Fel-alá járkáltam az ágyak között, közben folytonosan ismételgettem magamban a meddő kérdést: mit lehetne itt tenni? A szüleimnek mindenképpen valamiféle magyarázatot kellene adnom, mégpedig minél hamarabb, még mielőtt kétségbeesetten beutaznak hozzám látogatóba. De ehhez ki kellene jutnom, méghozzá sürgősen!
Egyre növekvő idegességem hatására ezúttal valóban rám tört a vizelési inger, de valami elementárisan. Most aztán valóban ki kellett mennem, pedig tartottam az ápolók intoleranciájától. A bepisiléstől és következményeitől azonban még inkább. Aztán megnyugtattam magam. Mit veszíthetek? Legfeljebb lesokkolnak az elektrokészülékkel.
A harcsabajuszú természetesen ezúttal is éber volt, cinikusan felajánlotta, hogy elkísér a nagy útra. Közben igyekezett arról meggyőzni, hogy sokkal jobb lesz, ha alaposabban ürítem a hólyagomat, mert előbb-utóbb masnit fog kötni a micsodámra. Hiába mentegetőztem, hogy az éjjel a pályaudvaron aludtam, és valószínűleg felfáztam, elhatározása a masni vonatkozásában szilárdnak és megmásíthatatlannak tűnt.
Az illemhelynél szokatlan kép fogadott bennünket. A helyiségben bokáig állt a víz, iszonyú szag terjengett, egy takarítónő elkeseredett arccal meregette a lét egy vödörbe.
– Csőtörés – közölte –, ide most nem lehet bejönni, kiöntött a szennyvíz.
Már előre sajnáltam az állatkert-igazgatót arra az esetre, amikor majd neki támad valami kisdolga. Tanácstalanul néztem az ápolóra, aki máris előállt javaslatával:
– Jöjjön, a folyosó másik végén van a legközelebbi vécé, remélem addig kibírja.
Elindultunk, de én már láttam, hogy a folyosó végén sok beteg álldogál – nyilván valami vizsgálatra várva –, s ezért megtorpantam:
– Tessék mondani, ott milyen rendelés folyik?
– Urológiai.
– Jaj, ne tegye ezt velem, ápoló úr! – riadtam meg. – Még felismer valami ismerősöm, és az nekem óriási égés lesz!
– Akkor most mi lesz, összecsinálja magát? – érdeklődött gunyorosan. – Az mekkora égés lesz?
Ekkor eszembe jutott egy remek ötlet:
– Kedves ápoló úr, adja nekem ide a fehér köpenyét!
Értetlenül nézett rám.
– Magáról anélkül is tudják, hogy a személyzethez tartozik. Én meg majd jól begombolkozom, hogy ne lássák ezt a zöld pizsamát, a nadrágom meg a papucsom úgyis fehér, legfeljebb azt hiszik, hogy kollégák vagyunk.
Látszott rajta, hogy gondolkodóba ejtette a dolog.
– Most mondja már, mi az magának? Csak két percről lenne szó – könyörögtem elszántan, s közben eszembe jutott a zsebemben lapuló ötszázas. Agitációm sikere érdekében feltűnés nélkül a kezébe csúsztattam. Gondoltam, ha erre sem enyhül meg, lesz ami lesz, a bajuszánál fogva rángatom vissza a klotyóig, és isten bizony áthúzom a szennyvízen, ráadásként pedig a kedvenc elektrosokk-készülékével fogom megcsapkodni, aztán fekhet az idióta állatkert-igazgató mellé!
Szerencsére erre a reménytelen akcióra nem kellett vállalkoznom, mert az ápolót meghatotta a lóvé susogása, és gyorsan levette a köpenyét. Én hasonló sebességgel öltöttem magamra, és ígéretemhez híven precízen begombolkoztam. Így már fesztelenebbül mentem az urológia illemhelye felé.
Odabenn szerencsére egyedül voltam. Gyorsan elvégeztem a dolgom, s közben az ablakra pillantottam…
Hát persze, hogy nem volt rajta rács!
