Amikor magamhoz tértem, Pubek ijedt arcát láttam magam előtt.
– Atyaúristen, százados úr kérem, térjen már magához! Csak nem énmiattam tetszik rosszul lenni? Netalán valami bajt csináltam esetleg véletlenül? Tetszik tudni, van ez az ünnepek előtti lomtalanítási akció, és a házmester úr mondta, hogy le kell vinni a folyosóról a holmikat, én meg azt hittem, hogy meg van beszélve, mert mindig tetszett emlegetni, hogy az a hűtőszekrény már régen nem jó, meg hogy csak a helyet fogja, meg hogy ne is próbáljam kinyitni, mert már régóta be van szorulva az ajtaja…
– Elhallgasson, és mostantól csak arra feleljen, amit kérdezek! – szakítottam félbe olyan szigorúan, hogy a kis emberke szó szerint behúzta a nyakát. – Van itthon pálinka? – kérdeztem, miközben megpróbáltam felülni.
– Igenis! – felelte, és már rohant is érte.
Meghúztam az üveget, és éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm.
Uramisten, csak most tudjam megőrizni a higgadtságomat! – gondoltam. – Most aztán tényleg hideg fejre van szükség!
– Mikor vitték le a hűtőszekrényt?
– Egy jó fél órája, százados úr, kérem – válaszolt Pubek riadtan, majd kirohant az erkélyre, és lenézett. – Már nincs itt – tájékoztatott –, elvitték a többi lommal együtt.
– Azonnal hív egy taxit – rendelkeztem –, aztán magához veszi az összes pénzét, bezárja a lakást, és lejön utánam a ház elé! – azzal leszaladtam a földszintre, és becsengettem a házmesterhez.
– Hová vitette a fridzsideremet? – rivalltam rá köszönés helyett, mikor ajtót nyitott. – És egyáltalán, milyen alapon rendelkezik az én tulajdonommal?!
– Ozina úr, akárhogy is tetszik méltatlankodni, a lomtalanítás azt jelenti, hogy le kell vinni a fölösleges holmikat a ház elé. Én még ilyet nem is láttam! A negyediken is, az egyik kedves lakó hanyagul kiteszi a törött vécékagylót, a levágott deszkadarabokat, meg a felszaggatott linóleumot a folyosóra. Hát hogy képzelik ezt? Aztán a tűzvédelmisek engem büntetnek ám meg! A folyosó az menekülési útvonal is egyben, kérem szépen. De egyébként sem szabad ott semmiféle gyúlékony anyagot tárolni. Én vagyok a felelős érte, kérem, ha valami baj történik…
Szebegyinszkyt általában nehéz félbeszakítani, de most kivételesen sikerült:
– Utoljára kérdezem, hová vitték a fridzsideremet?!
Láthatta rajtam, hogy véresen komoly a dolog, ezért válaszolt végre:
– Hát honnan tudjam én azt? Ha szerencséje van, még eléri a teherautót, itt megy végig, felfelé az utcában – mutatta széles karmozdulatokkal.
Végszóra megjött Pubek. Kiálltunk a kapu elé. Úgy éreztem, hogy rögtön sírógörcsöt kapok, és fogalmam sem volt, hogy mi módon tudnék uralkodni magamon. Az ex-koldus mukkanni sem mert.
Megjött a taxi. Villámgyorsan bevágódtunk. Utasítottam a sofőrt, hogy csak egyenesen előre. Észrevettem, ahogy bizalmatlanul rám pillantott. Eszembe jutott, hogy éppen a nagyapám ruhájában vagyok, és egy loncsos álszakáll van a pofámhoz erősítve pillanatragasztóval, megértettem az álláspontját. Biztatólag kicsaptam neki a belső zsebemből egy ötezrest.
A segélyemnek csaknem a fele – gondoltam szomorúan.
Közben a kivégzési listám élére gondolatban felvettem a házmestert. Ezzel Pubek már a harmadik helyre szorult vissza, közvetlenül a túlbuzgó postáskisasszony mögé, de erről a dicstelen tényről egyelőre óvakodtam tájékoztatni.
A teherautónak híre-hamva sem volt már az utcánkban.
Hová mehetett tovább? A szomszéd utcák valamelyikébe? Vagy talán a város másik végébe?
– Ha meg tetszik engedni, mondanék valamit – kopogtatta meg a vállamat a megszeppent kis emberke, majd bólintásom után folytatta: – Menjünk ki a szeméttelepre, biztosan oda vitték. Egyébként pedig a hajléktalanok is ott lesznek, mert ilyenkor, ha lomtalanítás van, mindig mennek guberálni.
– Akkor hát irány a szeméttelep – mondtam a sofőrnek, s közben úgy éreztem, hogy az izgalomtól kiugrik a szívem.
Csak a széléig volt hajlandó vinni minket, mert már ott is fojtogató volt a bűz.
