A bank zárva volt. A tömegben jól érzékelhető feszültség, sőt, néhol lincshangulat uralkodott. Az emberek csődről, sikkasztásról, mindenféle piszkos ügyletekről pusmogtak, egyesek azt is tudni vélték, hogy a bankigazgató a családjával együtt már el is hagyta az országot.
Közel álltam ahhoz, hogy elbőgjem magam, de szégyelltem volna ezt tenni a barátom előtt, aki láthatóan óriási bűntudatot érzett, hiszen néhány hete ő ajánlotta az említett pénzintézetet a figyelmembe.
– Ne rágd magad, Feri, te nem tehetsz semmiről – vigasztaltam, mert egyelőre talán még nálam is levertebb benyomást keltett. – Azt ajánlom, menjünk haza. Itt most úgysem tehetünk semmit. Nem sok értelme van itt ácsorogni a hidegben.
Igazat adott nekem. Lehajtott fejjel indult a buszmegálló felé. Kértem, hogy inkább gyalogoljunk egy darabig a friss levegőn.
– Ez nem lehet igaz! – fakadt ki keservesen. – Hogy nőtt volna össze a szám, amikor a rohadék Barnabást ajánlottam neked!
– Nyugodj meg, kérlek, ne hibáztasd magad, hiszen te nem azt ígérted, hogy nála biztonságban lesz a pénzem, hanem azt, hogy nem fedi fel senki előtt a kilétemet.
– De akkor is…
– Ez az én döntésem volt, neked ne legyen lelkiismeret-furdalásod emiatt. Különben is, ez csak egy átmeneti állapot. Elvégre jogállamban élünk, valakinek szavatolnia kell az állampolgár bankbetéteinek biztonságát!
– Gondolod? – kérdezte nem túl nagy meggyőződéssel.
– Legalábbis megpróbálom elhitetni magammal – feleltem csendesen.
– Egyébként, tudod mi dühít a legjobban? – folytatta még mindig feldúltan barátom. – Az, hogy Julcsi már néhány napja említette, hogy az ifjabb Barnabás körül nincs minden rendben. Beszélt nekem mindenféle gyanús körülményekről, de ezt nem vettem komolyan, inkább annak a hangulatnak tudtam be, hogy nem volt köztük minden rendben az utóbbi időben.
Ezt némi örömmel hallottam, s közben arra gondoltam, hogy én is milyen hülyének néztem Pubeket, amikor túlbuzgón mindenféle gyanús fickókról, sőt, gengszterekről beszélt az Ír Gyerekkel kapcsolatban, s magamban elnézést kértem a kifogástalan szimatú titkos alkalmazottól. Természetesen ezekről a tényekről eszem ágában sem volt Feri urat tájékoztatni.
Bementünk az első útba eső talponállóba, hogy magunkhoz vegyünk némi szíverősítőt. A rádióban éppen a déli híreket olvasták fel. A bemondó közölte, hogy a bankigazgató és a fia ellen országos körözést adtak ki, de nem erősítette meg, hogy már túl lennének az országhatáron. Feri úrral önvádlóan arról beszélgettünk, hogy már az ifjabb Barnabás foglalkozásának is gyanakvást kellett volna ébresztenie bennünk. Hiszen mi más oka lehet egy bankigazgató fiának arra, hogy rendkívül macerás és kevésbé jól fizető pártfogói állást töltsön be, ha nem az, hogy így feltűnés nélkül kapcsolatba kerülhessen bizonyos bűnözőcsoportokkal.
Szomorúan számolgattam munkanélküli segélyem maradékát, de Feri úr közben tapintatosan kifizette a cechet.
Teljesen lelombozódva nyitottunk be kis lakásom ajtaján. Pubek is egészen odavolt, amikor meghallotta a szomorú hírt.
– Ezt nem tudom elhinni, kéremalássan! Ez több mint hallhatatlan! – jelentette ki felháborodva. – Hát ebben az országban el lehet ilyesmit követni hivatalos alapon? Miféle eljárás ez?
