Pubek ezenközben mélységes melankóliába zuhant.
– Nem is vagyok igazi titkosügynök – fejtegette bánatosan, annak ellenére, hogy figyelmeztetőleg bokán rúgtam az asztal alatt. – Akkor lennék igazán titkos titkosügynök, ha még én magam sem tudnék róla, hogy az vagyok. Nem is beszélve rólam.
– Pubek!
– Mert hát az a legigazibb titkosügynök, akinek az esetében még önmaga előtt is sűrű homály fedi, hogy ő maga egy titkosügynök.
– Pubek!!!
– Csak akkor döbben rá, amikor lehallgatja a saját telefonját, és egész úton követi magát hazáig.
Mindeddig megpróbáltam egyre nagyobb rúgásokkal észhez téríteni, de amikor hangosan kijelentette, hogy márpedig ő imád titkosügynök lenni, megszorítottam a karját, és szigorúan felszólítottam, hogy ne kompromittáljon minket.
– Nem akarom én magunkat korpa… izé, kompót… – itt következett még néhány elkeseredett kísérlet, melyek során rekonstruálni próbálta az általam említett kifejezést, de egyik sem járt sikerrel.
Közben ijedten figyeltem a szomszéd asztalnál ülő fickót, aki a titkos alkalmazott monológja közben felkapta a fejét. De megnyugodtam, mert rájöttem, hogy nem hallotta meg, amit beszélgettünk, csak álmából riadt fel. Ez abból derült ki, hogy hosszasan próbálta a térnek egy távoli pontjába fókuszálni a tekintetét, de az optikai műveletet nem tudta befejezni, mert székestől beborult az asztal alá, és hortyogva elaludt.
Közben megérkezett Feri úr, és kedélyesen érdeklődött:
– Na, mi újság? Mi történt, míg távol voltam?
– A főnök rugdalózott az asztal alatt – tájékoztatta készségesen az ex-koldus.
– Ne haragudj rá, velem is szokta csinálni. Tudod, ez a hobbija – csipkelődött cimborám. – Fogyasszunk még valamit, Pubek?
– Most ne, Feri úr kérem. Inkább tartsunk egy kis hatásszünetet. Nem szeretném, ha súlyos hányattatásoknak lennék kitéve még ma este.
– No, mi az? – fölényeskedett barátom. – Csak nem megártott a rum, kis tengerész?
– Lehet, hogy kicsi vagyok, de a fejem egy kissé nehéz – jelentette ki Pubek, majd az asztalra borult, és minden átmenet nélkül elaludt.
Végre támadt egy kis csend és nyugalom, mivel Feri úr is elhallgatott, és egyúttal utánozhatatlanul mafla képet vágott. Ebből tudtam, hogy most van azon a szinten, amikor saját sorsának lehetséges fordulatairól szokott merengeni magában.
Én is elfoglaltam magam a gondolataimmal, leginkább azon tűnődtem, hogy vajon sikerülni fog-e a laktanya egyik épületét megszerezni a hajléktalanok számára.
Elmélkedésemből Pubek zökkentett ki, aki felemelte a fejét, és nem mindennapi bárgyúsággal nézett maga elé, majd fennhangon bejelentette, hogy nem álmodott semmit. Ezután visszahajolt az asztalra, és zavartalanul aludt tovább.
Tájékoztattam cimborámat, hogy nem lenne ellenemre, ha elérnénk az utolsó buszt. Bólintott. Többet nem is szóltam hozzá, mert tudtam, hogy nem szíveli, ha részletekbe menő életelemzése közben csip-csup ügyekkel zaklatják.
Ismét volt néhány perc nyugalmunk. Ennek elteltével az ex-koldus felülmúlhatatlan együgyűséggel ismét hangosan kinyilatkoztatta, hogy nem álmodott semmit, nehogy az esetleges új vendégek tévhitben ringassák magukat e tekintetben.
