Nos, ami a beharangozó újságcikket illeti, valóban nem kellett sokáig kérlelni Almási Károlyt. A derék zsurnaliszta megígérte, hogy a mérkőzés előtti lapszám programajánló rovatában fő helyre kerül majd az esemény. Érdekes módon neki is eszébe jutott az a pár évvel korábbi írás, amelyik végül aztán nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket elsőszülöttje korábbi szerelmével kapcsolatosan. Meg is jegyezte csöndesen:
– Remélem, nagyfiam, nem vagy babonás.
– Nem vagyok, apa – felelte Ákos. – Különben is: bízom benne, hogy a történelem nem ismétli önmagát – tette hozzá szerényen.
– Nagyon büszke vagyok rád – terelte el a szót a családfő. – Olyan szervezőmunkát végeztél, hogy szerintem bízvást elkezdhetsz gondolkodni azon, mit kezdtek majd a bevétellel. Mert hogy több adomány fog befolyni, mint amennyire Évinek szüksége lesz az új sportkarrierje megalapozásához, abban biztos vagyok.
– Arra gondoltam, a fennmaradó összeget a Kerekes Tánccsoportnak ajánljuk majd fel – válaszolt a fia. – Ugyan ezt még nem beszéltem meg a kedvesemmel, de majdnem száz százalékra veszem, hogy egyet fog velem érteni ebben a kérdésben.
Másnap Ákos Imre társaságában felkereste egy közös ismerősüket, aki egy lakótelepi garázsban italkereskedést üzemeltetett. Az illető ugyanis – értesülvén a jótékonysági tomboláról – két láda pezsgőt ajánlott fel a sorsolás céljaira.
A két barát mi másról is beszélgethetett volna az autóban, mint a közelgő fontos eseményről.
– Még mindig nem tettél le arról a tervedről, hogy a fél város színe előtt kérd meg újra Évi kezét? – érdeklődött Imre.
– Már hogy tettem volna le? – méltatlankodott Ákos. – Számomra az est legfontosabb eseménye lesz!
A sofőr lefékezett egy piros lámpánál, aztán rosszallóan megcsóválta a fejét:
– Nem vagy valami következetes, cimbora. Az előbb azt mesélted, azért kérted fel azt a tánccsoportot a közreműködésre, hogy ne Évi legyen az egyetlen kerekes székes a csarnokban. Hogy ne rá terelődjön minden figyelem. Hogy ne érezze magát kényelmetlenül… De közben azt tervezed, hogy hozzávetőleg ezer ember előtt újra megkéred a kezét, ráadásul a lehető legváratlanabb módon. Szerinted hogyan fogja magát érezni abban a pillanatban az a szerencsétlen lány?
– Igazán nem értem, miért próbálsz mindenáron lebeszélni róla – mondta Ákos kissé mérgesen. – Nem láttál még például díjkiosztó ünnepségeket? Ott volt teszem azt Tom Hanks. Amikor megkapta az Oscar-díjat, nem ezer, de több százmillió tévénéző előtt köszönte meg a feleségének, hogy mindennap megtanítja neki, mi a szerelem.
– De nem húzott a felesége ujjára semmiféle gyűrűt a nyílt színen! – érvelt tovább Imre. – Egy eljegyzés szerintem sokkal bensőségesebb esemény annál, mint amilyet te óhajtasz csinálni belőle. Pláne egy ilyen kényes helyzetben! Szerfölött csodálkozom rajta, hogy ennyi év pszichológiai tanulmány kevés a számodra, hogy bele tudd élni magad a szituációba. Hiába jössz itt mindenféle hollywoodi példákkal. Akármeddig is győzködsz, akkor is ugyanaz lesz a véleményem. Valami azt súgja nekem, hogy nagy bakot lősz ezzel a gesztussal. De mielőtt félreértenél, hadd tegyem hozzá: azt kívánom, hogy ne legyen igazam.
Az Almási fiú ekkor már vajmi kevéssé tudott a barátjára figyelni, mert Imre egyik szava nyomán eszébe ötlött egy olyan probléma, amely eddig teljesen elkerülte a figyelmét:
– Az ám, a gyűrű! – kiáltott fel. – De jó, hogy említetted! Újat venni nincs pénzem, meg aztán a szimbolikus gesztus szempontjából is jobb szeretném a régit újra Évi ujjára húzni – morfondírozott hangosan. – Ehhez azonban kénytelen leszek konspirálni a Hajdú család valamelyik tagjával…