Még néhány rövid kormányellenes kirohanás után javasolta, hogy együnk valamit, mert az jót tesz ilyenkor.
– Én mindig ezt csináltam, ha valami baj ért, kéremalássan – magyarázta –, kivéve azt a néhány ezer esetet, amikor nem volt mit ennem.
Úgy látszott, hármunk közül az ex-koldus tért magához a leghamarabb. Talán azért, mert ő csak egy napig élhette bele magát a dologba, és persze vitathatatlanul nagyobb rutinja is volt a különböző sorscsapások elviselésében és feldolgozásában.
– Én egész biztos vagyok benne, hogy minden rendbe jön, százados úr, kérem! Nem olyannak ismerem a Jóistent, hogy egy ilyen szerződést megszegne – vigasztalt a kis emberke. – Az a hipotézisem, kéremalássan, hogy soha nem szabad feladni a remény eszközlését! – azzal biztatólag megveregette a vállamat.
Őszintén reméltem, hogy igaza lesz. Az elkövetkező napokban azonban megpróbáltam elterelni a figyelmemet a dologról. Kijártam a hajléktalanok közé a laktanyába, és beleástam magam a munkába. A fiúk örömmel fogadtak, megjegyezték, hogy milyen jól nézek ki megborotválkozva, és hogy kár volt eddig szakállt viselnem. Ideggyógyászati és rendőrségi kalandjaimra gondoltam, és mélységesen egyetértettem velük, de persze nem árultam el, hogy miért.
Hihetetlen tempóban haladt a munka a laktanyában. Ez nagymértékben volt köszönhető Öreg Királynak, aki irtózatos szidásokban részesítette az esetleges lazsálókat, nem megfeledkezve az eszkimók és a lógósok nőnemű családtagjai között feltételezett testi vonzalom megemlítéséről, a jégkockák vonatkozásában.
Jómagam leginkább a meszelésben jeleskedtem, de előszeretettel vettem részt cipekedésben is, hogy megfelelően kifárasszam magam estére, és így ne kelljen az ötvenmilliómon rágódnom. Ezt természetesen nem tudtam egészen kikerülni, elalvás előtt rendre azt gondoltam végig, vajon nem követtem-e el valamilyen hibát az elmúlt hetek folyamán. Számba vettem, hogy mely személyeknek és intézményeknek juttattam a nyert összegből, de mindig azt kellett megállapítanom, hogy nem követtem el szerződésszegést. Imádkoztam az Öregúrhoz, hogy ő se tegye ezt, és könyörögtem neki, hogy mielőbb járjon közbe a bankbotrány rendezése érdekében.
Három nap múlva újból felkerestem a bankot, és ezúttal sikerült is bejutnom. Az alkalmazott megvizsgálta a csekkfüzetemet, és sajnálkozva tájékoztatott, hogy a biztosítási alap csak az egymilliónál kisebb összegű betétek visszafizetését szavatolja, s az én ötven és fél millió forintom sajnos nem esik ebbe a kategóriába. Meglepve kérdeztem rá az összegre, s az ügyintéző hölgy tájékoztatása nyomán döbbentem rá, hogy egy dolgot végig figyelmen kívül hagytam karitatív tevékenységem során. Nevezetesen azt, hogy a betétem elhelyezése óta eltelt több mint egy hónap folyamán az általam letétbe helyezett összeg körülbelül ötszázezer forint kamattal gyarapodott.
Amikor kijöttem a bank épületéből, legelőször is bementem az első templomba, ami az utamba került, és sietve biztosítottam a Jóistent arról, hogy ha az előbb említett tényállást sérelmezi, kész vagyok azonnal helyre tenni a dolgot, amint hozzásegít nyereményem másik feléhez. Megnyugtattam, hogy eddig felgyűlt tapasztalataim alapján nem fog különösebb gondot okozni számomra kétszázötvenezer forint azonnali eljótékonykodása.
