A két család tagjai csaknem az összes tombolaszelvényt eladták, kisvártatva megkezdődhetett hát a sorsolás. A dobogón Évi és Ákos bonyolították le ezt a feladatot. Évi egy üveggömbből kihúzta a szelvényeket, Ákos pedig mikrofonba mondta a nyertes számokat, aztán átnyújtotta a nyereményeket a boldog tulajdonosoknak.
Miután minden felajánlott tárgy gazdára talált, az Almási fiú ismertette a közönséggel, hogy mekkora összeg gyűlt össze az adományaik nyomán, és természetesen mindenkinek megköszönte az önzetlen hozzájárulást. Aztán Évi ragadta magához a mikrofont egy percre, és így szólt az egybegyűltekhez:
– Mivel ez az összeg éppen a duplája annak, mint amennyi az én új sportkarrierem elindításához szükségeltetik, hadd jelentsem be, hogy a befolyt pénz felét ezennel felajánlom a Kerekes Tánccsoport számára, és egyúttal kívánom nekik, hogy még sok olyan sikerben legyen részük a működésük során, mint amekkorát ma délután arattak.
Szűnni nem akaró, dörgő taps kísérte Évi szavait, a kerekes székes táncosok meghatottan szorongatták egymás kezét.
Ezután Ákos visszakérte a mikrofont a kedvesétől, és a következő bejelentést tette:
– Van még itt egy tárgy, amit szeretnék átadni valakinek.
A közönség előbb meglepődve elcsöndesült, kisvártatva azonban izgatott moraj ütötte fel a fejét a soraik között. Sokan a maradék tombolaszelvényeik után kotorásztak, s többen találgatni kezdték, miféle nyereményt tartogathat még a sorsolás.
Ákos is érzékelte, hogy némi félreértés jelei mutatkoznak, ezért gyorsan folytatta a mondókáját:
– Most már senkinek sem kell a szelvényeit böngésznie. Nem egy kisorsolandó nyereményről van szó, hanem egy olyan tárgyról, amelyiknek jól ismert a tulajdonosa. Én legalábbis jól ismerem őt – mondta Évire pillantva. – Pontosan tizennégy hónappal ezelőtt találkoztunk először, és máig hálás vagyok a barátaimnak, amiért bemutattak minket egymásnak. Már azon a napon is úgy éreztem, hogy ez a találkozás meg fogja változtatni az életemet, és ez bizony így is történt. Később pedig, ahogy egyre jobban megismertem ezt az Évi nevű lányt, már jól tudtam, hogy ő az, akit nekem rendelt a Gondviselés, és aki nélkül már nem tudnám elképzelni a hátralévő életemet.
Az Almási fiú itt egy kis szünetet tartott. Kiszáradt a torka, és a tenyere is izzadni kezdett kicsit. Álmában sem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz elmondani mindazt, amit előzőleg eltervezett. Bár amikor a nyertes tombolaszelvények számát sorolta, akkor is rá szegeződött minden tekintet, de ez mégis egészen más volt.
Most vette csak észre, hogy nagy zavarában még elő sem húzta azt a tárgyat, amiről immár kerek egy perce beszél. Benyúlt hát a zsebébe, aztán így folytatta:
– Ez itt a kezemben egy gyűrű. Igen hosszú története van, de ne ijedjenek meg, nem szándékozom már sokáig visszaélni a türelmükkel. Csak annyit szeretnék elmondani dióhéjban: ez a gyűrű a jelképe mindazoknak a megpróbáltatásoknak, amiken az elmúlt hónapokban átesett a kapcsolatunk. Egyszer már a kedvesem ujjára húzhattam, de a sors akkor másképp döntött. Úgy akarta, hogy vegyük még egyszer fontolóra: akarunk-e a hátralévő életünkben egymásért és egymásnak élni. Nos, én az elmúlt időszakban akárhányszor is föltettem magamnak ezt a kérdést, mindig igennel feleltem rá. Ezért hát most téged kérdezlek, Éva – fordult a lányhoz…
Pisszenést sem lehetett hallani a csarnokban. Még azok is átérezték a pillanat megismételhetetlenségét, akik nem ismerték a színpadon álló szereplőket.
Ákosnak ebben a pillanatban átvillantak az agyán Imre szavai. Vajon tényleg okosan cselekszik? Nem lehet, hogy a barátjának helyes volt a megérzése, és nem lett volna szabad ekkora plénum elé tárni a legbensőbb magánügyüket?
Évi arcát fürkészte, de arról az égadta világon semmit nem tudott leolvasni. Így aztán, amikor már kezdett elviselhetetlenül hosszúra nyúlni a hatásszünet, végre kibökte:
– Akarsz-e a feleségem lenni?