Időközben Pubek hazatért vakációjáról. Elégedetten nyilatkozott arról, milyen nagy hatással volt az utazás partnerkapcsolata fejlődésére. Azt is kifejtette számomra, hogy a Jolánka barátnőit megismerve egész más szemmel néz most már szíve hölgyére, mert tizedannyit sem fecsegett, mint a többi öreglány. Ez kissé nehezen volt hihető számomra, de nem akartam kétkedésemmel elvenni a kis emberke örömét.
Egy hetet kellett várnom az alpolgármester válaszára, de közben mégsem voltam túlzottan türelmetlen. Egyrészt tudtam, hogy a bürokrácia útjai kifürkészhetetlenek, másrészt pedig az említett városi vezetőről határozottan az volt a benyomásom, hogy őszintén szívén viseli az ügyet.
Szóval, egy hétre rá, kedden, sokadszorra is felhívtam a polgármesteri hivatalt. Szerencsére éppen elérhető volt a keresett városatya. Óriási örömömre tájékoztatott, hogy a terv megvalósításához valamivel több mint huszonhatmillió forintra volna szükség. Nagyon meglepődött, amikor közöltem vele, hogy nem probléma, és kértem, hogy pontosítsuk az összeget. Alig akarta elhinni, de végül megígérte, hogy megteszi a szükséges előkészületeket, és amint megérkezik az átutalás a számlájukra, máris kezdetét veheti a kivitelezés.
Az ex-koldus éppen akkor tért vissza a szomszédolásból, amikor befejeztem a fontos telefonbeszélgetést.
– No, Pubek, kap tőlem egy könnyű kis feladatot – jelentettem be, amikor letettem a kagylót.
– Állok szolgáltatására, százados úr, kérem, csak arra szeretném nagyon szépen megkérni, hogy ha lehet, ne legyen túl hosszadalmas az elvégzése, mert…
– Tudom, kedves Pubek – szakítottam félbe –, nem felejtettem el, hogy négytől moziba mennek a szíve hölgyével. Addig még játszva elintézhet egy bevásárlást.
– Bevásárlást? – csodálkozott az ex-koldus. – Hiszen tele a hűtőszekrény! (Már nem sokáig – gondoltam vidáman, de persze egyáltalán nem azzal a fridzsiderrel összefüggésben, amelyikre Pubek célzott.)
– Ragasztóra van szükségem – világosítottam fel. – Most jött a parancs, újból álcaruhát kell öltenem, és fel kell erősítenem az álszakállt is. De sajnos a ragasztó már elfogyott.
– Megint a hajléktalanok közé tetszik vegyülni? – érdeklődött, miközben a cipőjét húzta.
– Igen. És előrebocsátom, hogy az álcaruhámat kimostam, és akárhogy is kritizálná, nem vagyok hajlandó sem kutyaürülékkel, sem porral, sem más egyébbel bepiszkítani.
– Ahogy tetszik gondolni, kéremalássan. Csak nehogy gyanút fogjanak a hajléktalanok.
– Nem fognak. Elvégre fertőtleníthetik is az embert, nem igaz? Ragyás Uliccsal is megesett, ha jól tudom.
– Én a múltkor sem akartam beleszólni, kérem tisztelettel – magyarázkodott Pubek –, akkor is a százados úr kérte ki a véleményemet.
– Na, induljon, mert a végén lekésik a mozit. Valami bőrbarát ragasztót hozzon. De azért hatékony legyen. És nem kell túl sok, remélem, ez lesz az utolsó alkalom.
– Megjegyeztem – mondta a titkos alkalmazott, és kilépett az ajtón.
Átöltöztem a nagyapó ruháiba, majd bekapcsoltam a tévét, és elnyúltam a rekamién. Éppen csak kezdtem felfogni, hogy miről szól a műsor, Pubek már vissza is érkezett.
– Tessék csak nyugodtan feküdni, százados úr, kérem – mondta szolgálatkészen –, majd én felragasztom az álszakállt.
Nem ellenkeztem, hadd élje ki az ex-koldus maszkmesteri hajlamait, de később, amikor a tükör elé álltam, megbántam az engedékenységemet. Pubek ugyanis kissé lejjebb tette az említett álcázóeszközt, mint ahogyan kellett volna, az állam teljesen szabadon maradt, és ezáltal idétlen kis körszakáll alakult ki a fejemen.
– Maga féleszű! Mondtam én magának, hogy egy múlt században játszódó filmben akarok statisztálni? Ezt a körszakállt akár gróf Batthyány Lajos is megirigyelhette volna!
Pubek egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából, mert éppen zuhanyozni készült.