Ezután az Arany Fácánba vezetett az utam, mert ki akartam kérni Feri úr véleményét ezen jogi problémával kapcsolatban, hiszen, mint vállalkozónak, mégiscsak jobban kellett értenie ilyen gazdasági kérdésekhez. Sejtettem, hogy Pubeket is ott találom, hiszen az elmúlt napokat nem velem töltötte a készülő hajléktalanszálláson, hanem a vendéglőben, és aludni sem hozzám járt haza újabban, hanem Joli mamához. (Kissé sérelmeztem, hogy ilyen hamar elfordul egykori sorstársaitól, és nem hajlandó segédkezni nekik, amikor ilyen nagy munkában vannak, de nemsokára elnézést kellett kérnem tőle a rosszindulatú feltételezésemért, hiszen kiderült, hogy a derék ex-koldus az elmúlt három napot éppúgy munkával töltötte, mint én.)
Az Arany Fácánhoz érve egyik meglepetés a másik után ért. Legelőször is az, hogy az Arany Fácán, mint olyan, nem volt többé. Új cégtábla díszelgett a régi helyén „Arany Sárkány” felirattal. A bejárati ajtó kilincsén kis cédula lógott, mely közölte, hogy a vendéglő átalakítás miatt átmenetileg zárva tart.
– Te azért bejöhetsz! – kiáltotta vidáman Feri úr. – Rád nem vonatkozik a felirat!
Amikor benyitottam, a szám is tátva maradt a csodálkozástól. A helyiség valóban nagy átalakuláson ment keresztül. A frissen festett falakon mindenféle kínai írásjelek ékeskedtek dekoráció gyanánt, az asztalokon keleti mintás abroszok díszelegtek, s némi büszkeséggel vettem észre, hogy a helyiséget úgy rendezték át, ahogyan azt néhány hónappal előtte Feri úrnak javasoltam, bár akkor még hiába.
Barátom nem kis büszkeséggel figyelte álmélkodásomat.
– A legjobbkor érkeztél, srác. Elkelne némi segítség – s azzal az egyik asztalhoz invitált, melyen nagy darab színes papírszeletek, madzag és olló sorakoztak, s közöttük Pubek próbált valahogy rendet teremteni, nagy igyekezettel, de kevés sikerrel.
– Vettünk egy origami-szakkönyvet, mert egy nagy sárkányt akarunk készíteni papírból, amit majd a mennyezetre fogunk felfüggeszteni, hogy feldobja a terem hangulatát – magyarázta cimborám –, de sajnos vajmi kevés tehetséget tanúsítunk Pubekkel együtt a papírhajtogatás művészete iránt. Nem bánnám, ha kézbe vennéd az ügyet – vert hátba biztatólag.
Egyelőre lerogytam egy székre.
– Mi ez a sok kriksz-kraksz a falakon? – érdeklődtem szájtátva.
– Nem kriksz-kraksz, kikérjük magunknak – felelte Feri úr. – Ezek valódi kínai írásjelek, egy szótárból néztük ki őket. Az ott például azt jelenti, hogy tojásleves, az a másik pedig azt, hogy jó étvágyat. Az ott a sarokban, az a kedvencem. Azt jelenti, hogy visszapillantó tükör.
– Mi köze a visszapillantó tükörnek egy vendéglőhöz? – értetlenkedtem.
– Azt nem tudom – vallotta be cimborám –, de olyan jól mutat, hogy sajnáltam volna kihagyni.
– És mire véljem mindezt? – néztem körbe újból, nem szűnő csodálkozással.
– Nem fogod elhinni, srác: ez itt egy keleti étterem! – jelentette ki gunyorosan Feri úr. – Ugyanis az élet nem állt meg. Valamiből addig is meg kell élnünk, amíg a rendőrség előkeríti a rohadék bankvezért és kedves fiacskáját – magyarázta fellengzősen, majd a vállamra tette a kezét. – Most pedig halld az ajánlatomat: szeretném, ha beszállnál az üzletbe. Amint látod – mutatott körbe –, kiváló ötletedet máris hasznosítottuk a helyiség átrendezésénél. A továbbiakban pedig pincérként dolgozhatnál mellettem…
– Ahhoz én egyáltalán nem értek – vetettem közbe.