Életemben így nyílászárónak még nem örültem. Sarkig tártam, kikémleltem, hogy tiszta-e a levegő, majd kiugrottam a mintegy másfélméteres magasságból. Két épület közötti kis füves területen találtam magam. Villámgyorsan felmértem a helyzetemet. Az épületek egyformán olyan hosszúak voltak, hogy ha a végük felé iramodok el, nem leszek képes elérni valamelyik sarokig, a harcsabajuszú máris felfedezi a menekülési útvonalamat. Ezért a másik épületen lévő ajtó felé vettem az irányt, mely éppen szemben volt velem, tehát a lehető legkisebb távolságra.
Szívből gratuláltam volna annak a gazellának, amelyik képes lett volna megelőzni ezen a rövid szakaszon.
Becsuktam magam mögött az ajtót, majd az okkersárga üvegen át visszanéztem. A harcsabajuszú néhány másodperc múlva kikémlelt a vécé ablakán, jobbra-balra forgatva a fejét.
Elindultam egy folyosón, gondoltam, megkeresem a mosdót, ahol biztonságban eltölthetek egy negyed órácskát, míg elül a vihar. Aztán irány hazafelé!
Gyors léptekkel haladtam a néptelen folyosón, de ekkor feltűnt egy alak velem szemben, a folyosó végén. Heves gesztikulálásokkal eljátszottam azt a némajátékot, amikor valaki rájön arra, hogy elfelejtett valamit, és sürgősen vissza kell fordulnia. De amint megfordultam, láttam, hogy már arról is közeledik egy fehér köpenyes, idősebb pasas. Nem volt mit tennem. Ugyanazt a pantomimelőadást feltűnő lett volna újból bemutatni, kénytelen voltam az idős doki felé haladni. Minél közelebb értünk egymáshoz, a kisöreg annál gyanúsabban figyelt a szemüvege mögül, s végül, mikor éppen készültem elhaladni mellette, legnagyobb megdöbbenésemre karon fogott:
– Már vártam magát, fiatal barátom – közölte szívélyesen, majd meglepett arcomat látva megkérdezte: – Az elmeosztályról jött, nemdebár?
– De igen – vágtam rá automatikusan, rögtön meg is bánva hebehurgya válaszomat. A kisöreg azonban elégedett volt:
– Remek. Jöjjön velem.
Azzal belém karolt, és bevitt egy irodába, aminek az ajtaján lévő feliratból nagy hirtelen csak annyit tudtam elolvasni, hogy valami professzoré. Sejtettem, hogy az ő munkahelye lehet a kis helyiség, eléggé otthonosan mozgott benne.
– Foglaljon helyet, kolléga úr – invitált, mire tényleg le kellett ülnöm.
Ez igen! Most aztán alaposan feltörtem! Ehhez képest nevetséges bagatell az elnök nagyvonalúsága, amivel őrnaggyá léptetett elő, és kinevezett testőrparancsnokká. Itt pillanatok alatt elmeosztályi ápoltból egy professzor kollégája lettem, kérem! Hiába, ez karrierem nagy napja!
A kisöreg leült az íróasztalához, és tűnődve vakargatta formás kis kecskeszakállát. Bakelitkeretes szemüvegében iszonyú vastag lencsét hordott. Meg voltam róla győződve, hogy golyóálló. Azonban még így sem láthatott valami jól. Ezt abból gondoltam, hogy töltőtollát egy hanyag mozdulattal a tolltartó helyett egy teli vizespohárba állította bele. Aztán mély lélegzetet vett, mint aki valami nagy horderejű dolgot akar bejelenteni, és így szólt:
– A Galamb egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni.
Most ezen csodálkoznom kellene? Nem túl szokatlan viselkedés egy galambtól. Vagy éppen a beszélő galamb kitenyésztésén munkálkodik? Végül is igaza van. A papagájjal kapcsolatban már nem érezhető semmiféle kihívás.
– Az Erdei már nagyobb együttműködést tanúsított – közölte tudálékosan.
