– Az Arany Fácánba, legyen szíves – mondtam a sofőrnek, majd fellélegezve hátradőltem az ülésben. Azért választottam úti célul inkább cimborám vendéglőjét, mert egy fillér sem volt nálam, és teljesen biztosra akartam menni. Pubeknél sosem lehet tudni, hogy mikor hagyja el a lakásomat – gondoltam. Meg aztán abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán hazaért-e már.
A taxis megszólított:
– Ha már így összefutottunk, nem tudna segíteni rajtam, doktor úr? Iszonyú gyomorégéssel küszködöm minden étkezés után. Mi lehet ennek az oka?
Először azt akartam ajánlani, hogy iktasson be a menüjébe egy poroltót, de aztán elálltam viccelési szándékomtól. Még csak az kéne, hogy most bukjak le, amikor már kinn vagyok!
– Sajnos, nem tudok segíteni – mentegetőztem –, a gyomor nem a szakterületem.
– Sebaj, majd kérdezek mást – mondta kedélyesen a sofőr –, nekem minden tájamon van valami nyavalyám. Mi a maga szakterülete?
– A boncolás – vetettem oda ridegen.
A taxisnak egyetlen további kérdése sem akadt.
Megérkeztünk az Arany Fácánhoz. Feri úr szerencsére szolgálatban volt. Bár ez erősen túlzó kifejezés, hiszen teljesen üres volt a vendéglő.
Nagyon csodálkozott, mikor meglátott a szokatlan szerelésben. Megkértem, hogy fizesse ki a fuvart. Ahogy egy igazi baráthoz illik, szó nélkül megtette.
Amikor visszajött, kajánul megérdeklődte:
– Mi ez az öltözék, srác? Csak nem felcsaptál Köjál-ellenőrnek?
– Most az egyszer ne poénkodj, ha megkérhetlek.
Meg sem hallva vidámkodva folytatta:
– Biztosíthatlak, nálunk mindent rendben fogsz találni. De azért nem ajánlom, hogy a hűtőkamrába is bemenj, mert még felfáznál ebben a helyes kis papucsban.
Érthető módon hamar kijöttem a béketűrésemből, és úgy rákiáltottam barátomra, mint még soha:
– Fejezd már be!!
Végre felfogta, hogy nincs humoros kedvem.
– Jól van, srác, nyugodj meg.
Ettől iszonyúan kiborultam:
– Ne mondd azt nekem, hogy nyugodjak meg!!! – üvöltöttem magamból kikelve, és akkorát csaptam a pultra, hogy összecsörrentek a poharak. Szerencsére ez a mozdulat megfelelően levezette a feszültségemet, és utána már hamar le tudtam higgadni. Feri úr csodálkozó és érdeklődő pillantásaitól kísérve belevágtam történetem elmesélésébe.
A trafik-jelenetnél barátom még csak enyhén bazsalygott, annál a pontnál azonban, amikor megérkeztek a mentősök, már meg sem próbálta visszafojtani egyre szélesedő jókedvét.
– Meg kell mondanom – jelentettem ki szomorúan –, sokkal több megértést vártam volna tőled.
– Hidd el, srác, nagyon jól megértem, amit mondasz, hibátlanul artikulálsz – bizonygatta ironikusan, és zavartalanul vihogott tovább.
Amikor különböző vizsgálataim lefolyását ecseteltem előtte, még harsányabb nevetésbe kezdett. Kénytelen voltam újból megkérni, hogy szenvedéseim iránt mutasson nagyobb együttérzést.
– Biztosíthatlak, a látszat ellenére én maximálisan együtt érzek veled – válaszolta idétlenül röhögve.
Amikor szobatársaimat jellemeztem számára, Feri úr a térdét csapkodta, annyira sajnált. Aztán elmeséltem a szökési kísérleteimet, majd az urológia vécéjének ablakából végrehajtott kiugrásomat, ő közben majdnem megpukkadt a részvéttől. Majd megpróbáltam hitelesen visszaadni a párbeszédet, amit a professzorral folytattam, de ekkor cimborám már szinte fulladozott, annyira együtt érzett velem. Végül előadtam, hogyan ijesztettem rá a taxisofőrre, és figyelmeztettem a szánalomtól összegörnyedő barátomat, hogy sírás lesz a vége ennek a nagy sajnálkozásnak. Azt már meg sem mertem említeni, hogy Pubek milyen talpraesetten intézkedett a hátam mögött, mert féltem, hogy ettől Feri úr súlyos letargiába zuhanna. Inkább megkértem, hadd használjam a telefonját.
