Ezután még hosszú negyedórákig folytatódott a kihallgatás, mely során a főtörzs különböző variációkban és megfogalmazásokban feltette ugyanazokat a kérdéseket. Kezdett már az idegeimre menni a dolog. Közel álltam hozzá, hogy letépjem a képemről az álszakállt, de rájöttem, hogy az nem bizonyítana semmit, hiszen úgy vélhetnék, hogy az „akciók” során is felragaszthattam. Csak gyanúsabbá tenném saját személyemet, ráadásul még kiadós fájdalmat is okoznék magamnak. Ettől a szándékomtól tehát elálltam, s egyre idegesebben hallgattam a felém záporozó kérdéseket. Végül már annyira ingerült lettem, hogy a kivégzési listám élére felvettem a postáskisasszonyt, aki sejtésem szerint lebuktatott.
A főtörzs a már-már elviselhetetlen egyhangúság után végre újdonsággal szolgált:
– Egyébként valóban benn tartózkodott még a hivatalban a maga pénzespostása, sikerült is vele beszélnünk.
Ezt örömmel hallottam, de csakhamar elszállt a jókedvem, amikor így folytatta:
– A postása érdekes dolgokat hozott a tudomásunkra magával kapcsolatban. Állítólag maga egy ízben ajánlatot tett neki. Azt is elmondta, hogy kézbesítési munkája során ma rajtakapta magát egy idős férfival, félreérthetetlen helyzetben.
– Jó lenne, ha eldöntenék, hogy mivel vádolnak! Most akkor férfiakat vagy nőket szoktam molesztálni?
– Vannak, akik mindkét nemet szeretik…
– Milyen tájékozott! – jegyeztem meg gúnyosan. – Maga civilben szexológus volt, főtörzsőrmester úr?
– Ne szemtelenkedjen, mert azt nem tűröm – fenyegetőzött, majd hirtelen feltett egy keresztkérdést:
– Hol volt november ötödikén, a késő délután folyamán?
– Egy gyermekotthonban – válaszoltam rövid töprengés után.
– Úgy! – mondta jelentőségteljesen a főtörzs. – Szóval gyerekekkel is szokott próbálkozni…
– Mire céloz ezzel?
– Jobb, ha őszintén bevall mindent!
A gyermekotthonnal kapcsolatban ezt szándékoztam a legkevésbé megtenni.
Tudomásul véve hallgatásomat, újabb kérdést tett fel:
– És november hetedikén mit csinált?
Az elmeosztályi kalandjaimról végképp nem óhajtottam tájékoztatni, ezért kitérő választ adtam:
– Szentpéterváron voltam. Volt egy kis megemlékezés a Szmolnij előtt.
– Figyelmeztetem, az ilyen hozzáállás csak ront a helyzetén!
A továbbiakban nem voltam hajlandó egyetlen kérdésre sem válaszolni. Megállapítottam magamban, hogy a főtörzsnek nincs is joga molesztálni engem, hiszen én, mint százados, jóval fölötte állok a ranglétrán. Ráadásul, ha hinni lehet egy időnként hisztérikus rohamban szenvedő államelnök szavának, már őrnagyi rendfokozattal rendelkezem, tehát a macera fölöttébb méltánytalan. Később azt is megfogadtam magamban, hogy az alávaló postásomat többé egy fillér borravalóban sem fogom részesíteni.
Pedig lenne majd miből – gondoltam kissé megkönnyebbülve, mert eszembe jutott a most már nagyon is elérhető közelségbe került ötvenmillióm. Abban pedig egészen biztos voltam, hogy a velem kapcsolatos félreértés hamarosan tisztázódik majd, és végre elhagyhatom a rendőrőrs vendégmarasztaló épületét. Reménykedtem abban is, hogy a szatír talán az idő alatt is akcióba lép, amíg engem kihallgatnak, s így az újabb bejelentés nyomán engem végre szabadlábra helyeznek.
Sajnos nem így történt. Úgy látszik, a szatíroknak is van néha szabadnapjuk.
Bő egyórás meddő próbálkozás után a főtörzs is megunta a kihallgatást. Intett a kollégáinak, hogy vezessenek el. Egy lepusztult fogdahelyiségbe kísértek, ahol már ült egy középkorú figura.
– Hát téged miért hoztak be, haver? – kérdezte, amikor magunkra maradtunk.
