Másnap reggel hátborzongató sikolyokra ébredtem. Mint megtudtam, ezek története a következő volt: Feri úr, nagyon rossz álomból felriadva, értetlenül és rémülten vette észre, hogy egy fekete ruhás férfi fekszik mellette. Ezt hirtelen nem tudta mire vélni, ezért felüvöltött. Az üvöltésre felriadt Pubek, akinek az éjszaka folyamán sikerült a fejét a hiányosan begombolt párnahuzat alá befúrni. Ijedten felült, s közben érzékelte, hogy nem lát semmit, ezért szintén felsikoltott. Természetesen Feri urat alaposan megrémisztette, hogy a fekete ruhás férfi felül egy párnával a feje helyén, s közben hátborzongatóan visít. Erre ő is visongani kezdett.
Mire rémülten benyitottam hozzájuk, már tisztázták a helyzetet, olyannyira, hogy csak úgy harsogott a kisszoba a röhögéstől.
Indítványoztam, hogy talán felkelhetnének, mire rövid úton kinevettek, és nagy egyetértésben visszafeküdtek aludni. Csak dél körül ébredtek fel, amikor is visszataszító hegedűjáték hallatszott fel a földszinti lakásból. A két morcos lumpen alaposan kitárgyalta Szebegyinszkyék családfáját, s eközben sűrűn felröppentek mindenféle becsületsértő jelzők és ízléstelen feltételezések. Később Pubek kíváncsi lett, hogy mitől jött le kissé a bőr a fél arcáról, és miért érzi úgy, mintha valaki összerugdosta volna a sípcsontját. Készséggel tájékoztattam.
– Az a hipotézisem, hogy most egy jó ideig pironkodni fogok a százados úr előtt – mondta röstellkedve.
– Nem tartom vissza, meg is van rá minden oka – nyugtattam meg.
Feri úron bezzeg nem látszott semmiféle megbánás, miközben megivott egy fél liter szódavizet. Joviálisan érdeklődött Pubeknél az ebéd várható elkészülési idejével kapcsolatban.
Egy mennyei halsaláta elfogyasztása után a derék szakács átkéredzkedett Jolánkához, gondolom, leginkább azért, hogy elbujdosson rosszalló pillantásaim elől.
Amikor néhány óra múlva visszajött, egyből észrevettem, hogy valamit nagyon szeretne mondani, de nem mer belekezdeni.
– Pubek! – szólítottam fel. – Ha valamit közölni akar, bökje ki, ne tébláboljon itt nekem a gyászos képével!
– Igenis, kéremalássan! Szóval, arról lenne szó, hogy a Jolánka holnap leutazna egy pár napra a vidéki barátnőihez, és megkérdezte tőlem…, vagyis hogy arra gondoltunk…
Kisegítettem:
– Szeretné elkísérni, ugyebár?
– Így igaz, százados úr, kérem.
– Hát a csirkékkel mi lesz? – kérdezte röhögve Feri úr, miközben megivott vagy háromnegyed liter szódavizet.
– Azokat már régen hidegre tette – válaszolta az ex-koldus –, kétszeresen is, kérem tisztelettel, mert először is elvágta a torkukat, végül pedig lefagyasztotta őket.
– Rendben van, kivehet egy pár nap szabadságot – mondtam a titkos alkalmazottnak.
Pubek nagyon csodálkozott, hogy neki olyan is van. Örömét csak fokozta, hogy adtam neki egy kis zsebpénzt az útra.
Nekem is kapóra jött a szerelmespár ősz végi vakációja, kezdtem úgy érezni, hogy szükségem lenne néhány nap pihenésre, az ex-koldus nélkül.
Másrészt pedig Feri úrral elhatároztuk, hogy felkeressük a polgármestert, és megbeszéljük vele ezt a hajléktalanszállás-ügyet. Jobban mondva ezt cimborám vetette fel, majd elképedt arckifejezésemet látva (mellyel arra reagáltam, hogy mindjárt a polgármesterhez akar folyamodni) azt vágta a fejemhez, hogy társadalmi tudatom olyan szinten van, mintha még kisdobos lennék, és hogy nem tudom felfogni, hogy demokratikus jogállamban élek, melyben nyugodtan felkereshetem a polgármestert fogadóórái alatt állampolgári kezdeményezéseimmel, jobbító szándékú ötleteimről nem is beszélve. Tájékoztatott arról is, hogy milyen nagy mázlista vagyok, amiért ő a legjobb barátom, és megígérte, hogy hétfőn elkísér a városházára.
A polgármesterhez nem sikerült bejutnunk, pedig a hét minden napján próbálkoztunk, néha még kétszer is. Első próbálkozásunk után nyolc nappal, kedden nagy nehezen sikerült elérnünk, hogy fogadjon minket az alpolgármester. Ezen időszak alatt Feri úr látványos ideológiai fejlődésen ment keresztül a jogállamiság és a demokrácia vonatkozásában.
Az alpolgármester tipikus hivatalnok benyomását keltette. Emellett az is rögtön látszott rajta, hogy a napi gondok, a felelősségteljes munka kezdik felőrölni az idegeit és kikezdeni az egészségét. Mély ráncoktól barázdált homloka, sötét karikáktól övezett szemei elárulták, hogy nem a Bahamákról érkezett éppen.
