunk az egyetem elé, rendelünk kávét a büfében, aztán talponállós módszerrel elfogyasztjuk. Közben pedig cseveghetünk.
Hűha! Ákos csak úgy kapkodta a fejét. Micsoda kifejezések! „Elgurulunk” meg „talponállós módszer”! No, lesz mit tanulnia, hogy milyen helyzetben mely kifejezések kerülendők illetve megengedhetőek.
Aztán úgy döntött, inkább arról a témáról kezd el beszélni, amiben jóval otthonosabban érzi magát:
– Képzeld, nemrégiben beszéltem egy régi pszichológia tanárommal. Ő azt mondta, azok az emberek tudnak viszonylag hamar talpra állni, akik megtalálják az új helyzetüknek megfelelő célokat. A te esetedben itt van például a sport…
– Nos, az alighanem egyértelmű, hogy a kézilabdát nem folytathatom soha többé – komorodott el Évi arca.
– Épp erről beszélek! Az új állapotodnak megfelelő célt kell találni – jelentette ki lelkesen Ákos. – Van fogalmad róla, hányféle sportot lehet űzni kerekesszékkel? Vívás, tenisz, túrázás… sőt, kerekesszékes rögbi is létezik.
– Jaj, Ákos! Ezek mind azoknak valók, akik előtte már foglalkoztak az adott sporttal. Én sosem tudtam sem vívni, sem teniszezni. A rögbi pláne távol áll tőlem. Túrázásnak pedig bőven megteszi a városi közlekedés is, mint a mellékelt ábra mutatja.
– Akkor kanyarodjunk el az atlétikai számok felé. Kivétel nélkül paralimpiai versenyszámok, és…
– Engem sohasem az egyéni sportok érdekeltek. Mindig is csapatban szerettem játszani.
– Olyan is van – mutatott rá szűnni nem akaró lelkesedéssel az Almási fiú. – Kerekesszékes kosárlabda. Nos? Mit szólsz hozzá? Kamatoztathatnád a kiváló gömbérzékedet. Mégiscsak labdajátékról van szó, még ha egy kicsit nagyobb labdával is játsszák.
– Ez már ígéretesebben hangzik – töprengett el Évi, aztán megint elszomorodott: – Remélem, nem igényel speciális felszerelést, mert az biztosan nem két fillér!
– Na és aztán? – értetlenkedett Ákos. – Csak azt ne mondd nekem, hogy édesapád nem áldozna szívesen ilyesmire!