Amint a bérházunk felé közeledtem, már messziről megláttam Pubeket. A lépcsőházunk szeméttárolója előtt felhalmozott lomokon egyensúlyozott, és izgatottan kémlelte az utca gyér forgalmát. Sejtettem, hogy rám vár ilyen türelmetlenül. Amikor meglátott, leugrott a kacathalom tetejéről, és boldogan szaladt felém egy papírcetlit lobogtatva a kezében.
– Jó, hogy meg tetszett jönni, kéremalássan – lihegte, amikor odaért hozzám.
– Mi az, Pubek? A mozielőadás izgatta föl ennyire? Csak azt ne mondja nekem, hogy pornómoziba vitte Joli mamát – ugrattam vidáman. – Nyugodjon meg, ráér odafönt is elmesélni a filmet.
– Nem arról van szó, százados úr, kérem – nyomta a kezembe a cédulát –, értesítést tetszett kapni romlandó csomag érkezéséről. Még ma át kell venni, különben visszaküldik a feladónak, ez van a papíron.
– Nocsak, milyen népszerűek vagyunk ma a postánál.
Valószínűsítettem, hogy a szüleimtől jött valami disznótoros kóstoló. Örültem, hogy időben érkeztem, és így nem kell megijesztenem őket azzal, hogy visszakapják a csomagjukat.
– Én szívesen eszközöltem volna az átvételét – folytatta izgatottan az ex-koldus –, de a postán megnézték az igazolványomat, és azt mondták, hogy csak olyannak adhatják ki, aki be van jelentkezve a címhelyre. Menni kéne gyorsan, ha szabad javasolnom, mert negyed óra múlva bezár a hivatal.
Mivel öt percre lakom a postától, nem izgatott fel különösebben a dolog, a szaporán lépkedő titkos alkalmazottal ellentétben kényelmesen indultam útnak. Bent, a hivatalban kissé elkedvetlenített, hogy a közeledő zárás ellenére elég jelentős sor kígyózott a csomagkiváltásnál. Nem volt mit tenni, beálltunk a sor végére. Ráérünk – gondoltam nyugodtan, de később kezdett idegesíteni, hogy az egyik postáskisasszony az üvegablak mögül gyanúsan méregetett. Néhány perc után már nagyon nem tetszett a dolog.
– Mondja már, Pubek – súgtam a kis emberke fülébe –, van rajtam valami furcsa, vagy érdekes látnivaló?
– Semmi – mért végig –, hacsak nem ez a sötét szemüveg. Olyannak tetszik benne lenni, mint egy vak koldus.
Gyorsan levettem a szemüveget, és a belső zsebembe süllyesztettem. Erről a mozdulatról eszembe jutott, hogy az irataimat nem vettem magamhoz, amikor átöltöztem.
– Baj van, Pubek – mondtam halkan az ex-koldusnak –, otthon maradt az igazolványom a dzsekim zsebében. Hazaugrana érte?
Pubek természetesen készséggel hazaindult.
Pár perc múlva sorra kerültem. A csomagosfiú szolgálatkészen nyúlt az értesítőmért.
– Egy pillanat – intettem le udvariasan –, most hozzák a személyi igazolványomat.
Néhány perc elteltével már egyedül csak én tartózkodtam az ügyfélcsarnokban. Nem idegeskedtem különösebben, hiszen tudtam, hogy Pubek bármelyik pillanatban megérkezhet, s akkor majd átvehetem a kolbászillatot árasztó csomagomat, melyet az alkalmazott már elő is hozott, az aláírásra váró szállítólevéllel együtt.
Az ex-koldus helyett azonban két egyenruhás rendőr érkezett meg, akik egyenesen felém tartottak.
– Jó estét kívánok – tisztelgett az egyikük –, legyen szíves átadni a személyi igazolványát.
– Sajnos éppen nincs nálam – mondtam rosszat sejtve –, de ha várnak egy percet…
– Sajnálom, velünk kell jönnie – szakított félbe a másik, és a karom után nyúlt.
Ekkor bejött két másik rendőr is, az egyik egy főtörzsőrmester, egyenruhában, a másik egy civil ruhás.
– Nézzék, uraim – szóltam megszeppenve a négy hivatalos közeghez –, itt ez a csomag, nekem jött, elolvashatják rajta az adataimat…
– Vigyétek be – utasította kollégáit unott hangon a főtörzs, majd a civil ruhással együtt a hivatali helyiségek felé indult.
– Vagy ha esetleg bent van még a postásom, ő is igazolni tud… – próbálkoztam tovább egyre kétségbeesettebben. A rendőröket vajmi kevéssé érdekelték az erőfeszítéseim, rutinos mozdulatokkal megbilincseltek, majd a kijárat felé vezettek. Útközben még láttam, amint az üvegablak mögött a civil ruhás és a főtörzs azzal a postáskisasszonnyal elegyedtek beszédbe, aki hosszasan bámult rám néhány perccel azelőtt.
