Vasárnapi ebédek #256

Estefelé az Almási és a Hajdú család tagjai is elfáradtak kissé az ünneplésben, ezért aztán szép csöndesen visszavonultak a farsangi mulatságból. De egyelőre nem az otthonaikba, hiszen úgy volt illő, hogy szűk családi körben is gratuláljanak és áldomást igyanak az újra egymásra találó párra. Ehhez jó apropót szolgáltattak Annus néni, Imre szállásadónőjének szavai, aki a tombolán nyert hatszemélyes vacsorameghívást ajánlotta fel a fiataloknak és a szüleiknek.

– Egy embert sem tudnék hirtelenjében meginvitálni, nemhogy ötöt – magyarázta a szabadkozó Almásiéknak. – Úgyhogy csak fogadják el bátran, és fogyasszanak jó étvággyal!

– Na de hogy tetszik ezt érteni, drága Annus néni? – szaladt fel Hajdú Endre szemöldöke. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga nem tart velünk?

– Ugyan, mit keresnék én ott? – kérdezett vissza az özvegyasszony. – Ez egy családi esemény, ahol semmi keresnivalója idegeneknek.

– Már hogy volna idegen, Annus néni? – ölelte át a vállát Julika. – Maga szinte már családtag nálunk.

A jószívű özvegyasszonyt lassacskán sikerült rávenni, hogy tartson velük a Rózsalugas vendéglőbe, így aztán Imrével, Ákos barátjával együtt tizenhárman vettek részt a családias hangulatú vacsorán.

Almási Károly, miután elfoglalták a helyüket az asztaluknál, kedvtelve járatta végig a tekintetét a szórakozóhelyen.

– Hej, van már vagy tizenöt esztendeje is annak, hogy utoljára itt vacsoráztunk, emlékszel, szívem? – fordult nosztalgiázva a hitveséhez.

– Emlékszem, bizony! – mosolyodott el Julika, aztán pajkosan kacsintva hozzátette: – Bár erős a gyanúm, hogy neked inkább azon időszak iránt támadt nosztalgiád, amikor még legényemberként jártál ide.

Károly nem hagyta ki az alkalmat, hogy kedves bókot mondhasson a feleségének, aztán viszont valóban azokról az időkről kezdett mesélni, amikor még nem ismerték egymást:

– Bizony, egyetemista éveim alatt akadt egy olyan korszakom, amikor sokat üldögéltem itt, főleg a kerthelyiségben. Ott akkoriban még valóban csodálatos rózsabokrok pompáztak, és afféle békebeli hangulatot árasztó, kockás abroszos vendéglő volt a Rózsalugas. Igencsak vegyes társaság verődött itt össze. Műszak után bejártak a sörgyári munkások, akik aztán igyekeztek utólag bepótolni, amit az üzem minőségellenőrei netán elmulasztottak volna a sörkóstolás terén, ugyanakkor kifejezetten értelmiségi asztaltársaságok is akadtak, amelyek közelében mindig élmény volt letelepedni. Főleg egy magamfajta fiatalembernek, aki akkor már erősen kacérkodott az újságírói hivatással. Ha szerencsém volt, és fültanúja lehettem városszerte ismert írók, költők, festők és színészek eszmecseréjének, nem okozott gondot, hogy miféle témáról írjak másnap az egyetem lapjának kulturális rovatába egy-egy glosszácskát… De most nem is a művészekről akarok mesélni, mert akkor egy hétig sem mennénk haza, hanem egy hozzám hasonló korú munkásfiúról. Ezt a fiút Gézának hívták, a sörgyárban dolgozott. Előnytelen külsejű, köpcös, ritkás hajú, szemüveges kis emberke volt. Az a fajta, akiért nem rajonganak különösebben a lányok. És mi tagadás, ő is sokkal félénkebb volt annál, hogy a társaságukat keresse. Csöndes, visszahúzódó, de csupaszív fickó volt, olyan típus, aki nem árt a légynek sem, jószerivel teljesen észrevehetetlen, de ha megtudja, hogy egy barátja fázik, elsőként húzza le az utolsó ingét…

Nos, egyik délután szárnyra kelt a hír a kerthelyiség asztalai között, miszerint Gézura rámosolygott a szerencse: végre randevúzni fog. És nem mással, mint a Rózsalugas egyik fiatal pincérnőjével, Noémivel. Jómagam fenntartásokkal kezeltem ezt a hírt. No nem azért, mintha irigyeltem volna Gézától a boldogságot. Sőt, drukkoltam, hogy a lehető legjobban alakuljon a kettejük ügye. Csak hát, mi tagadás, akármeddig vizsgáltam is magamban, nagyon valószerűtlennek tetszett a dolog. Pedig őszintén kívántam: ne legyen igazam…

– Honnan lehetett azt tudni, hogy ez a Gézu nem illett össze a Noémivel? – kérdezte kíváncsian Évi.