Erdei mi? Mókus? Szamóca? Bűzös borz? Azt hiszem, a kisöregnek inkább az felelt volna meg, ha az állatkert-igazgató lép le, akkor őt invitálhatta volna meg erre a beszélgetésre. Vele biztosan jól megértették volna egymást.
A professzor folytatta:
– De a Marosival már kiválóan szót lehetett érteni.
Ja, vagy úgy! Ezek emberek! Sajnos, ki nem állhatom, ha személynevek előtt névelőt használ valaki. Mellesleg – gondoltam – nem ártana, ha utalna valamelyest beszélgetésünk tárgyára, mert így hamar le fogok bukni.
Kisvártatva utalt is, de nem volt benne köszönet:
– Gondolja, hogy el kellene végezni nála a Rorschach-tesztet? – kérdezte, és őszinte érdeklődéssel fürkészte a tekintetemet.
– Feltétlenül, professzor úr, feltétlenül.
Mit árthat annak a Marosinak egy ilyen roskamicsoda? Biztosan nem olyan veszélyes, mint az elektrosokk-kezelés, úgyhogy nyugodt szívvel tudom helyeselni. Egy ilyen kis tesztelésbe még nem halt bele senki.
– Ezzel a Galambbal azonban végképp nem tudok mit kezdeni – sóhajtott fel tanácstalanul a kisöreg. – Semmiféle együttműködésre nem hajlandó.
Csúzlizd le, aztán főzd meg levesnek – gondoltam. Lehet, hogy akkor sem mutat több együttműködést, de legalább finom.
– Kénytelen leszek úgy véleményezni – folytatta a professzor –, hogy az intelligenciavizsgálattal a beszámíthatóságot kizáró kritikus fokú vagy jellegű mentális szubnormalitás nem volt megállapítható.
– Egyetértek – mondtam, mert az elmondottakkal kapcsolatban tényleg nem volt semmiféle ellenvetésem.
Odakinn közben eleredt az eső, ennek ellenére nagyon vágytam már a szabadba.
– Egyébként itt vannak az Eysenck-féle kérdőíveik – vett elő egy dossziét a fiókból, majd átnyújtotta nekem –, gondolom, érdeklik a válaszok.
Egy frászt! Eddig is megvoltam nélkülük. De hát muszáj átvennem a dossziét, ha nem akarok lebukni.
Fellapoztam, és a következő kérdéseket olvastam el sebtében: Örömet okoz önnek, ha megsérthet olyanokat, akiket szeret? Valaki más felelős a problémájáért? Ha tömegben van, fél attól, hogy fertőzést kap? – és hasonlók. Valami vadállat mindegyikre igennel válaszolt.
– Látom, kissé meghökkent – nézett rám jelentőségteljesen a kisöreg.
– Hát igen, nem tagadom – válaszoltam, mert itt tényleg nem lett volna helye semmiféle tagadásnak.
Milyen indokkal kéne innen sürgősen kimenni? Nem vagyok én még eléggé felkészült az ilyen szakmai beszélgetésekre. Egy félnapos praxis az elmeosztályon úgyszólván teljesen elhanyagolható a megfelelő terminológia elsajátítása terén.
Az eső egyre jobban kopogott az ablakpárkányon, de én nagyon szerettem volna már egy kicsit megázni.
– Úgy gondolom, az Erdei esetében kizárható, hogy cselekménye társadalomra való veszélyességének felismerésében intelligencia-defektusa teljességgel megakadályozta volna. Mi erről a véleménye?
Hajaj! Hajajaj! Melegszik a téma! Ha jól értettem, itt most alaposan el tudnám rontani szegény Erdei helyzetét kiforratlan szakvéleményemmel! Most mi a fenét mondjak?
– Nézze, igen tisztelt professzor úr, én még viszonylag fiatal vagyok – kezdtem a választ, ami egyrészt nem volt füllentés, másrészt pedig segített kissé húzni az időt. – Megértheti, hogy nem szeretnék elhamarkodottan véleményt formálni – folytattam, majd tartottam egy kis hatásszünetet, elsősorban időnyerési céllal. De most aztán tényleg ki kellett találni valamit:
– Tudomást szereztem a legfrissebb orvosi közlönyből egy merőben új, de rendkívül eredményes módszerről, az úgynevezett Stodlupka-tesztről, amit a csehországi Pubek-klinikán állítottak össze. Ezt mindenképpen fontosnak tartanám elvégezni, hogy tisztább képet kaphassunk.
