A fenyőárus

A bevásárlóközpont mellett, egy körbekerített területen kivágott fenyők garmadája borítja zöldbe a ködös, szürke, lehangoló környéket. A rögtönzött fatelep közepén szebb napokat látott teherautó áll. A lenyitott plató mögött szorgoskodik a fenyőárus. Elé járulnak a környékbeli cívisek, hogy karácsonyfát válasszanak maguknak.

A fenyőárus vastag kabátot és ujjatlan kesztyűt visel. Egy tölcsérszerű csőbe tolja a kiválasztott fákat, ennek segítségével húz hálót rájuk, hogy kényelmesebb legyen hazavinni a kifizetett árut.

Ma, a szenteste napján a legnagyobb a forgalom. A drótkerítésen lógó fekete táblára krétával írták fel az árakat. Engedmény nincs, egyet fizet, egyet kap. A fenyőárus rutinos mozdulatokkal, fáradhatatlanul dolgozik, mintha egész évben ezt csinálná, pedig ő tudja a legjobban, hogy csak egyszer van karácsony.

A kerítés mellett feltűnik egy öregember. Viharvert kabátjának zsebében kotorászik, közben a fekete táblára fehér krétával írt számokat böngészi. Sodrott dohányt vesz elő, rágyújt, toporog.

A fenyőárus néha odakiált a segédjének. A svájcisapkás férfi ilyenkor elrendezi a fenyőket, elrendezi a sorban álló cíviseket, és elrendezi a megrendeléseket is. Mert bizony itt ilyen is van. Az úrhölgy kifizeti a fát, aztán bemegy a szupermarketbe vásárolni, majd megjön a férjeura, bemondja a nevet, és már cipelheti is a kifizetett fenyőt. Hálóval összeszorítva, ahogy azt kell, hogy kényelmes legyen.

Az öregember a fekete tábla előtt álldogál. Aztán hátat fordít neki, és titokban előveszi az aprópénzt a zsebéből. Tologatja kérges tenyerén az érméket, számolgat, majd nagyot szippant a cigarettájából. A keserves, néma sóhaj fehér füstként gomolyog elő a tüdejéből, és összekeveredik a szürke köddel.

A fenyőárus elégedetten tekint körbe a placcon. Lassan minden fa elkelt, a vevők elfogytak. A nap eltűnik a betonházak mögött, lenyugodni készül. Ónos köd szitál, csúszós lesz az út…
– Induljunk – mondja a fenyőárus a segédjének, mire az elkezdi feldobálni a platóra a megmaradt fákat.

A fenyőárus ekkor veszi észre az öregembert. Rajta felejti a tekintetét, hosszasan hunyorít. Látszik rajta, hogy most a jobbik énje, melyet eltölt a szeretet, viaskodik a rosszabbikkal, amit csak a bevétel érdekel. A rosszabbik énje hegyeset köp a földre, aztán a jobbik énje felkiált:
– Halló!

Az öregember odafordul.

– Milyen névre volt? – kiáltja a fenyőárus jobbik énje.

Az öregember nem érti. Elindul a teherautó felé, megkerül egy hókupacot, és szolgálatkész arccal közeledik.

– Maga az a Perényi János? – ordítja a fenyőárus, pedig az öregember már egész közel jár hozzá. – Maga az?

Az öregember nem is válaszolhat, a fenyőárus máris a kezébe nyomja a fát. Kicsit csálé, kicsit ritkásak az ágai, de feldíszítve azért nagyon is megteszi majd karácsonyfának.

– Na vigye, nem érünk rá egész délután itt rostokolni – méltatlankodik a fenyőárus, aztán faképnél hagyja a megilletődött, szólni sem tudó öregembert, beül a teherautóba, de az ablakot letekerve még visszakiált:
– Boldog karácsonyt!