Feri úr befejezte a meditációt, felállt, és a pulthoz ment. Ígéretéhez híven kifizette a számlát. Amikor visszajött, szólt, hogy indulhatunk, majd megkopogtatta Pubek vállát. Az felriadt, és bugyuta képpel elbődült:
– Nem álmodtam semmit! – majd visszaborult az asztalra.
– Nem tartozik rám – nyugtatta meg cimborám, majd ismét élesztgetni próbálta.
A kis emberke felriadt, kifejezéstelen tekintettel bámult néhány másodpercig, majd kategorikusan megfogalmazta:
– Nem vagyok hajlandó inni senkinek az egészségére. Még a nőcsábász titkosügynökök főszakácsának egészségére sem.
Végül is nagy nehezen sikerült hazaindulnunk, legnagyobb megkönnyebbülésemre.
Időben odaértünk a buszmegállóhoz, és vártuk az utolsó járatot. Kisvártatva egy kamion állt meg előttünk, mert piros volt a lámpa. Pubek meg volt róla győződve, hogy az a nagy doboz már a busz, és fennhangon mérgelődött azon, hogy ilyen messzire állt meg a járdaszegélytől. Aztán rádöbbent, hogy nem tud felszállni a „buszra”, mert nincsenek rajta ajtók. Mielőtt kétségbeesve a jármű túlsó oldalához iramodott volna, szerencsésen elkaptam a karját, és tájékoztattam a tévhitéről. Erre felszabadultan röhögni kezdett, s még akkor sem tudta abbahagyni, amikor felszálltunk az igazi autóbuszra. Az elindulás után azonban egycsapásra elmúlt a jókedve. Ennek az volt az oka, hogy a jármű igencsak lestrapált lengéscsillapítókkal rendelkezett.
– Ez vízibusz, kéremalássan? Vagy mire fel hullámzik ennyire?
Egy megállóval az úti célunk előtt kénytelenek voltunk leszállni, mert az ex-koldus kijelentette:
– Ha még sokáig utazunk ezen a hullámvasúton, kéremalássan, valószínűleg fel fogok valamit hánytorgatni.
Ezt mindenképpen el akartuk kerülni, ezért gyalogosan folytattuk utunkat. Már egyáltalán nem voltunk messze a lakásomtól, de egy idő után beláttam, hogy ez relatív fogalom.
Kezdődtek a problémák azzal, hogy Feri úr meglátott egy kóbor kutyát, amelyik a bal hátsó lábára sántított. Ekkor előtört belőle az állatbaráti buzgalom, elhatározta, hogy az ebet mindenáron meg fogja gyógyítani, s e célból üldözőbe vette. Kénytelen volt ezt tenni, mert a szerencsétlen jószág látszólag egyáltalán nem óhajtott részesülni semmiféle ápolásban, ezért futásnak eredt.
Pubeknek rendkívüli módon tetszett a dolog. Kifejtette nekem, hogy Feri úr minden bizonnyal hamarabb fogja utolérni a kutyát, mint egy hazug ember, mert az eb ráadásul még sánta is. Ez a jóslata azonban nem vált be, Feri úr ugyanis egyre nagyobb hátrányba került. Bár a kutya a bal hátsó lábára sántított, vitathatatlanul megvolt az az előnye, hogy nyílegyenesen rohant elképzelt célja felé, cimborám viszont olyan kacskaringósan futott, mintha csak láthatatlan bóják között szlalomozna. Egy idő után Pubek is belátta az üldözés reménytelenségét, ezért a következő taktikai utasítást üvöltötte barátom után:
– Kösse az ebet a karóhoz, Feri úr kérem! Akkor biztosan nem szalad el!
Sajnos a megszólított nem jött rá, hogy igyekezete abszolút hiábavaló, ezért kénytelen voltam utánaindulni, de előtte Pubeket nekitámasztottam a falnak a biztonság kedvéért. Száz méteren belül sikerült utolérnem cimborámat, majd visszafordultunk. Ekkor megláttam, hogy az ex-koldus mellett egy kétes külsejű egyén áll, aki körülbelül két fejjel volt magasabb nála. Nemsokára azt is hallhattam, hogy miről beszélgetnek:
– Dohányzol? – tegezte le a fickó.