– Végül is mit követtem el? – tudakozódtam kissé ingerülten, és nem kevésbé ijedt hangon. Válaszra sem méltattak.
Mielőtt kiértünk az utcára, szégyenteljes helyzetemet azzal szándékoztam enyhíteni, hogy legalább a bilincset megpróbáltam elrejteni a kíváncsi szemek elől. E célból összefontam magam előtt karjaimat, már amennyire lehetett, kezeimet pedig mélyen besüllyesztettem kabátujjaimba, mintha csak fázósan összehúzódnék, miközben éppenséggel kezdett nagyon is melegem lenni.
Egyre azon gondolkoztam, hogy mi okuk lehet engem előállítani, s végül arra az ijesztő meggyőződésre jutottam, hogy az idétlen rendőrösdi miatt buktam le.
Biztosan nem voltunk valahol, valaki előtt megfelelően elővigyázatosak – gondoltam.
Odakint, a posta előtt két rendőrautó állt. Miközben beültettek az egyikbe, megláttam Pubeket, amint tőlünk jó ötven méterre a hivatal felé igyekezett. Bíztam benne, hogy nem vett észre, de ez a reményem gyorsan szertefoszlott, mert amikor elhaladtunk mellette az autóval, vidáman beintegetett. Megpróbáltam derűs arcot vágni. A két rendőr közben a kis emberke viselkedése okán viccelődött.
– Hát ez a kis törpe meg mit integet? – röhögött az egyik a volán mögött.
– Biztosan taxinak nézte a meseautót – válaszolta nem kevésbé vidáman a mellettem ülő társa.
Szerencsére nem álltak meg bővebb tájékoztatást kérni Pubektől.
Kissé megnyugodva konstatáltam, hogy sikerült megfelelően álcáznom megbilincselt állapotomat a járókelők, s így az ex-koldus előtt is. Ő nyilván nem talált semmi kivetnivalót abban, hogy a „kollégáimmal” kocsikázom egy kicsit.
Ez a tény azonban csak rövid időre terelte el a figyelmemet saját kétségbeejtő helyzetemről.
Neked befellegzett, százados úr – gondoltam magamban ironikusan –, most majd megtudod, vajon büntetendő cselekmény-e, ha valaki rendőrnek adja ki magát.
Rövid utazás végén megérkeztünk az őrsre. Itt először is kiüríttették a zsebeimet, tételesen megszámolták a munkanélküli segélyemet, ideiglenesen lefoglalták a többi holmimmal együtt, mint például a nadrágszíjam, a cipőfűzőm, és Feri úr napszemüvege. Aztán felvették az adataimat, és bevezettek egy kis helyiségbe, ahol két egyenruhás tartózkodott, s nemsokára megérkezett a főtörzsőrmester is. A fogasra akasztotta a kabátját, leült velem szemben az íróasztalhoz, és így szólt:
– Magát közszeméremsértéssel és közbotrányokozással vádoljuk.
Nem is gondolná az ember, hogy ez milyen megnyugtató tud lenni bizonyos szituációban.
– Ez csakis valami félreértés lehet – válaszoltam, s éreztem, hogy kezdek megnyugodni. – Ilyesmit én soha életemben nem követtem el, főtörzsőrmester úr.
Elém tett egy újságot, melynek címoldalán egy fantomkép volt látható. Egy visszataszító férfiarc loncsos szakállal, sötét szemüveggel. A kép melletti cikk főcíme így hangzott: Ismét hallatott magáról a kertvárosi szatír.
– Mit szól hozzá, milyen ügyesek a rajzolóink? – érdeklődött fölényesen a főtörzs.
– De hát még csak nem is hasonlítok rá! – jelentettem ki elfogultan.
– Ne kerteljen, tudjuk, hogy sötét szemüveget szokott viselni. Úgy már sokkal szembetűnőbb lenne a hasonlóság, nemde? Egyébként mindig felvette, amikor akcióba lépett? – kérdezte, és szentül meg volt róla győződve, hogy most aztán furfangosan behúzott a csőbe.
– Azért szoktam felvenni, mert érzékeny a szemem. Egyébiránt pedig nem szokásom szatírakciókat elkövetni, ha erre céloz – válaszoltam teljesen megnyugodva. Karitatív tevékenységemről egyáltalán nem volt szándékomban felvilágosítani a rendőrséget. Nem voltam benne biztos, hogy kifejezetten előrelendítené az ügyemet, ha jelen kinézetem birtokában belekezdenék igaz történetem taglalásába, mondjuk így: Nézze, főtörzském, nemrégen nyertem százmilliót a lottón, és mivel volt egy érvényes szerződésem Istennel…