Néhány nappal az eljegyzési vacsora után Ákos benézett a Makk Hetes nevű borozóba. Nem volt ez egy előre elhatározott lépés a részéről. Egyszerűen ott vezetett el az útja, és amikor a pillantása a cégérre esett, úgy érezte, jólesne egy kicsit nosztalgiázni a régi időkön, amikor legfőképpen Barna megmentése érdekében látogatta ezt a kétes hírű szórakozóhelyet.
A Makk Hetes alaposan megváltozott, mióta utoljára ott járt. A helyiséget átfestették és új bútorzattal látták el. Az Almási fiú már a határán volt, hogy elismerje magában: egészen takaros kis vendéglátóipari egység lett a borozóból, ám amikor körbepillantott az asztaloknál üldögélő vendégeken, jószerivel ugyanazok a züllött arcok tekintettek vissza rá, mint jó egy évvel azelőtt. Az egyik vörös orrú fickó oda is sündörgött mellé, és halk agitációba kezdett:
– Nem szánna meg az úr egy tízessel? Pont annyi hiányzik a fröccsömhöz. Legyen már olyan drága, és segítsen ki! Legközelebb megadom, esküszöm!
– Sajnos nincs apróm – próbált elfordulni Ákos, de a pasas lerázhatatlannak bizonyult:
– Akkor hívjon meg az úr egy fröccsre – javasolta minden szégyenérzet nélkül. – Én meg cserébe odaadom az összes pénzt, ami nálam van. Csak egy tízes hiányzik hozzá, tessék csak megszámolni! – nyújtogatta szurtos tenyerét, amiben egy marék aprópénz csillogott.
Ákos nagyot sóhajtott. Most mit kezdjen ezzel az emberrel? Magyarázza el neki, hogy ő most csupán azért jött be ide, hogy emlékezzen egy nemrég elhunyt barátjára? Vagy próbálja megértetni vele, hogy ha a találékonyságát a munka világában kamatoztatná, akkor jóval többre menne az életben?… Reménytelen vállalkozás lenne mindkettő.
Szerencsére ekkor öblös bariton harsant a sörcsap felől:
– Ne molesztálja a vendégeket, Sanyi bácsi, mert egykettőre kinn találja magát az utcán, meglátja! Na, üljön csak vissza a helyére, amíg szépen kérem!
Ákos hálás pillantást vetett a tagbaszakadt pultosra, aki megszabadította őt a vörös orrú vendég további koldulási kísérleteinek elviselésétől.
– Egy kávét legyen szíves – adta le a rendelését, s közben halványan derengett neki, mintha a múltban már lett volna dolga a személyzetnek ezzel a tagjával. Rövid töprengés után be is tudta azonosítani az illetőt. Az a férfi volt, aki annak idején nyomatékosan megkérte, hogy a jövőben ne látogassa az intézményt, mert ők nem igénylik olyan alakok jelenlétét, akiknek a legfőbb célja, hogy lebeszéljék a vendégsereget a nyerőgépeken való játékról.
Apropó, nyerőgépek! Ahogy Ákos körbejáratta a tekintetét a helyiségen, örömmel konstatálta, hogy immár egyetlen játékautomata sem található benne. Miközben a kávéját kavargatta, rá is kérdezett eme örömteli változásra. A pultos szerencsére nem ismerte fel, így hát készségesen, sőt, szinte barátságosan adott felvilágosítást:
– A nyerőgépeket áttelepítettük az új helyiségbe – mutatott egy lengőajtóra, majd büszkén kifejtette: – Most már külön játékterem áll a kedves vendégeink rendelkezésére. Nemcsak játékautomatáink vannak, hanem csocsónk és biliárdasztalunk is.
Ákos lehangoltan ragadta meg a kávéscsészéjét, és a pultos által mutatott ajtó felé vette az irányt. Amint benyitott, a lehangoltsága egyenesen döbbenetbe csapott át. A helyiségben 15-16 éves suhancok kis csapata vert tanyát, s egyesek biliárddal, mások pedig a nyerőautomaták nyomogatásával ütötték el az időt. Mindezt hétköznap kora délután, azaz iskolaidőben! De ha ez a látvány önmagában még nem is taglózta volna le Ákost, a következő pillanatban erősen kellett összpontosítania, hogy ne ejtse a földre a kávéscsészét. A fiatal társaság egyik tagjában ugyanis nem mást ismert fel, mint a saját öccsét, Gergőt!
– Szervusz, Ákos! – köszönt rá a bátyjára a középső Almási fiú, majd zavartan hozzátette: – Hát te mi járatban vagy itt?