– Mi a probléma, kéremalássan?
– Az, hogy a maga megfigyelőképessége vetekszik egy vakondéval – feleltem, miközben a tükör előtt állva megpróbáltam óvatosan lefejteni a képemről az álszakállt.
– Nem értem, százados úr kérem – hebegte az ex-koldus, és látszólag tényleg nem fogta fel, hogy mi is a gond –, talán fonákul tettem fel, vagy mi?
Gúnyos választ készültem adni, de ehelyett egy fájdalmas szisszenés hagyta el az ajkamat.
– Miféle ragasztót hozott maga? Mindenáron le akar jönni a bőr a pofámról!
– Pillanatragasztót, kérem tisztelettel.
– Az magának bőrbarát?
– Az hát. Mondta a boltos, hogy ez mindent ragaszt, műanyagot, fát, fémet, még bőrt is, kifejezetten. És roppant hatékony, ahogy tetszett parancsolni, nagyon hamar szárad.
– Na, ha ennyire ért hozzá, akkor próbálja meg kíméletesen leszedni a képemről – utasítottam kedvetlenül, ugyanis, ha van ember a földön, akinek utálok fájdalmat okozni, az elsősorban én magam vagyok.
Pubek szolgálatkészen elém lépett, de úgy vettem észre, hogy túlságosan vehemensen akar hozzálátni a művelethez, ezért ijedten rákiáltottam:
– Csak óvatosan, mert kitépi az összes szőrtüszőmet!
– Igenis!
– Hé, finomabban! Ez fáj!
– Nyugalom, mindjárt készen vagyunk…
Valóban, készen is voltunk, s ebben a szent pillanatban csöngettek. Reflexszerűen zsebre vágtam az álszakállt, és kinyitottam az ajtót.
A postás topogott zavartan a lábtörlőn, s tágra nyílt szemekkel bámult rám és az előszobában egy szál törölközőben álldogáló kis emberkére. Látszott rajta, hogy jól hallotta az iménti párbeszédünket.
– A járandóságát hoztam – mondta, miközben enyhe undorral mért végig minket.
Nem kellett hozzá nagy fantázia, hogy rájöjjek, minek is nézett bennünket. Szégyenkezve aláírtam az utalványt, s közben áldottam a kézbesítőnek azt a tapintatos szokását, hogy sohasem mondott munkanélküli segélyt, ezáltal megkímélt egy kínos leégéstől Pubekkel szemben. Zavarom azonban ettől nem kisebbedett, végül még borravalót is elfelejtettem adni.
– Ilyen keveset keres egy százados? – kérdezte csodálkozva az ex-koldus, amikor megkönnyebbülve becsuktam az ajtót. Látszólag egyáltalán nem volt tudatában, hogy milyen kapcsolatot feltételezett köztünk az imént a postás.
– Dehogy, ez csak a ruhapénz – mentegetőztem.
Az ex-koldus végignézett toprongyos öltözékemen, aztán megjegyezte:
– Így már érthető – s azzal eltűnt a fürdőszobában.
Én pedig megpróbáltam túltenni magam az eseményeken, és az előttem álló feladatokra koncentráltam. Kinyitottam az öreg fridzsidert, és kiszámoltam az alpolgármester által közölt összeget, a maradékot pedig egy borítékba csomagoltam, és a belső zsebembe tettem. Aztán felragasztottam az álszakállt, feltettem Feri úr sötét szemüvegét, és végre útnak indultam.
Betértem az első gyógyszertárba, és a borítékot bedobtam abba az urnába, amely a légi mentőszolgálatnak szánt adományokat volt hivatott gyűjteni. Ezután egyenesen a pályaudvarra siettem.
Nagyot csalódtam, ugyanis egyetlen hajléktalan sem tartózkodott a váróteremben. Bosszúsan arra gondoltam, hogy hiába intézkedtek a városházán, hogy ne dobják ki szerencsétleneket az utcára, ha erről a tényről maguknak a hajléktalanoknak fogalmuk sincs.
Estig kószáltam a városban, bejártam néhány helyet, ahol feltételeztem megtalálni őket, de sajnos nem jártam eredménnyel. Még a nagyáruház mögötti szemeteskonténerekhez is elsétáltam, hátha Talyigás Dömétől szerezhetek némi információt, de a derék kartondobozgyűjtő nem tartózkodott az említett helyszínen.
Eléggé elkedvetlenedtem, de aztán arra gondoltam, hogy másnap délben elmegyek oda, ahol az ingyenebédet osztják, ott biztosan megtalálom Pöcegöndöréket.
Így már megnyugodva indulhattam haza.