– Hála az égnek! – sóhajtott fel Imre. – Hátha nekik több eszük lesz, mint neked, és megpróbálnak lebeszélni erről az ostoba tervről.
Imrének azonban nem lett igaza. Hajdú Endre nagy tetszéssel fogadta Ákos ötletét, és kifejezetten romantikusnak értékelte azt. Ám amikor a gyűrűre terelődött a szó, láthatóan gondok felhőzték be a családfő homlokát. Szomorúan jelentette be, hogy a nevezett ékszer hollétéről nincs tudomása.
– Nézd, fiam, pár hónappal ezelőtt akárhányszor megemlítettem ezt a témát, olyan ellenállásba ütköztem Évi részéről, hogy azon nyomban visszahúzódtam a sündisznóállásaim mögé – panaszolta gondterhelten. – Úgyhogy néhány ilyen eset után le is szoktam a gyűrű felemlegetéséről, látva, milyen dühödt fájdalommal reagál rá a lányom.
– És mi lenne, ha egyik nap, amikor mondjuk Évi odalenn levegőzik a nagyapóval… – kezdett bele Ákos, de Hajdú Endre nem engedte befejezni a mondatot:
– Értem, mire célzol, de el kell keserítselek. Egész egyszerűen képtelen lennék kutatás alá venni a lányom holmijait… Emlékszem, annak idején is mennyit vitáztunk erről a feleségemmel – merengett el a múlton a családfő. – Tudod, ő egész más elveket vallott a gyermekeink magánszféráját illetően. Néha még Évi titkos naplójába is beleolvasgatott, mert az volt az álláspontja, hogy ha ezáltal valami nagy bajtól vagy lelki sérüléstől óvhatja meg, akkor már megérte. És akármeddig magyaráztam neki, nem volt képes megérteni, hogy ez miért helytelen cselekedet.
Az Almási fiú mindig nagy odafigyeléssel hallgatta a kedvese gyerekkorából származó történeteket, most azonban nem volt képes semmi másra koncentrálni, csakis a saját problémájára, és ez érthető is, hiszen beláthatjuk: gyűrű nélkül eljegyzést tartani igen nehezen kivitelezhető ötlet. Ám hősünknek nem kellett sokáig feszengenie, Hajdú Endre csakhamar előállt egy saját javaslattal, miszerint egyszerűen elkéri majd a lányától a szóban forgó ékszert.
– De hiszen akkor Évi tudomást szerez a tervemről, és odalesz a meglepetés varázsa! – jajdult fel Ákos.
– Ettől egy percig se félj, fiam – nyugtatta meg Hajdú Endre. – Majd azt mondom neki: sajnos, kislányom, úgy áll a családi kassza, hogy átmenetileg minden fellelhető ékszerünket zálogba kell csapnunk. – Majd lehajtott fejjel hozzátette: – És ebben az a szomorú, hogy egyáltalán nem is füllentenék neki.
Az Almási fiú megkönnyebbülten mosolyodott el. Tisztában volt vele, hogyan viszonyul Hajdú Endre a jótékonysági akcióhoz. Örömmel fogadta, de egyáltalán nem bízott a sikerében, nem mellesleg pedig, atyai büszkeségtől vezérelve, vért izzadva próbálta meg saját maga előteremteni a lánya sportolásához szükséges feltételeket.
Ákos tehát kétszeresen is megkönnyebbült. A gyűrű kérdésének tisztázásával az utolsó akadály is elhárult az útjából, ami az eljegyzést illette. És Hajdú Endrével ellentétben ő teljes mértékben bízott a sikerben.
A történések alakulása szerencsére őt igazolta. A mérkőzés napján soha nem látott tömeg ostromolta az egyetemi sportcsarnokot. Amikor Kristóf, az edző végigtekintett a nem túlzottan monumentális, ám zsúfolásig megtelt lelátókon, mosolyogva kijelentette: „Itt ma nem veszíthetünk!” Aztán elindult a bejárathoz, mert telefonhívást kapott, miszerint Ákos és Évi megérkeztek a helyszínre.
– Hol lesz a helyünk? – érdeklődött a lány a hajdani edzőjétől, miután köszöntötték egymást, majd aggodalmasan hozzátette: – Remélem, nem kell túl sok lépcsőn felcipelnetek a kerekes székemet!
– A helyedet önállóan is elfoglalhatod, mert az természetesen a kispad mellett van – felelte Kristóf.
Már ez a momentum is teljesen meghatotta Évit, ám amikor átgurult a küzdőtéren, hogy csatlakozzon a kispadnál összegyűlt hajdani csapattársaihoz, teljesen elborították a könnyek az arcát. Ezernyi ember köszöntötte őt felállva, leírhatatlanul dübörgő tapssal és üdvrivalgással.