Mivel Évi előtt nem volt mikrofon, a halkan elrebegett igenjét csak a pódiumhoz legközelebb állók hallhatták. Azt azonban mindenki jól látta, hogy a lány Ákos felé nyújtja a kezét, a fiú pedig felhúzza a gyűrűt Évi ujjára.
Az egyetem sportcsarnoka, ez az öreg épület számtalan nagyszerű diadalnak volt már tanúja. Olyan bajnoki és kupagyőzelmeknek, amelyek után a mámoros szurkolók szinte majd’ kidöntötték a falakat. Az a leírhatatlan üdvrivalgás azonban, amelyik ebben a pillanatban tört ki, még a mennyezet sokat látott vastraverzeit is ijedt remegésre késztette. A közönség hosszú percekig tapsolt, mintha csak egy remek színházi produkciót látott volna, és valóban, akár egy felemelő és magával ragadó színielőadás után, a tömegből harsány füttyögés, éljenzés és bravózás hallatszott.
Ákosnak is efféle hasonlatok foroghattak a fejében, mert némi zavart toporgás után így szólt a kedveséhez:
– Ideje lesz elhagynunk a színpadot, még mielőtt visszatapsoltatják velünk a jelenetet, márpedig én többé nem akarom lehúzni ezt a gyűrűt az ujjadról.
Évi pártolta az ötletet, mert immár sokadjára érezte úgy a nap folyamán, hogy nem sokáig képes már elviselni a folyamatosan rászegeződő tekinteteket.
A fiatalok csak jóval később nyugodtak meg kissé, amikor a számos ismerős és ismeretlen gratulációjának fogadása után már a szeretteik körében tárgyalhatták meg a történteket.
– Ti tudtatok erről? – faggatta Évi mosolyogva, de némi tettetett rosszallással az övéit. – Hogy voltatok képesek titokban tartani előttem?
A nagyapó nagyokat pislogva pödörgette a bajszát:
– Hát, megmondom neked őszintén, kislyányom, én vagy kétszer majdnem elszóltam magam előtted, de szerencsére az utolsó pillanatokban mindig kapcsoltam.
– Bevallom, én olyan túlbuzgó voltam – vette át a szót Hajdú Endre –, hogy napokig még az újságot is dugdostam előled, amelyikben Károly volt szíves egy beharangozó cikket elhelyezni az eseményről. De aztán rájöttem – folytatta mosolyogva –, hogy teljesen fölösleges az igyekezetem, hisz Ákos titkos akciójáról természetesen egy szót sem árult el az ominózus írás.
Ekkor Imre, a jó barát tűnt fel a körükben. Átadta az eljegyzési ajándékát a fiataloknak, aztán pár szóra félrehívta Ákost.
– Remélem, elhiszed, hogy teljes szívemből gratuláltam nektek az imént – mondta csöndesen. – Tudod, amikor óva intettelek, hogy ekkora nyilvánosság előtt tegyél bejelentést a szándékaidról, nem irigység vagy rossz szándék vezérelt. Inkább attól tartottam, hogy a türelmetlenséged miatt még távolabb kerülsz az áhított céljaidtól. Hidd el, én vagyok a legboldogabb, hogy minden úgy sikerült, ahogy eltervezted. El kell ismernem: neked volt igazad a vitánkban. Sőt, mivel magunk közt vagyunk, azt is bevallom, hogy az én szemem sem maradt száraz, amikor a szónoklatodat hallgattam.
Ákos mosolyogva ölelte át a barátját:
– Te szamár! Csak nem képzeled, hogy egy pillanatig is rosszat feltételeztem rólad?
Közben Évi mellé megérkeztek az Universitas tagjai. A lányok körbefogták hajdani csapattársukat, s együtt hallgatták a kapitányt, Szakács Jutkát, aki egyelőre mindkét kezét a háta mögé rejtette.
– Sokat töprengtünk, mit is adhatnánk neked ajándékul ezen a szép napon. Aztán úgy döntöttünk, olyasmivel lepünk meg, amit senki mástól nem kaphatsz, amiről mindig mi fogunk eszedbe jutni, és ami kifejezheti, mennyit jelentesz nekünk. Kérlek, fogadd szeretettel, ennek mostantól a te vitrinedben lesz a helye… – Azzal előhúzta a háta mögül azt a kupát, amelyet a csapat a krakkói kézilabdatornán nyert. A díszes serleg oldalába a következő szöveget vésették:
„Sok szeretettel a Csapattól, amelynek mindig a tagja leszel.”
Évi szemét immár sokadszorra futották el az öröm és a meghatottság könnyei, s most először kívánta a délután folyamán: bárcsak sohase érne véget ez a csodálatos nap.