A vendégcsapat is előjött az öltözőből, és hozzákezdtek a bemelegítéshez. Néhány perccel később pedig mindkét gárda tagjai felsorakoztak a pálya közepén, hogy a hangosbemondó a játékvezetőkkel együtt bemutathassa őket a közönségnek.
A szurkolók udvariasan megtapsolták a vendég nyíregyháziak játékosait, de az igazán lelkes üdvözlés természetesen a saját kedvenceknek jutott. Az Universitas kézilabdázóinak bemutatása során a hangosbemondónak tulajdonképpen könnyű volt a dolga. Elég volt csupán a mezszámokat felsorolnia, a drukkerek utána kórusban kiáltották a játékosok neveit.
A sor végén azonban akadt egy szereplő, akinek nem volt mezszáma, és az is bizonyos volt, hogy nem fog játszani a mérkőzésen, mégis ő kapta a legnagyobb tapsot. Amikor a Hajdú Éva név elhangzott, a közönség ismét csak hatalmas ovációban tört ki, közben pedig a lányok gyűrűbe fogták hajdani játékostársukat, majd Kristóf, az edző, a csapat nevében hatalmas virágcsokrot adott át egykori tanítványának.
Miután lezajlott ez a kisebbfajta házi ünnepség, a vendégcsapat játékosai is odasereglettek Évihez. Természetesen a nyíregyháziak is értesültek róla, milyen nemes célt fog szolgálni a mérkőzés, ezért a hazaiakhoz hasonlóan ők is virágcsokorral fejezték ki tiszteletüket és jókívánságaikat. Ez a sportszerű gesztus hatalmas tapsot aratott a csarnok nézőközönségének körében.
Ákosnak igaza lett, amikor azt jövendölte: Évi számára nem lesz túl könnyű átvészelni azokat a perceket, amikor ő áll majd az érdeklődés fókuszában. A kedvesét valóban olyannyira meghatotta a szüntelenül felé áradó rokonszenv, hogy gyakorlatilag percek óta egyfolytában potyogtak a könnyek a szeméből. Az ember ilyenkor végtelenül örül, ám egyúttal kissé meg is terheli az a hatalmas szeretet, amit a környezete rak a vállaira.
Így hát nincs mit csodálni azon, hogy Évi némileg megkönnyebbült, amikor a bíró a sípjába fújt, és kezdetét vette a mérkőzés. Nem bánta, hogy végre nem ő van a középpontban, és pár perc múltán, amikor már a könnyei is felszáradtak, egyre önfeledtebben élte bele magát a játékba.
Kristóf tapasztalt edző volt, helyesen érzékelte, hogy az a páratlan hangulat, ami már a mérkőzés előtt kialakult a csarnokban, nagyban hozzásegíti majd a játékosait, hogy győzelmet arathassanak. Az Universitas valóban olyan lelki töltetet kapott a közönségtől, amellyel a tarsolyukban szinte leiskolázták az amúgy sem túl acélos ellenfelüket. Az első félidő végén a hazaiak máris féltucatnyi góllal jobban álltak a nyíregyháziaknál.
A szünetben újabb meglepetés következett. A pompom-lányok helyett a Kerekes Tánccsoport lépett színre, amelynek tagjai egészen elvarázsolták a közönséget. Produkciójuk végén újra csak felállva tapsolt a publikum, s a vezérszurkolók „Vissza! Vissza!” – kiáltásokkal adtak hangot tetszésüknek, mit sem törődve azzal, hogy egy kézilabda-mérkőzésnek bizony kötött szabályai vannak. Ráadásra természetesen nem kerülhetett sor, hiszen a negyedórás szünetbe ilyesmi nem fér bele, a táncosok azonban így is nagyra értékelték a közönség feléjük áradó szimpátiáját.
A második félidőt a kerekesszékesek a pálya oldalvonala mellől nézték végig. Ez Ákos kifejezett kívánsága volt Kerekes úr, a csoport vezetője felé, s bizony jól kalkulált, mert Évi innentől már csöppet sem érezte feszélyezve magát, sőt egy-két sorstársával elkezdett összebarátkozni.
Az Universitas tagjain sem mutatkozott semmiféle feszélyezettség a második félidőben. Magabiztos játékkal, végül tizenhárom gólosra növelték az előnyüket, s ezt a szép győzelmet jelképesen Évinek ajánlották, majd gyorsan visszavonultak az öltözőjükbe, mert természetesen egytől-egyig részt kívántak venni a farsangi mulatságon.
Kinn, a csarnokban közben megkezdődtek az előkészületek a terep átrendezésére. Markos legények hordták az asztalokat és a székeket, néhányan pedig a dobogó összeállításán szorgoskodtak a küzdőtér végében. Az Almási és a Hajdú család tagjai pedig végső „kampánykörútra” indultak a sokadalomban, hogy a még megmaradt tombolaszelvényeket is értékesíteni tudják.