Nemsokára azonban nem jelentett már problémát, hogy melyik felajánlott nyereménytárgy képezze a tombolasorsolás fődíját. Ákos számára rejtélyes módon (bár ez ügyben az édesanyjára gyanakodott, aki jó barátságban állt egy galéria tulajdonosnőjével) egyik este egy gyönyörű festmény is a gyűjtemény része lett. Kiderült, hogy a város egyik ismert festőművésze is tudomást szerzett a készülő jótékonysági akcióról, és annyira megindította ez a példátlan összefogás, és a hátterében álló történet a két szerelmes fiatalról, hogy nyomban felajánlotta az egyik frissen zsűrizett alkotását.
Az Almási család apraja-nagyja körbeállta a képet, és hosszasan, kedvtelve nézegették. Egyedül Gergőnek nem tetszett maradéktalanul a festmény:
– Szép, szép, de milyen kicsi – jegyezte meg fitymálóan. – Némelyik falinaptár is nagyobb nála.
– Hogy lehetsz ilyen gyerekesen értetlen? – torkolta le Dóri. – Ebben a képben nem a mérete a lényeges! Ennél kisebb festményekért is licitáltak már milliós összegekkel egynémely híresebb aukción.
– A nővérednek igaza van, fiam – bólogatott a családfő is. – Nem lehet eléggé értékelni, hogy a mester szinte első szóra lemondott erről a képéről, és a legtöbbet adta, amit adhatott: minden tudása, tehetsége benne van ebben az alkotásban, és minden együttérzése és szeretete benne van ebben a csodaszép és önzetlen gesztusban.
– Na jól van, hát nem is azt vártam én, hogy fessen az egyetemi tornacsarnok mennyezetére egy freskót – dörmögte Gergő, majd vigyorogva hozzátette: – Azt úgysem tudná hazavinni a nyertes, ezt a képet viszont egy nagyobb szatyorban is kényelmesen lehet szállítani.
Ákos mit sem törődött a csöndesen kibontakozó, majd elhaló esztétikai polémiával. Elégedetten jártatta végig a tekintetét a felhalmozott nyereménytárgyakon:
– Sokat imádkoztam, hogy sikeres legyen ez az akció, de azt álmomban sem mertem volna gondolni, hogy ennyi kiváló, önzetlen, csupaszív ember él a környezetünkben, akik mind adakozni fognak az első szóra – jegyezte meg kissé meghatottan. – Ezek után, azt hiszem, rosszul már nem sülhet el ez a jótékonysági mérkőzés, a farsangi buliról nem is beszélve.
– Ki Istenben bízik, nem csalatkozik – ölelte át Julika a fia vállát.
Azonban nemcsak a nyereménytárgyak, hanem a farsangi műsor tekintetében is akadtak még meglepő fordulatok. Néhány nap múlva Ákos a következő hírrel lepte meg a kézilabdaedzőt:
– Képzeld, Kristóf! Sikerült megnyernem a Kerekes Tánccsoportot, hogy részt vegyenek a rendezvényen!
Az edző egyelőre értetlenül pislogott, de az Almási fiú pergő nyelvvel elmagyarázta, mi is az oka a nagy lelkesedésének:
– Tudod, egyik éjjel lefekvés után gondolatban végigpörgettem magamban az előttünk álló eseményeket. A leendő mérkőzés szünetéig jutottam. A szünetekben ugyebár pompom-lányok szokták szórakoztatni a közönséget. Ekkor ugrott be, hogy nemrégiben olvastam az interneten egy bizonyos Gördülő Tánccsoportról. Másnap utánanéztem, hogy a mi városunkban is létezik-e ilyen együttes. Így találtam rá Kerekesékre. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha ezúttal a pompom-lányok helyett ők lépnének fel a szünetben. Ez már csak azért is tűnt kívánatosnak, mert ez esetben ugyebár nem Évi lenne az egyedüli kerekes székes a csarnokban, tehát könnyebben viselné a rendezvénnyel óhatatlanul együtt járó felhajtást, hiszen nem kellene úgy éreznie, hogy folyton rá szegeződik minden tekintet. Nos, kérlek szépen, azon nyomban felkerestem őket, és amikor elmeséltem Kerekes úrnak a történetemet, habozás nélkül kijelentette, hogy az ügy mellé állnak. Sőt, mint mondta, kifejezetten örülnek is, hogy egy ilyen nagyszabásúnak ígérkező fellépés kerül be a naptárjukba, mert saját bevallása szerint még sohasem mutatták be ennyi ember előtt a tudományukat. Leginkább a saját szórakoztatásukra, kikapcsolódás céljából szoktak összegyűlni.
Tovább a következő részre