Ozina Géza szerződése #35

Visszakaptam mindent, még az álszakállt és a vonatjegyeket is. Sőt, az ételhordót is, persze üresen. A professzor megígérte, hogy tisztázza a félreértést a főorvossal, és azt is, hogy adakozói kilétemet megfelelő diszkrécióval fogja kezelni.

Annak ellenére, hogy a maradék százezer forint ott lapult a zsebemben, megnyugodva és jókedvűen ballagtam kifelé a kórházból a már jól ismert útvonalon. Cimborám is meglehetősen jó hangulatban volt.

– Bár mindennap ennyi fogyna el a lóvéból – jegyezte meg, majd hozzátette: – Még nem is mondtam, milyen ügyesen intézkedtem, amíg neked itt az elborult elmédet vizsgálgatták. Képzeld, kibéreltem egy irodahelyiséget. Nem találnád ki, hogy hol. A volt szovjet laktanyában. Legkevesebb egy hónapra lehetett bérbe venni, huszonhatezer forintért. Volt olcsóbb is, de gondoltam, hadd fogyjon a pénzed. Ja, és az álláshirdetést is feladtam, jövő hét pénteken délután három órára, úgyhogy, légy szíves, ne csinálj programot magadnak arra a napra.

Az addig eltelt pár nap alatt viszont sűrű volt a programunk. Belevetettük magunkat az adakozásba.

Beállítottunk a vakok intézetébe modern hifi-berendezésekkel, és óriási mennyiségű hanghordozóval, melyek nemcsak zenét, hanem verseket, hangjátékokat is tartalmaztak.

A mozgássérültek klubját „testületileg” befizettük néhány üdülésre, és egy évre előre kibéreltünk nekik egy speciális autóbuszt is.

Aztán jártunk még iskolákban, óvodákban, szociális otthonokban, nyugdíjasklubokban, a nagycsaládosok egyesületénél, a létminimum alatt élők szövetségénél, valamint egyéb helyeken, és boldogan szórtuk a pénzt a rászorulók megsegítése céljából.

Pubek társaságát már az első nap után mellőzni kényszerültünk, mert őt udvariasan, de határozottan kiutasították az öregek otthonából, miután intim kalandokba bocsátkozott idősebb hölgyekkel. Úgy döntöttünk, hogy a hasonló esetek elkerülése érdekében a továbbiakban nem tartunk igényt a segítségére, mellesleg fárasztó is lett volna minduntalan új meséket beadni neki veszélyes bűnözők üldözéséről. Inkább megbíztam az Ír Gyerek további megfigyelésével, mert egyébként is kíváncsi voltam, hogy a nevezett személy kibékült-e már Julcsival.

Esténként, amikor kettesben maradtunk, a titkos alkalmazott izgatott hangú jelentéseket tett mindenféle gyanús alakokról, fekete Mercédeszekről, és feltételezett piszkos ügyletekről, melyek vajmi kevéssé érdekeltek, annál inkább az a tény, hogy az Ír Gyerek keddtől csütörtökig egyáltalán nem találkozott a „szeretőjével”.

Pénteken délután aztán kezdetét vette a munkanélküliek megsegítését célzó akciónk. Én kissé aggódtam, mert fogalmam sem volt, hogyan fogjuk tapintatosan és nem túl feltűnően megsegíteni a munkára jelentkezőket. Feri úr azonban magabiztosan előadta az ötletét, ami végül nekem is elnyerte a tetszésemet.

Délután háromnegyed háromra már néhány tucat ember összegyűlt az irodánk előtt. A jelentkezőket érkezési sorrendben egyenként betessékeltem az irodába, ahol cimborám az íróasztal mögött ülve a munkaadó szerepét játszotta. Előadta a delikvenseknek, hogy sorsjegyárusításról lenne szó, de mielőtt bővebb tájékoztatást adna, előrebocsátja, hogy ő csak olyan személyt hajlandó alkalmazni, akinek nem szerencsés a keze, mert ha az árusok jó érzékkel már előre kiválasztják maguknak a nyertes sorsjegyeket, akkor a vásárlók bizalma, és emiatt a forgalom is megcsappan. Ezután felszólította a jelentkezőket, hogy húzzanak egyet az asztalon kiterített kis kartonlapocskák közül. Természetesen mindegyikük nyert százezer forintot, amitől barátom mindig „meglepődött”. (Később megtudtam, hogy akkoriban Feri úr kis unokaöccse is nagyon csodálkozott, amikor felfedezte, hogy takarékoskodásra ösztönző társasjátékából eltűnt az összes százezer forintos betétkönyvet jelképező kis kartonlapocska.) Cimborám természetesen minden jelentkezőnek azonnal átnyújtott egy ötezresekkel kipárnázott borítékot, de egyúttal sajnálkozva búcsút is vett tőlük, és egy másik folyosóra nyíló ajtón kiengedte őket.