– Tévedésből. És téged?
– Szolmizáltam a főtéren.
– Mi a fene? Begyűjtik a zenetanárokat? – próbáltam tájékozódni abban reménykedve, hogy talán hamarosan a Béluskáé is sorra kerül.
– Nem érted? – kérdezte vigyorogva. – Dó-lá-re-lá-dó! – közölte, végig ugyanabban a hangmagasságban.
– Nem vagy valami nagy tehetség – dicsértem meg. – Legközelebb meg se próbáld magad zenepedagógusnak kiadni.
– Hát ez tényleg nem érti! – kiáltott fel, mintha csak egy harmadik személynek mondaná. – Dollár eladó! Ezt közöltem olyasvalakivel, akivel nem kellett volna, mert egyből behozott.
Végre felfogtam, hogy a fickó egy valutaüzér.
Nem látszott túl elkeseredettnek.
– Nem tudsz egy rendőrviccet? – kérdezte kedélyesen.
Bolond ez? Pont itt mondjak rendőrviccet, hogy a zsaruk meghallják?
– Nem! – jelentettem ki kategorikusan.
– Nem baj, majd mondok én – vigasztalt meg az üzér. – Miért ás a rendőr két gödröt?
– Mit tudom én – válaszoltam rosszkedvűen. – Biztosan faültetési céllal.
– Mert az első kicsire sikerült! – rikkantotta, és hahotázni kezdett. – És azt tudod, hogy mit csinál a rendőr, ha viszket a talpa? – kérdezte, majd meg sem várva, hátha valamilyen feltételezéssel szolgálok ennek a bőrgyógyászati problémának a megválaszolására, azonnal rávágta: – Megvakarja a földet, és rálép!
Kimondhatatlanul szellemesnek találta a saját viccét, csak úgy harsogott a fogda a nevetésétől. Én viszont ijedten a rácshoz menten, megnézni, jönnek-e a zsaruk bosszút állni.
– És azt tudod, hogy miért megy a rendőr a fal mellett? – folytatta rendíthetetlen jókedvvel. – Hogy körbe ne röhögjék!
Ezzel ellentétben ő szívből jövően kiröhögte a zsarukat.
Mit akar ez az idióta? Ez valami mazochista, aki mindenáron meg akarja veretni magát gumibottal?
Megpróbáltam a lelkére beszélni:
– Jobban szeretném, ha mondjuk skót vicceket mesélnél, abból nem lehet baj.
– Ahogy akarod, haver. Mit csinál a skót rendőr, ha talál egy mankót? Eltöri a lábát!
Ez provokál engem! Ez egy beépített viccmesélő ügynök! Ez mindenáron meg akar veretni!
– Kérlek szépen, inkább mondj valami pajzán viccet, de ne emlegess rendőrt!
– Jó. Bemegy a re… izé… a zsaru az illatszerboltba, és így szól: Kérek egy tojássampont. Más valamit? – kérdi az eladó. Mire a zsaru: És kérek egy sampont a hajamra is!
Ezen annyira nevetett, hogy kilátszott mind a két foga, ami elég széles mosolyt feltételez, ha figyelembe vesszük azt a körülményt, hogy az említett két fog a bal felső hatos és a jobb alsó ötös volt.
– Könyörgöm, mesélj inkább valami egészen disznó viccet, csak ne szerepeljenek benne rendőrök!
– Rendben, haver. Ebben nem lesz rendőr, csak rendőrnők. Min veszekszik négy rendőrnő, ha beülnek a kocsiba?
Ezt a kétségkívül figyelemre méltó problémát azonban már végképp nem óhajtottam meghallgatni, ezért taktikát változtattam. Befogtam a füleimet, végigdőltem a priccsen, és megpróbáltam tudomást sem venni a valutaüzér zenetanár poénkodásáról. Úgy tettem, mintha aludnék.
Nem zavartatta magát. Derűsen tovább mesélte rendőrvicceit, és kimondhatatlanul jól szórakozott. Körülbelül a tizennyolcadiknál elaludtam.
Reggel fülsértő zörömbölésre riadtam fel. Egy egyenruhás közeg nyitotta ki éppen a fogda rácsos ajtaját, és óriási örömömre kivitte a valutaüzért, aki úgy köszönt el tőlem, hogy „viszontlátásra”. Utánakiáltottam, hogy kívánjon inkább valami kellemesebbet nekem.