Gyorsan felmásztam egy nagy kupac tetejére, hogy körbekémlelhessek. A fridzsideremet sehol sem láttam, de jó kétszáz méternyire egy embercsoportot vettem észre. Feléjük vettem az irányt, Pubek pedig loholt a nyomomban. Egy zsebkendőt tartottam az orrom elé, mert féltem, hogy megint elájulok, ezúttal a szinte elviselhetetlen szag miatt.
Ahogy közelebb értünk, már láttam, hogy a hajléktalanjaim guberálnak a szemétben. Lassacskán ők is felismertek engem, Pubeket már nehezebben, az előkelő öltözete miatt. Szerencsére volt sorstársuk látványa teljesen lekötötte a figyelmüket, így diszkréten félre tudtam hívni Pöcegöndört.
Izgatottan közöltem vele:
– Ide figyelj, óriási jelentőségű dologról van szó – hadartam idegesen. – Nincs időm most részletesen elmagyarázni, a lényeg az, hogy egy öreg, ormótlan hűtőszekrényt keresek, és ha segíttek megtalálni… tudom, hogy hihetetlenül hangzik, de akkor lehetne állandó szállásunk, lehetne bejelentett lakcímünk, lehetne minden, amire vágytunk, csak meg kellene… – itt elfogyott a levegőm, a bűz, a rohanás és persze az izgalom következtében, de szerencsére nem volt szükség további szavakra. Pöcegöndör, látva feldúlt állapotomat, intett, hogy neki ennyi is elég.
Aztán, ahogy egy vezérhez illik, azonnal mozgósította kis csapatát. Csatárláncot alkotva elkezdtük módszeresen átfésülni a terepet. Hosszú percekig meneteltünk így, de hiába. A bűz már-már elviselhetetlen volt. Ráadásul óriási pelyhekben elkezdett esni a hó. Félő volt, hogy rövid időn belül betakar mindent.
Elérkeztem idegi tűrőképességem határához.
Ekkor az egyik fickó felkiáltott:
– Odanézzetek, most jött egy újabb szállítmány!
Valóban, a nagy szeméthalom túlsó szélén éppen egy teherautó borította le rakományát. Pöcegöndör maga mellé rendelte egyik sorstársát, és kettesben elindultak arrafelé, felderítési céllal. Pubek és én rögtön a nyomukba szegődtünk. Elég sokáig tartott, mire odaértünk, mert irdatlan szeméthalmokon kellett átverekedni magunkat.
Végre azon a szeméthegyen álltunk, amelyikről a teherautó az imént leborította a mélybe szállítmányát. Amint lenéztem, rögtön felismertem a jó öreg fridzsideremet. De ekkor rémültem csak meg igazán, mert a becses holmimat vagy tíz ember vette körül, látszólag azt méregették, hogyan lehetne kinyitni.
– A hiénák – súgta Pubek. – Ezek csak ilyenkor jönnek elő, és a legjobb cuccokat kiszedik előlünk, aztán eladják a bolhapiacon, és élik világukat.
Bár a torkomban dobogott a szívem a félelemtől, mégis leszaladtam közéjük, mert az egyikük éppen egy vasdoronggal kezdte püfölni az öreg jószág kilincsét.
– Elnézést, uraim! – kiáltottam már messziről. – Az a hűtőszekrény az enyém, csak tévedésből került ide.
A legnagyobb termetű fenyegetően megindult felém:
– Itt minden azé, aki találta. Világos? – jelentette ki, mire körbevettek a társai. – Mi olyan fontos neked ebben a vacakban? Csak nem aranygaluskát őrzöl benne? – kérdezte vigyorogva, s közben kétoldalról megmarkolta kabátom gallérjait, haverjainak legnagyobb örömére.
Sajnos a vasdorongos közben elszántan feszegetni kezdte a fridzsider ajtaját. Tudtam, hogy legfeljebb másodpercek kérdése, és feltárul, az utána következőkre pedig már gondolni sem mertem. Úgy éreztem, pillanatokon belül kitör belőlem a sírás.
– Kérem, uraim, ne tegyék tönkre, a nagyapámtól maradt rám ez az öreg holmi – könyörögtem fojtott hangon, no nem a meghatottságtól, hanem leginkább attól, hogy a gorillatermetű áthelyezte a mancsait a kabátomról a nyakamra. – Emlék – nyögtem alig hallhatóan, mert egyre jobban fojtogatott a bűz és a gorillatermetű.
Erre a vasdorongos abbahagyta a püfölést és a feszegetést. A hatalmas mancsok szorítása is határozottan engedni kezdett, sőt, a gorillatermetű előzékenyen meg is igazgatta a galléromat. Aztán a haverjaival együtt szépen hátrább húzódtak tőlem és a jogos tulajdonomat képező bútordarabtól is. Egyáltalán, minden arra utalt, hogy hatott rájuk szívhez szóló könyörgésem.
Hiába, mégiscsak van még jóérzés és kegyelet az emberekben – gondoltam megkönnyebbülve, és diadalmasan hátrapillantottam három társam felé.
Mintegy ötven hajléktalan állt csendben a szeméthegy tetején.