Amikor meghallotta, hogy a hajléktalanok ügyében kívánunk értekezni vele, lemondóan legyintett, és fásultan így szólt:
– Ne is mondják, uraim, tisztában vagyunk vele mi is, hogy igen súlyos ez a probléma, de hát a pénz, az a fránya pénz! Az ez évi költségvetését már majdnem felélte a város, és még csak most jönnek az ünnepek, a közalkalmazottaknak fizetést kell adni, az energiaszektorral kapcsolatos tartozásainkat…
– Elnézést – szólt közbe udvariasan Feri úr –, de mi nem elsősorban pénzügyileg akartunk…
– Kedves fiatal barátaim – szakította félbe gyakorlatiasan az alpolgármester –, ne legyenek idealisták, manapság már minden pénzkérdés. Hiába szeretnénk mi segíteni a hajléktalanokon, ha egész egyszerűen nincs rá keret. Nagyon fogok örülni, ha az év végéig fenn tudjuk tartani az ingyenkonyhát a részükre. Ennél többet nem tehetünk, meg kell várnunk a jövő évi költségvetés…
– De alpolgármester úr – vágtam közbe –, addig még hátravan egy teljes téli hónap! Azok a szerencsétlenek egyszerűen meg fognak fagyni az utcán!
– Már intézkedtünk, hogy ne kergessék ki őket a vasútállomás váróterméből. Egyebet egyelőre nem tehetünk. Higgyék el, az még súlyosabb következményekkel járna, ha az önkormányzat, ezáltal maga a város jutna anyagi csődbe! Sajnos, volt már ilyesmire példa a közelmúltban, és mi nem szeretnénk hasonló sorsra jutni.
– Mi lenne, ha beengednék őket a volt szovjet laktanya egyik épületébe? – vetettem fel, hogy végre arról is szó essék, amiért végül is jöttünk.
– Látja, fiatalember, ez megint csak pénzkérdés – válaszolta az alpolgármester, de közben egyáltalán nem örült annak, hogy igaza van –, jelen állapotukban azon épületek közül egyik sem alkalmas lakhatásra. Egyszerűen nem kapnák meg a különböző engedélyeket. Próbálkoztunk már azzal is, hogy kiadjuk a helyiségeket iroda, vagy raktározás céljára, de nem sok sikerrel. Ez végül is várható volt, hiszen egy jobb érzésű ember az állatait sem tartaná ott, annyira leromlott állapotban maradtak ránk az épületek.
– És ha mi tudnánk némi pénzt és ingyenes munkaerőt keríteni? – kérdeztem.
Láttam rajta, hogy nem nézi ki belőlem, hogy szerezni tudnék annyi pénzt, de nem akart megbántani:
– Kétlem, hogy találnának olyasvalakit, aki ebbe a meddő vállalkozásba komolyabb összeget fektetne.
– Na de ha mégis? – erősködött Feri úr is. – Ha talán mégis ismerünk valakit, aki hajlandó lenne jótékonyságból áldozni erre? Ha csak annyit tudnánk szerezni, hogy néhány helyiséget helyrepofozzanak belőle…
– De uraim, itt nem csupán annyiról van szó, hogy ki kell festeni egy-két szobát! Helyre kell állítani a tetőt, mert beázik, be kell üzemelni a fűtést, a vízvezeték-rendszert…
Bizonyára hosszasan sorolta volna még a problémákat, mi azonban olyan elszántan bizonygattuk, hogy látunk esélyt a megoldásra, hogy végül megígérte, hogy elkészítteti a költségvetést, és értesít minket a szükséges összeg nagyságáról.
Eléggé optimista hangulatban jöttünk ki az irodájából. Feri úr azt állította, hogy a huszonhétmillió forintnak elégnek kell lennie a terv ez évi beindításához.
– Mikor keresed fel a hajléktalanjaidat a jó hírrel? – érdeklődött.
– Természetesen csak akkor, ha már biztosat tudok – feleltem. – Felelőtlenség lenne részemről reményt ébreszteni bennük az ügy jelen állásában.
– Biztos vagy benne, hogy bírják majd a melót?
– Miért ne bírnák?
– Hát… az a sok öreg, beteg ember… egyáltalán milyen munkát lehet rájuk bízni?
– Nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy a hajléktalanságnak bármiféle egészségi vagy életkori feltételei vannak – világosítottam fel enyhe gúnnyal. – Sőt, a jelentkezőknek még bárgyúságból és beszámíthatatlanságból sem kell felvételizniük. Az egyetlen kritérium, hogy az illetőnek ne legyen fedél a feje fölött. Légy szíves, ne kezeld ilyen misztikusan a kérdést. Mit kell különösebben szakérteni például ahhoz, hogy valaki lemeszeljen egy falat? Egyébként pedig tájékoztatlak, hogy egyre inkább leépülő építőiparunk – a munkásszállások megszüntetésével – kellő számú segédmunkással, sőt, esetenként szakmunkással „látta el” ezt a társadalmi réteget – fitogtattam Pöcegöndörtől származó jólértesültségemet.
Feri úr nem akadékoskodott tovább. Így aztán nagy egyetértésben ballaghattunk egymás mellett, mint ahogy olyan emberekhez illik, akik igazi jóbarátok, és valami fenomenálisan nagystílű élet előtt állnak.