– Mitől lenne ijesztő ez az ötlet? – értetlenkedett Ákos.
– Idefigyelj, barátom! – kezdte Imre nagyot sóhajtva. – Azt hiszem, te túl sok hollywoodi filmet néztél mostanában. Az élet nem ilyen rózsaszín, hanem főleg így, télidőben, leginkább piszkosszürke. Egy ilyen jótékonysági akció komoly előkészítést igényel, ami pedig a hangosbemondós leánykérést illeti, szerintem inkább taszítani fogja Évit, nem pedig meghatni.
– Nem hagyom, hogy lelohaszd a lelkesedésemet – jelentette ki mosolyogva az Almási fiú. – A zsigereimben érzem, hogy jó úton járok, és nem riaszt vissza semmilyen nehézség, ami a szervezést illeti.
Nos, Ákosunk valóban nem sokáig tétlenkedett. Az első adandó alkalommal felkereste Nagy Kristófot, Évi hajdani edzőjét, és elmesélte neki a jótékonysági mérkőzéssel kapcsolatos tervét.
– Mit nem hallok? – húzta föl csodálkozva a szemöldökét az edző. – A Hajdú család ilyen elkeserítő anyagi helyzetbe került?
– Bizony, ez a keserű valóság – bólogatott szomorúan Ákos.
– Ákoskám, minden tiszteletem a tiéd, de azt hiszem, nem jól választottad meg az időpontot. Ilyenkor, év elején többnyire pénzhiánnyal küszködnek az emberek. Karácsonyi kiköltekezés után van mindenki. Ráadásul mostanában érkeznek sorra az áremelés utáni első villany-, víz- és gázszámlák. Ha össze is tudsz hozni egy ilyen rendezvényt, azt hiszem, minden józan számítás szerint jelentős ráfizetéssel kell kalkulálnod – csóválta a fejét együttérzően az edző. – Szerény véleményem szerint célszerű lenne egy-két hónappal elhalasztani a szervezést.
– Az a baj – magyarázta Ákos –, hogy Évinek viszont minél hamarabb kellene a segítség. Attól tartok, ha hosszú hetekig, netán hónapokig nem történik semmi az ügyében, akkor visszazuhan a korábbi apátiába és kilátástalanságba. Képzeld, hosszú hónapokon keresztül képtelen volt rávenni magát, hogy egyáltalán utánanézzen, milyen lehetőségei vannak a sportolásra a jelenlegi helyzetében. Most egyelőre érdeklődőnek, sőt, néha lelkesnek mutatkozik, de félő, hogy ha nem tudok valami számottevő eredményt felmutatni előtte, akkor olyan gyorsan elpárolog a lelkesedése, mintha nem is lett volna. Kétségbeejtő hosszúságú hullámvölgyeket tud leírni a kedélyállapota – tördelte a kezét idegesen. – Márpedig, egykori pszichológia tanárom szerint, most az a legfontosabb, hogy új célokat tudjon maga elé tűzni. És vajon mi lehetne megfelelőbb új cél egy hajdani kézilabdázó számára, mint a kerekesszékes sportolás?
– Tökéletesen megértelek, Ákos, de hidd el nekem: ha most kezdesz bele egy ilyen kiszámíthatatlan kimenetelű akcióba, akkor jó esélyed van rá, hogy sokkal nagyobb csalódást okozol a kedvesednek, mintha türelmesen kivárnál egy megfelelőbb időpontot – érvelt higgadtan Kristóf. – Annak idején, amikor is annál a bizonyos alapítványnál dolgoztam, módom nyílt tapasztalatot szerezni abban a tárgyban, hogy mikor lehet a leghatékonyabban megmozgatni az embereket, mikor lehet nagyobb eséllyel az együttérzésükre, adakozó kedvükre apellálni. Megértem a türelmetlenségedet, de azt javaslom, mégiscsak várjunk néhány hetet ezzel a jótékonysági akcióval, mielőtt nagyobb kárt csinálnánk, mint hasznot.
– Várjunk? Csinálnánk? – kérdezett vissza mosolyogva Ákos. Melegséggel töltötte el a szívét, hogy az edző néhány mondat után máris többesszám első személyben fogalmaz. – Ezt vehetem úgy, hogy az ügy mellé álltál?
– Ugye, nem mondod komolyan, hogy ez egy pillanatig is kétséges volt előtted? – kérdezett vissza meglepetten az edző, aztán gondterhelt arccal fel-alá kezdett járkálni, s láthatóan viharos sebességgel pörögtek a gondolatai.
– Végül is nem súlyos milliókról van szó – győzködte korábbi kollégáját Ákos. – És nem is országos hírű előadóművészek vagy tévésztárok szerepeltetéséről…
Nagy Kristóf egy percre megtorpant jártában-keltében:
– Mondd csak, voltaképpen mekkora bevételre lenne szükség? – kérdezett rá, majd az összeg hallatán elgondolkozva megvakarta a füle tövét, s rövid töprengés után így szólt:
– Akkor viszont lenne itt egy kézenfekvő megoldás…