– Ez dicséretes, fiatal barátom – mondta elismerően a professzor. – Már én is hallottam erről az újdonságról – hazudta szemrebbenés nélkül, gondolom a tekintélye védelmében –, de szeretném, ha részletesen tájékoztatna, ön hogyan képzeli ennek a menetét.
Legszívesebben a következő menetet ajánlottam volna neki: te most elfordulsz, kecskeszakállú barátom, és leteszteled magad, hogy el tudsz-e számolni ötvenig, én pedig kipróbálom, hogy a legcsekélyebb zaj nélkül ki tudok-e osonni az irodádból, és két percen belül el tudom-e hagyni a kórház területét.
Ezt természetesen nem mondhattam neki. Ezért eléggé tanácstalan voltam, hiszen életem során mindössze csak néhány KRESZ-szel kapcsolatos tesztlapot töltöttem ki, és egyáltalán nem volt valószínű, hogy a professzor urat érdekelték volna a párhuzamos közlekedés, vagy az elsőbbségadás mélyebb összefüggései. Így aztán kénytelen voltam más megoldáshoz folyamodni. Zavartan tapogattam a zsebeimet, mintha az orvosi közlöny legújabb számát keresném, közben bosszús arcot vágtam, végül így szóltam:
– Nézzenek oda, hát nem ott felejtettem?! Elnézést, professzor úr, visszaugrom érte. Azonnal itt leszek.
A kisöreg intett, hogy rendben van.
Ahogy felálltam a székből, megpillantottam a fogason a professzor fekete köpenyét. (Ezt az ujjatlan ruhadarabot láttam már több dokin is, mindegyik ilyet hordott, amikor a kórház belterületén közlekedett.) Ez adta az ötletet utolsó pimaszságom elkövetéséhez:
– Professzor úr, ha szépen megkérném, nem adná kölcsön a köpenyét erre a rövid időre, míg átszaladok? Nem szeretnék megázni.
– Vigye csak nyugodtan, kolléga úr – mondta jószívűen.
Elégedetten dobtam a vállamra a köpenyt, majd fürgén elhagytam a helyiséget.
Ebben még annyira sem ismernek fel az üldözőim – gondoltam. Néhány másodperc múlva kint voltam a szabadban. Határozott léptekkel megindultam a kijárat felé. Útközben megszólított egy beteg, aki mindenféle papírokat szorongatott a kezében:
– Elnézést, doktor úr, tudna nekem segíteni? Most kaptam meg a leleteimet, de minden latinul van rajta…
– Sajnálom, köt az orvosi titoktartás – utasítottam el mereven a kérést, és udvariatlanul ott hagytam a fickót.
Már feltűnt előttem a kijárat és a portásfülke. Ekkor megláttam egy férfit, aki egy idős bácsit támogatott, és ők is éppen a kapu felé mentek. Megszaporáztam a lépteimet, hogy utolérjem őket. Azért akartam hozzájuk csatlakozni, mert tudtam, hogy velük minden feltűnés nélkül kijuthatok a kapun. Sejtettem ugyanis, hogy szökésemről már a portát is értesítették.
– Segíthetek? – érdeklődtem, majd választ sem várva belekaroltam a másik oldalról a bácsiba, aki hálásan nézett rám:
– Köszönöm, nagyon kedves.
Mi abban a kedvesség, ha egy álorvos szökés közben bekéredzkedik egy esernyő alá?
Közeledtünk a kapuhoz. Nagyon elszánt voltam. Reméltem, hogy a portás nem köt majd belém. Igazán sajnáltam volna, ha távozásom után sínbe kell rakni a karját, és össze kell varrni a szemhéját.
Szerencsére minden baj nélkül kijutottam. Udvariasan elbúcsúztam a bácsiéktól, aztán bevágódtam egy taxiba.
Megmenekültem!