Nem voltak túlságosan szomorúak.

Mi azonban kissé levertek voltunk, amikor öt óra után megszámoltuk a megmaradt pénzt. Még tízmilliót sem sikerült kiosztanunk.

– Jobb lett volna, ha nem vagy ilyen kicsinyes, és jóval nagyobb összeget ajánlasz fel a jelentkezőknek – dohogott Feri úr.

– És mi van akkor, ha ötször ennyien jelentkeznek? – vágtam vissza. – Kimerül a keretünk, aztán sem munkát, sem pénzt nem tudunk adni nekik. Igazad van, ne legyünk kicsinyesek, legfeljebb jól megvertek volna minket – tettem hozzá gúnyosan.

– Nem úgy gondoltam – mondta barátom békülékeny hangon. – Arra céloztam, hogy amikor láttad, hogy kevesebben jöttek, mint vártuk, beszólhattál volna, hogy emeljük fel a nyeremények összegét.

– Nem jogos a kritika – csóváltam a fejem –, ha egyszer százezerrel kezdünk, akkor mindenkinek annyit kell adni. Ez elvi kérdés.

– Az elveid miatt még jövő ilyenkor sem fogod tudni felvenni a saját részedet – legyintett Feri úr.

– Miért mindig engem hibáztatsz? Lehet, hogy a hirdetésedben volt a hiba. Ez eszedbe sem jutott?

Az ál-munkaadó mereven elutasította a bírálatot:

– A helyi napilap álláshirdetési rovata szerinted nem megfelelő fórum? Tudod mit? Aki azt nem olvassa, az nem is akar igazán dolgozni. Fölösleges, hogy emiatt civakodjunk. Ennyien jöttek, így sikerült, és kész – azzal barátilag hátba vágott.

Igazat adtam neki. Ennek ellenére szomorúan bámultam a diplomatatáskában árválkodó ötezreskötegeket és fel nem használt borítékokat. Arra gondoltam, talán sehol a világon nincs még egy ember, aki ennyire elkeseredett lenne ilyen halom pénz láttán. Némi fejszámolás után keserűen jelentettem be:

– Még a felét sem sikerült szétosztani az ötvenmilliónak. Pedig azt hittem, ilyenkor már javában készülődni fogunk a floridai vakációnkra…

Amint kifelé ballagtunk a volt laktanya területéről, Feri úr azt mesélte, mennyire megörültek neki, amikor bejelentette helyiségbérleti szándékát. Állítólag rajtunk kívül eddig senki sem jelentkezett, csak egy olyan cég, amelyik valamilyen veszélyes anyagot akart tárolni a bérleményben. Azoknak persze nem adták ki, mondván, hogy így is eléggé lerobbantak az épületek, nem szükséges még jobban tönkretenni azokat.

Valóban, szánalmasan lepusztult képet mutattak, kívül-belül egyaránt.

Amint erről beszélgettünk, már nem emlékszem melyikünknek jutott eszébe, de lassan kezdtük összefüggésbe hozni a dolgot a hajléktalanokkal. Végül már teljesen érthetetlennek tűnt előttünk, hogy ez sem nekünk, sem másoknak nem jutott eddig az eszébe. Hiszen valamelyik kisebb épületszárnyból kiváló hajléktalanszállót lehetett volna kialakítani.

– Mit is mondtál, mennyi lóvéd van még? – érdeklődött fellelkesülve cimborám.

– Nem egészen huszonhétmillió.

Bizakodva nézett vissza az elhanyagolt létesítményekre:

– Ezek közül bármelyik biztosan el tud nyelni annyit, még egymagában is.

Nyoma sem volt már rajtunk a pesszimizmusnak. Remélem, elhiszik, nem csak annak örültünk, hogy pillanatok alatt sikerült elköltenünk elméletben a maradék pénzt.

– Azt hiszem, ma megérdemlünk egy kis kikapcsolódást a sok jótékonykodás után. Este elmegyünk egy gyenge kis lumpolásra – jelentette ki Feri úr ellentmondást nem tűrően, majd hozzátette: – Ne aggódj, én fizetek!