Évi úgy elcsodálkozott, hogy még a száját is eltátotta:
– Én erről nem is tudtam… Miért nem mesélt nekem erről senki?
Ákos elgondolkodva piszkálgatott egy hókupacot a cipője orrával.
– Látod, ezért mondom én azt, hogy volna mit megbeszélnetek az édesapáddal… Na gyere, menjünk! A családom már nagyon vár minket.
Néhány órával később Évi megint csak megállapíthatta, hogy csodálatosan érzi magát Almásiék között. Furcsa módon azonban ez egyszerre volt örömteli és szívfájdító érzés számára. „De hát, miért szomorkodsz?” – tette fel magának a kérdést. – „Hiszen, ha akarod, akkor ez a kedves család akár a te családod is lehetne!” Válasz azonban egyelőre nem érkezett a szíve mélyéről. Csak valami szomorú dallam kelt életre a lelkében, és betöltötte a gondolatait. Így aztán kifejezetten hálás volt Ákosnak, aki nem sokkal később a szobájába invitálta, hogy mutasson neki valamit.
– A délelőtti beszélgetésünk elméleti alapjairól most tegyük meg az első lépést a gyakorlat irányába – mosolygott az Almási fiú, miközben bekapcsolta a számítógépét.
– Mire célzol? – érdeklődött Évi.
– Arra, hogy nemrégiben arra a megállapításra jutottunk mi ketten, miszerint keresni kellene új célokat, új feladatokat, új lehetőségeket számodra. Épp ezért körül szeretnék nézni az interneten. Bár az is lehet, hogy fölösleges, mert te bizonyára már számtalanszor megtetted az elmúlt időszakban…
– Tévedsz – sütötte le a szemét a lány. – Eddig még nem tudtam rászánni magam, hogy utánanézzek bármi ilyesminek.
Most Ákoson volt a meglepődés sora, mindenesetre vigyázott rá, hogy döbbenete ne üljön ki az arcára. Így hát rövid hallgatás után megfogta a lány kezét, és annyit mondott halkan:
– Akkor épp itt az ideje, hogy befejezd a csodavárást és a halogatást, és amúgy őszintén és istenigazából szembenézz a helyzeteddel. – Azzal a monitor felé fordult, és bebillentyűzte a keresőbe a „kerekesszékes sport” kifejezést.
Csaknem ezer találatot dobott ki a gép, így aztán a két fiatal jó másfél órán keresztül böngészte a legkülönbözőbb honlapokat. Rengeteg minden szerepelt a kínálatban. Ellátogattak az Esélyegyenlőségi Minisztérium portáljától kezdve jó kéttucatnyi sportegyesület és alapítvány honlapjára, és tudomást szerezhettek például a Gördülő Tánccsoport vagy a Magyar Speciális Olimpiai Szövetség létezéséről is. Azonban a tevékenységük végül fájdalmas konklúzióval zárult: a speciális sportfelszerelések bizony egyáltalán nem olcsók.
Ákos azonban egyetlen percre sem adta fel a reményt. Miután Imrével délután hazaszállították Évit, máris új tervekről számolt be a barátjának:
– Nagy ötletem támadt! – újságolta szerényen Imrének. – Szervezek egy jótékonysági gálamérkőzést, aminek a bevételéből megvásárolhatjuk a speciális sportfelszerelést Évinek.
– Milyen gálameccsre gondolsz? – érdeklődött Imre.
– Évi egykori csapata lenne az egyik mérkőző fél. Az ellenfél kiléte pedig voltaképpen nem is olyan fontos – magyarázta Ákos lelkesen. – Az a lényeg, hogy Évi egykori évfolyamtársai, barátai és mindenki, aki ismerte és szerette, lehetőséget kapjon a segítségnyújtásra.
– Nem is rossz ötlet – ismerte el a barátja.
– De ez még semmi! – kiáltott fel Ákos mosolyogva. – Két legyet fogok ütni egycsapásra! Mert a mérkőzés végén az egész sportcsarnok színe előtt fogom megkérni újból a kezét. Azt hiszem, ha ekkora közönség előtt teszem meg, akkor végre átérzi és belátja ez a lány, hogy mennyire komolyak a szándékaim.
Imre, alig indította be a kocsija motorját, most újra elfordította a slusszkulcsot, aztán a kezébe temette az arcát:
– Szóval be akarod mondatni a hangosbemondó mikrofonjába? Egek! Ennél ijesztőbb ötletet régen hallottam.