– Köszönöm kérdését, néha szoktam.
– Akkor adj egy cigit!
– Nincs nálam – mentegetőzött Pubek, és talán kezdett rosszat sejteni.
– Azt mondtad, hogy dohányzol. Hát akkor ne terelj itt nekem, hanem adj egy cigit!
– Nem egészen értem a maga logikáját, tisztelt útonálló úr – értetlenkedett a kis emberke. – Ha azt kérdezi, hogy szoktam-e tejet inni, azt mondom rá, hogy igen, pedig momentán nincs is nálam tehén!
– Ne idegesíts, te kis dugó!
Az ex-koldus azonban rendíthetetlenül folytatta a példálózást:
– Vagy ha azt kérdi, kedves haramia úr, hogy szeretem-e a virslit, azt felelem, hogy nagyon, ennek ellenére nem hordok magamnál egy darab lovat sem. Vagy például, ha azt méltóztatna megérdeklődni, hogy kedvelem-e a zenét…
A fickó sajnos belefojtotta Pubekbe azt a tényt, hogy most éppen nincs nála zongora.
– Kiüríted a zsebeidet, vagy megtegyem én?! – ordította az arcába, s közben mutatóujjával fenyegetően böködte a kis emberke mellkasát. Megijedtem, hogy valóban beválik babonás jóslatom, és Pubeket tényleg elverik még ma. Feri úr is felfogta a veszélyt, ezért szintén megszaporázta a lépteit. Az ex-koldus eközben hősiesen ellenállt:
– Azonnal hőköljön hátra, maga himpellér! Magának brutális a habitusa! – harsogta nekibátorodva, mert látta, hogy már közelítünk feléjük. Szólni akartam, de Feri úr megelőzött:
– Valami baj van, haver?
A fickó rögtönzött keresztelőt rendezett:
– Kuss a neved – vetette oda foghegyről. Ekkor láttam meg, hogy szintén részeg.
– Rosszul tájékoztattak, lópofájú. A nevem Ferenc, de neked csak méltóságos úr.
Közben Pubek értetlenségét fejezte ki:
– Igazán nem tudom, miért nem rántják elő az igazolványukat, százados úr kérem!
– Tudod, öregfiú, mi jobban szeretjük frappánsabban elintézni az ilyesmit – jelentette ki Feri úr, azzal váratlanul visszakézből úgy szájon vágta a fickót, hogy az nekiesett egy szemeteskukának, de az ezt megelőző pillanatban még sikerült köpés útján megszabadulnia az egyik fogától.
Pubek teljes mértékben egyetértett:
– Ez az, Feri úr! El kell az agyát bugyálni! – biztatta cimborámat, aki érdeklődött a szenvedő félnél:
– Elhúzol, vagy leápoljalak még egyszer?
Úgy látszik, barátomnak feltett szándéka volt, hogy ma éjjel mindenképpen ápolni fog.
Nem tudom, hogy a századosi rang emlegetésének, vagy a kiadós pofonnak volt-e köszönhető, de a fickó ezután úgy elfutott, hogy még a padokat sem kerülte ki, hanem átugrotta őket.
– Ez a pasas ma este még megjavítja a négyszázméteres gátfutás rekordját – jegyezte meg az ex-koldus, majd belekezdett szokásos hálálkodási szónoklatába. Feri úr ezt elhárította, majd szorgalmazta, hogy induljunk végre hazafelé, ezzel egyidőben elindult homlokegyenest az ellenkező irányba. Rövid navigációs tájékoztatás után nekiindultunk, hogy átvágjunk a lakótelep parkján.