Nagyon boldog voltam, hogy nem kell meghallgatnom, hogy miért vesz két mosógépet a rendőr, továbbá, hogy miért nem iszik forralt tejet a rendőr, valamint, hogy melyik rendőr pisil a legtávolabb.
Örömöm azonban egyre múlt, ahogy teltek a percek, sőt, az órák. (Mint később megtudtam, nehezen sikerült előkeríteni azt a sértettet, akivel szembesíteni szándékoztak.) Már majdnem dél volt, amikor végre ismét nyílt a fogdaajtó, és beszólt egy zsaru:
– Keljen föl, és jöjjön velem. Szembesítés lesz – azzal a kezembe nyomta a sötét szemüveget, és utasított, hogy vegyem föl.
Az irodában egy élemedett korban lévő, meglehetősen ronda asszonyság álldogált. Testsúlyának hozzávetőlegesen öt százalékát az arcán hordta, rúzs, festék, és egyéb vakolat formájában. Ha azt mondom, hogy a hölgy kövér volt, akkor még nagyfokú tapintatot is tanúsítottam irányában.
A főtörzs buzgón faggatta:
– Mit is mondott önnek azon a bizonyos estén?
– Kívánlak, te szuka – válaszolta közömbös hangon a hölgy.
Te jóságos ég! – gondoltam. – Micsoda ízlésvilága lehet annak a szatírnak?!
– Mondja ön is – szólított fel a főtörzs.
Nagyot nyeltem. A hányinger kerülgetett.
– Kívánlak, te szuka – hebegtem olyan hangon, mintha csak amiatt könyörögtem volna, hogy heréljenek ki, mielőtt ez a némber rám vetheti magát.
A főtörzsnek nem tetszett:
– Ismételje meg, de sokkal több érzéssel! – rivallt rám, majd hozzátette: – És egyúttal a kabátját is nyissa szét.
– Kérem, én nem vagyok egy pornófilmsztár, én egy…
– Ismételje!!
Megadtam magam. Lehunytam a szemem, és koncentrálni próbáltam, majd hirtelen ötlettől vezérelve Julcsi alakját idéztem fel magamban:
– Kívánlak, te szuka – nyögtem olyan érzékien, hogy magam is meglepődtem.
Várakozóan tekintettünk a sértettre.
– Nem, nem ő volt. Az a másik sokkal alacsonyabb volt.
Most kénytelen vagyok cenzúrázni saját magamat, mert ha leírnám ide, amit akkor gondoltam, a kedves olvasó joggal hihetné, hogy alapjában véve én egy alpári gondolatvilágú személy vagyok.
Szerencsére rövid úton kivezették az asszonyságot.
A főtörzsőrmester sűrű elnézéskérések közepette visszaadta személyes holmijaimat, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól.
– Viszontlátásra – mondta kissé zavartan.
– Isten önnel, biztos úr – válaszoltam kimérten.
Úton hazafelé azon gondolkodtam, mennyire unom már, hogy mostanában folyton begyűjtenek és előállítanak. Mert ugyebár bevitt egyszer a mentőszolgálat, egyszer a rendőrség, és kezdtem attól tartani, hogy hamarosan sorra kerül a polgári védelem, a titkosszolgálat, az önkéntes vízimentők, és esetleg a nőszövetség is. A tűzoltósággal egyelőre nem számoltam, feltételeztem, hogy ők előreláthatólag húsvét tájékán fognak foglyul ejteni és alaposan meglocsolni.
Aztán abbahagytam az önironikus morfondírozást, mert kezdtek már az agyamra menni a fent említett hatóságok és szervezetek.
Nem elég, hogy nem találom a hajléktalanokat, és nem tudom elkölteni a nyamvadt millióimat, s ezért a saját vagyonomhoz sem férhetek hozzá, ráadásul még le is tartóztatnak mindenféle szatirikus indokkal, összezárnak egy mániákussal, aki egyetlen éjszaka folyamán el akarja nekem mesélni az emberiség összes rendőrviccét, a tetejében pedig arra kényszerítenek, hogy szexuálisan kiéheztetett matrónáknak erotikus színezetű szerelmi vallomásokat tegyek! Ez hihetetlenül felháborító!