– Ezt te kérded tőlem? – fortyant fel Ákos. – Nem gondolod, hogy inkább te tartozol magyarázattal?
Ha Ákos magyarázatot akart, hát hamarosan megkaphatta:
– Tudod, az úgy volt, hogy izé… elmaradt az utolsó óránk, és gondoltuk, benézünk egy kicsit golyózni – hebegte Gergő, miközben idegesen markolászta a biliárddákót.
Ekkorra már a többi jómadár is érzékelte, hogy lebukás esete forog fenn a pajtásuknál, így hát az Almási fivérek köré gyűlve, riadtan pislogva figyelték a párbeszédet.
– Úgy! – bólintott Ákos a homlokát ráncolva. – Szóval ezek a fiúk itt az osztálytársaid?
A kompánia tagjai kapva kaptak a végszón, s egy emberként kezdtek bólogatni, nem sejtve, hogy ezáltal saját maguknak ásnak csapdát.
– És milyen óra lett volna az utolsó? – szögezte neki a kérdést Ákos egy melírozott hajú, karika fülbevalót viselő srácnak.
– Történelem – vágta rá amaz habozás nélkül, és egyelőre rezzenéstelenül állta pajtása bátyjának tekintetét. Ám még korántsem zárult le a kérdések sora:
– Aztán hogy hívják a történelemtanárotokat?
A fülbevalós itt már kissé elbizonytalanodott, de nyúlfarknyi gondolkodás után kivágta:
– Oszkár bácsi.
Ákos nem állhatta meg, hogy el ne eresszen egy gúnyos mosolyt:
– Oszkár? Komolyan? Nahát, milyen érdekes! Fel nem foghatom, mi visz rá egy tisztességben megőszült tanárnőt, hogy néhány évvel a nyugdíjazása előtt Oszkárra változtassa a keresztnevét! Tudtommal ugyanis az öcsém történelemtanárát Dr. Bereczki Klárának hívják.
A delikvens nem sejtette, hogy fölösleges a további erőlködés, ezért megpróbálta menteni a menthetetlent:
– Na igen, persze, Klári néni a történelemtanárunk, de sajnos neki nemrég eltört a karja, ezért már egy ideje Oszkár bácsi helyettesíti. Ma azonban ő sem ért rá, ezért maradt el az óra.
– Sajnálattal hallom, hogy Klári néni így megjárta – csóválta meg a fejét Ákos.
– Mi is sajnáljuk – helyeselt egyre magabiztosabban a fülbevalós fiú, és azt hívén, hogy sikerült végképp kimásznia a csávából, tovább fecsegett: – Be van gipszelve szegénynek a karja majdnem a válláig, és felkötve kell hordania. Láttuk valamelyik nap, amikor bement az igazgató bácsi irodájába.
– Mindannyian láttátok? – fordult körbe Ákos.
A srácok intenzív bólogatásba kezdtek.
– Remek – mosolyodott el halványan az Almási fiú. – Akkor hát nyilván vissza tudtok emlékezni, hogy a tanárnőnek melyik karja van begipszelve. Most háromig számolok, addig felidézhetitek magatokban a jelenetet, utána mindenki emelje fel azt a karját, amelyikre tippel, rendben? No lássuk: Egy, kettő, három!
A szavazás szoros eredményt hozott. Négy bal és három jobb kar lendült a magasba, ennekutána pedig a véglegesen és visszavonhatatlanul lebukott fiúk szomorúan és zavartan pislogtak egymásra.
Egyedül Gergő nem szavazott. Fülbevalós cimborájával ellentétben ő már rég tudta, hogy Ákos furfangja és keresztkérdései elől úgysem menekülhet az ember. Most már kizárólag arra koncentrált, hogy megpróbálja valahogy menteni, ami még menthető. De egyelőre nem beszélhetett a bátyja lelkére, mert annak volt még némi elintéznivalója.
Ákos kifelé menet odaszólt a csaposnak:
– A játékteremben a felirat szerint nem tartózkodhatnak tizennyolc évesnél fiatalabb egyének. Én nem kevesebb, mint nyolc fiatalkorút számoltam össze az imént odabenn. Ha még egyszer ilyesmit tapasztalok, fel fogom jelenteni magukat a Szerencsejáték Felügyeletnél. – Azzal sarkon fordult, magára hagyta a száját tátó csapost, és az öccsét karon fogva távozott a helyiségből.
Gergő érzékelte, hogy a bátyja igencsak felpaprikázott hangulatban van, de nem halaszthatta tovább a kérdést:
– Ugye, Ákos, leszel olyan jó, és nem szólsz erről az egészről apáéknak?