Addig nem volt gond, amíg a gyéren megvilágított játszótérhez nem értünk. Ekkor azonban kénytelen voltam egy pillanatra sorsára hagyni Pubeket, mert Feri úr a homokozó buckái között eltévedt, és megint csak rossz irányba indult. Amíg őt terelgettem, elhűlve vettem észre, hogy az ex-koldus éppen felfelé mászik a csúszdán, s közben hangosan méltatlankodik:
– Arról nem volt szó, hogy létrát is kell mászni, kéremalássan! Ha ezt tudom, inkább a buszon maradok! – azzal a feljáró tetejére ért, majd megbotlott, és fejjel lefelé lesiklott a csúszdán. Szerencsére nem esett különösebb baja, felült, és csodálkozva hátrapillantgatott. Látszólag nehezen tudta feldolgozni magában azt az ellentétet, hogy a „létra” a túloldalon fokokkal kezdődött, emitt meg „simán” végződött.
Az arcát tapogatva üldögélt a földön, közben morogva tolmácsolta felém nemtetszését:
– Nem vagyok az a kimondott légtornász típus, százados úr, kérem. Nem lehetne valamivel simább útvonalat választani?
Felelet helyett felsegítettem, és szorosan átkarolva támogatni kezdtem. Egyre kevésbé bírta tartani magát, ennek ellenére buzgón futballozni kezdett egy elhajított sörösdobozzal, és minduntalan arra akart továbbmenni, amerre a pléhdobozt – példátlan tehetségtelenséggel – elrúgta. Ezt természetesen nem hagyhattam. Pubeket ez nem kedvetlenítette el, disznó nótákat kezdett énekelni fennhangon. Jobbnak láttam, ha sálammal szorosan bekötözöm a száját. Ezután a hátamra vettem, így tettük meg a hátralévő ötven métert.
Végre a lakásom előtt álltunk. Megkértem cimborámat, hogy kotorja ki a kulcscsomót a zsebemből, és nyissa ki az ajtót.
Feri urat mélységesen felháborította az a körülmény, hogy egy régi lakatkulcsom sehogyan sem akart belemenni az ajtó zárjába. Azt szerette volna, ha ezt mi is átérezzük, ezért válogatott káromkodások felsorolásába kezdett. Megkértem, hogy ezt mellőzze, és elvettem tőle a kulcscsomót, mert még aznap feltétlenül szerettem volna ágyba kerülni. Feri úr hangoskodása miatt felébredt Joli mama is, hallottam, hogy zörög a kulcs a zárjában, ezért a két lókötőt egyszerűen belöktem az előszobába, hogy eltűnhessünk, mielőtt az öreglány kinyitja az ajtót. Elsősorban Pubeket akartam megkímélni a szeretője előtti lebukástól.
A két lumpen elem összegabalyodva elterült a szőnyegen. Feri úr szólalt meg először:
– Pubek, légy szíves, húzd ki a lábadat a kabátzsebemből!
– Az a maga lába, Feri úr, kérem! Szíveskedjen precízebben leltározni! Nekem nem szokásom mások végtagjaival visszaélni! – válaszolt az ex-koldus felháborodottan, miután heves mozdulattal kitépte a sálamat a szájából. – Főleg nem szoktam mások zsebében kotorászni, még lábbal sem!
– Jó, jó, elnézést. Ne legyél már olyan érzékeny…
– Csöndet! – szóltam rájuk fojtott hangon, mert az volt a benyomásom, hogy Joli mama éppen az ajtóm felé igyekszik hallgatózási céllal. Néhány perc lapítás után megnyugodva hátraszóltam:
– Rendben, huligánok, elmúlt a vész, lehet mocorogni!
Néma csend. A jómadarak olyan komolyan vették az utasításomat, hogy szinte azonnal elaludtak. Nagy nehezen, súlyos szitkozódások közepette behúzgáltam őket a kisszobába, ahol is az ágyra, de leginkább egymásra dobáltam őket. Aztán végre nyugodtan letusolhattam, és lefekhettem aludni.