Te vagy az oka mindennek, te undorító, loncsos, szőrpamacs! – szidtam magamban az álszakállt, majd ünnepélyesen megfogadtam neki, hogy csak egyszer legyek otthon, Pubekkel letépetem a képemről, és lehúzom a vécén.
Aztán nyugtatni próbáltam magam. Minden rendben, most már szabadlábon vagyok, mindjárt otthon leszek, majd csak megoldódnak a dolgok szépen.
Végre hazaértem. Megkönnyebbülten nyitottam be az ajtón.
Pubek a rekamién ejtőzött éppen, és erősen elcsigázottnak látszott. Jómagam is fáradtan rogytam le a fotelbe. Hiába, a fogda priccsén való alvás egy viccmesélő valutaüzér ál-zenetanár társaságában nem hat kifejezetten üdítően az emberre. Az a néhány óra, amit annak idején a pályaudvaron fapadon való alvással töltöttem, sajnos meglehetősen kevésnek bizonyult a megfelelő edzettségi állapot eléréséhez.
– Minden rendben ment a kollégákkal, százados úr, kérem? – érdeklődött Pubek elhaló hangon.
– No igen, volt egy közszeméremsértési ügy, amiben szükség volt a közreműködésemre – válaszoltam fásultan. – Mondja csak, maga mitől pilledt el ennyire?
– Ne is tessék kérdezni! – legyintett az ex-koldus, mint akinek még a beszéd is nehezére esik. – A százados úr el sem tudja képzelni, mi volt itt ma délelőtt!
– Azért nem bánnám, ha legalább vázlatosan tájékoztatna a tényállásról.
– Korán reggel kezdődött a dolog, amikor kimentem vizet inni. Először azt hittem, rosszul látok, vagy esetleg még álmodom, de nem! Először csak a csapból folyt a víz, aztán meg a falból is. Sőt, spriccelt! Aztán meg egyenesen ömlött! Hiába voltam tengerész, kéremalássan, ennyi víztől még én is megijedtem. De igyekeztem megőrizni a lelkemnek a jelenlétét, gyorsan felhívtam a vízműveket, és mondtam nekik, hogy mi van, és hogy siessenek szaporán, mert emelkedni fog a vízállás. Becsületükre legyen mondva, hamar ki is jöttek, nagyon rendes fiúk voltak, és jól értették a dolgukat. Gyorsan elzárták a vizet, aztán elkezdték bontani a falat, mert mondták, hogy ez bizony csőtörés. Irtózatos rumlit és koszt csináltak, de hát nem tehettek róla, kéremalássan, ez a munkájuknak a velejárója. Ne tessék aggódni, százados úr, én már azóta szépen rendbe raktam mindent. Már amit lehetett. Őszintén megmondom, ennyit még életemben nem takarítottam, kérem tisztelettel, még a hajón sem kellett ennyiszer felmosni egyfolytában. Ez még nem is lett volna baj, de a szerelőfiúk majdnem az összes pénzemet elvitték. Megnyugtattak, hogy ha van biztosítás, akkor semmi gond, mert a biztosító az egész összeget visszaeszközli. Egyébként egy kis borravalót is kénytelen voltam adni nekik, mert segítettek cipekedni, amikor a házmester úr szólt, hogy a hűtőszekrényt le kell vinni a ház elé. Tetszik ismerni, nem vagyok valami nagy horderejű ember, egyedül nem bírtam volna…
– Hűtőszekrényt mondott? – kérdeztem rá gyorsan, de közben meg voltam róla győződve, hogy rosszul hallottam.
– Igen, kéremalássan. Pont amögött volt valami vízvezeték, a szerelőfiúknak útban volt a nagy dög, ezért kivittük a folyosóra, de később jött a házmester úr, és mondta, hogy lomtalanítás van, és le kell vinni a ház elé. Azt hittem, hogy meg volt beszélve a százados úrral… És a szerelőfiúk voltak olyan kedvesek, hogy…
Pubek utolsó mondatai alatt feltápászkodtam a fotelből, és remegő lábakkal kitámolyogtam a konyhába, közben azt az optimista feltételezést ismételgetve magamban, hogy ilyen nincs, ez nem történhetett meg, ez nem lehet igaz, ez nem…
Igaz volt. Romokban heverő konyhámban csak hűlt helyét találtam az ócska fridzsidernek.