Hátramentem az irodahelyiségbe, és lefolytattam egy fölöttébb kínos beszélgetést a szüleimmel. Azt a mesét adtam be nekik, hogy néhány munkatársammal névnapot ünnepeltünk a lakásomon, és a két kollégám, akik felvették a telefont, a kelleténél többet ittak, azért csinálták azokat az idétlen vicceket. Anyám kissé csodálkozott, hogy pénteken délelőtt ilyen összejövetelt rendeztünk, de azt hazudtam, hogy egységesen szabadnapot kapott mára az egész cég, azért is volt olyan jó a hangulat. Nem voltam benne biztos, hogy sikerült maradéktalanul meggyőznöm őket, mindenesetre elbúcsúztam, és letettem a kagylót, mert nem akartam horribilis összegű telefonszámlát csinálni az Arany Fácánnak.
Amikor visszamentem, Feri úr még mindig a részvéttől kicsordult könnyeit törölgette. Megkértem, hogy kölcsönözzön számomra néhány ruhadarabot. Hátramentünk Feri úr szobájába, ahol barátom kitárta ruhásszekrényének ajtaját, és felajánlotta, hogy válogassak kedvem szerint, majd visszament a vendéglőbe, hogy lebonyolítsa a váltást a húgával.
Átöltözés közben egy papírdarabra lettem figyelmes, ami a professzor köpenyének zsebéből esett ki. Egy szórólap volt, amin laikusok számára is megérthető módon egy úgynevezett szilárdtest-lézerkészüléket mutattak be. Kiderült, hogy a berendezés leginkább az idegsebészet, a nőgyógyászat, az urológia és a bőrgyógyászat területén használható. Alkalmazása vérzéssel nem jár, különösebb fájdalomcsillapításra sincs szükség, mellékhatása nincs, segítségével ambulánsan is elláthatók a betegek, akiknek gyógyszeres utókezelési igénye is jócskán lecsökken.
Bár ezek az ismérvek is roppant megnyerőek voltak, engem mégis a lap alján olvasható adat dobott fel leginkább: a berendezés ára, ami kereken nyolcmillió forintra rúgott. Megtudtam továbbá a szórólapból, hogy a kórház központi támogatás híján jótékonysági akciókkal kívánja előteremteni a berendezés megvásárlásához szükséges pénzt, a gyűjtést pedig nem más irányítja, mint maga a professzor.
Izgatottan tájékoztattam cimborámat, aki épp e percben lépett be a szobába. Bár átvette a szórólapot, nem kezdte el rögtön olvasni, egyelőre a látványommal próbált betelni. Elismerem, az ő mackós termetére méretezett ruhák kissé paslán álltak rajtam, ezzel azonban most a legkevésbé sem törődtem. Később Feri úr sem, a szórólappal a kezében kirohant a szobából. Amikor visszajött, felvillanyozva tájékoztatott:
– Felhívtam a professzorodat. Tudod, mennyi hiányzik még a pénzből? Majdnem hatmillió!
Ez engem is fellelkesített. Feri úr taxit rendelt, hogy minél hamarabb nálam lehessünk, és magunkhoz vehessük az említett összeget, mert természetesen még aznap le kívántuk bonyolítani az üzletet. Ezenfelül az sem volt utolsó szempont, hogy visszakaphassam a ruháimat, és tisztázzam a félreértést, még mielőtt körözést adnak ki ellenem.
Megkértem barátomat, hogy ha lehet, a hátsó kijáraton távozzunk. Most először fordult elő, hogy nem volt kedvem Julcsival találkozni. Feri úr végignézett rajtam, és beleegyezően bólintott, nem minden kajánság nélkül.
Pubek szerencsére otthon tartózkodott. Humánus hangulatomban elhatároztam, hogy kivégzését bizonytalan időre felfüggesztem, és leküldtem egy kulcsmásolóhoz, hogy még egyszer ne fordulhasson elő semmilyen félreértés közöttünk.
Gyorsan átöltöztem, majd berámoltam a pénzt egy táskába. Amikor az ex-koldus visszatért, elindultam cimborámmal a kórházba.
A professzor először nem ismert meg. Még akkor is furcsán nézett rám, amikor a köpenyét visszaszolgáltattam. Nem kétlem, hogy a bűnözők klinikai pszichológiájához megvolt a szakértelme, a regénybe illő félreértések megértése iránt azonban vajmi kevés érzéket mutatott. Egy negyedórás magyarázkodás után végre kezdte felfogni a tényállást, pláne akkor, amikor az ötmillió-kilencszázezer forintot átnyújtottam neki. Végtelenül boldog volt.
– Egyébként már nincs szükség ekkora összegre, uraim. Időközben érkezett még egy százezer forintos felajánlás – közölte büszkén, miközben az átvételi elismervényt töltötte ki. – Hiába, vannak még jó emberek a világon! – jegyezte meg derűlátóan, és kissé furcsállotta, hogy ezek a tények minket kissé elkeserítettek.
Aztán telefonon intézkedett, hogy hozassák át a ruháimat az elmeosztályról. Én kértem erre, mert nem szerettem volna viszontlátni az ottani orvosokat és ápolókat, szobatársaimról nem is beszélve.