– Túl sok dolog volt, amiben különböztek. A fiú csöndes és visszahúzódó volt, a lány viszont harsány és élénk típus. A fiú szerény, a lány viszont rátarti, sőt, tán kissé beképzelt is, legalábbis korántsem volt olyan szép és takaros, mint amilyennek tartotta magát.

– Jaj, apa! Nem hallottad még, hogy az ellentétek vonzzák egymást? – szólt közbe incselkedve Dóri.

– Ismerem a mondást, kislányom – bólintott Almási Károly –, de azért lássuk be: az efféle megfogalmazások csupán bizonyos korlátok mellett igazak. Ott van például a két őselem, a tűz és a víz. Mindkettő nélkülözhetetlen, egyik nélkül sem tudnánk élni, de a kettő mégsem fér meg egymás mellett… Mindenesetre aznap délután, amikor a randevú híre elterjedt a Rózsalugas törzsközönségének körében, Gézut mintha kicserélték volna. Kiöltözve érkezett, illendően köszönt mindenkinek. Szokatlan vidámság és magabiztosság áradt róla. A pulthoz ment, és rendelt egy kávét. Csevegett. Mosolygott. Társadalmi életet élt. A kezében moziműsort szorongatott. Kevergette a kávéját, és Noémi elé tárta a kínálatot: íme, ezeket a filmeket adják ma, melyiket szeretnéd megnézni?

És akkor elhangzottak azok a mondatok a pincér lány szájából, amiket szó szerint már nem tudok visszaidézni, de a lényegüket tekintve a következőkről szóltak: „- Hát te komolyan vetted a tegnapi ugratásomat, te kis szerencsétlen? Azt hitted, tényleg elmegyek veled moziba? Hahahaha! Te magadnál vagy? Hát kapjál már a fejedhez, te kis béka!”

Leírhatatlan csönd támadt a vendéglőben. Még a máskor leghangosabb vagányok is döbbenten nézték, amint Gézuka megszégyenülten, a könnyeivel küszködve áthalad a kerthelyiségen, és eltűnik a rózsabokrok takarásában. Az ajtó mellett ülő szobrászművész később úgy fogalmazott, hogy ez a jelenet adott neki ihletet egy olyan kompozíció megalkotásához, amely aztán Az emberi megsemmisülés pillanata címet kapta.

A sörgyári munkások összedugták a fejüket, és halkan sugdolózni kezdtek valamiről, aztán ők is elhagyták a helyiséget. Mint később kiderült, a pincér lány szájából elhangzottak közül a „te kis béka” kitétel ragadta meg leginkább a figyelmüket. A brigád tagjai kisebb-nagyobb szákokkal és merítőhálókkal szerelték fel magukat, aztán egy közeli horgászhelyre indultak, de ezúttal nem halat fogni.

A következő napokban igen érdekes jelenségek zajlottak le a Rózsalugas vendéglőben. Valahogy rájárt a rúd szegény pincér kislányra. A legváratlanabb pillanatokban békák ugrottak elő a ropi és a sós mogyoró mögül. Undok varangyok lebzseltek a sörcsapon, a rekeszeken és a kávéfőzőgép tetején. Békák másztak elő a biliárdasztal lyukaiból és a szívószálak raktározására szolgáló fiókból. Érdeklődő brekik pislogtak a hűtőben és a zenegép pénzbedobó nyílásában. Állítólag valahogy a kasszába is bemászott egy ilyen kis jószág, de erről nem tudok biztosat, mert nem voltam a szemtanúja. Mindenesetre, hogy Noémi nem látta szívesen a brekegő „vendégeket”, arról az időről időre felhangzó és szinte menetrendszerűvé váló harsány sikítozása tanúskodott.

A legdrámaibb pillanat azonban az volt, amikor betévedt valami fontos elvtárs, és a felső polcról kért volna egy igen különleges konyakból egy pohárkával. Noémi szolgálatkészen és nagy borravaló reményében hágott fel a székre, hogy leemelje a kérdéses palackot, de miután közvetlen közelről kellett farkasszemet néznie egy varanggyal, a földre ejtette a méregdrága nedűt rejtő göngyöleget. Úgyhogy ahelyett, hogy a nemes italt tölthette volna a szomjasan álldogáló elvtárs poharába, keserves sírásra fakadt. Nála ugyanis betelt a pohár.

Másnap kilépett a Rózsalugas vendéglő alkalmazásából, soha többé nem látta senki a környéken. Nem tudni, mi lett a sorsa, de remélem, hogy azóta megtalálta a boldogságát valaki mellett, akit gyerekekkel is megajándékozott. És talán, amikor mesét olvasott fel a csemetéinek a békává változott királyfiról, eszébe jutott, hogy egyszer igen komiszul bánt el egy jóravaló fiatalemberrel.