– Mit kell ahhoz érteni? – legyintett Feri úr. – Beszélni tudsz, az étlapot el tudod olvasni, számolni pedig most megtanulsz tőlem: mennyi nyolcvan meg negyven?
– Százhúsz – válaszoltam meglepve.
– Nem, kolléga úr – előlegezte meg a bizalmat cimborám –, nyolcvan meg negyven az legalább százharminc. Na látod, máris mindent tudsz, amire egy pincérnek szüksége lehet.
– És mondd csak, te lennél majd a főnököm?
– Mi az, nem is örülsz neki? Én repesnék a boldogságtól, ha meghallanám, hogy én leszek a főnököm – mondta szerényen a kocsmáros, illetve most már vendéglős. – De félre a tréfával, teljesen egyenrangú társak lennénk, természetesen a nyereség egyharmadát kapnád, ugyanúgy, ahogy én.
– És ki kapná a harmadik részt? – érdeklődtem.
– Hát ki más, mint Pubek, a konyhafőnök! – válaszolta Feri úr.
A kis emberke tágra nyílt szemekkel nézett ki egy óriási papírlaska mögül:
– A konyhafőnök is én leszek, Feri úr, kérem?
– Most mit csodálkozol? Nem mondtam, hogy te leszel a séf?
– Az nem egy olyan biztonsági valaki, kérdem tisztelettel? – érdeklődött bambán az ex-koldus.
– Ne fárasszon minket, Pubek – szóltam rá. – Maga összekeveri a séfet a széffel. Az utóbbi különben sem valaki, hanem „egy olyan biztonsági valami”, ahogy szabatosan megfogalmazta. Egyébként miféle szakács maga, ha még azt sem tudja, hogy ki az a séf? – korholtam jókedvűen.
Feri úr közben az asztalra borult nevettében. Leginkább azon röhögött, hogy Pubek azt képzeli, miszerint őt felvennék valahova is biztonsági embernek a maga százhatvan centijével és hatvan kilójával. Amikor nagy sokára meg tudott szólalni, felvilágosította a kis emberkét, hogy mi is lesz a dolga az étteremben.
– Ez fantasztikus! – lelkendezett Pubek. – Biztosíthatom magukat, hogy minden tudásomat bele fogom eszközölni a főztömbe, kérem tisztelettel!
– Ehhez minden feltétel a rendelkezésedre fog állni – tájékoztatta Feri úr. – Az a három nőszemély fog a kezed alá dolgozni, akik a legkedvesebbek a szívemnek. A kishúgom, az édesanyám, és a nagymamám. Szegények! Volt elég munkájuk nekik is az elmúlt napok folyamán, míg a függönyöket és az asztalterítőket megvarrták – merengett cimborám. – Azért remélem, az elkövetkezőkben is lesz dolguk bőven a nagyiéknak! Erről jut eszembe, Pubek – tette hozzá szigorúan –, óva intelek attól, hogy megpróbáld a nagymamámat szexuális céllal inzultálni, mert ha megtudom, saját kezűleg heréllek ki!
– Tudtam, hogy mégis baj lesz itt! – rezzent össze ijedten Pubek, s lerántott az asztalról néhány papírszeletet, amint védekezőleg maga elé kapta kezeit.
Újból kinevettük a kis emberkét, de aztán Feri úr tájékoztatott, hogy ebből nem élünk meg, ezért irányításommal nekiláttunk a sárkány összeállításának. Alig negyedórás ügyeskedés után sikerült is felfüggesztenünk a plafonra. Igazán impozáns látványt nyújtott.
Amikor Pubek kiment a mosdóba, barátom bizalmasan megérdeklődte:
– Mondd csak, nem maradt némi aprópénzed? Totális mértékben kiürült a kasszánk, még váltópénznek való sem maradt benne, pedig holnap ki szeretnék nyitni…
Szolgálatkészen átadtam teljes „vagyonomat”.
– Ez azt jelenti, hogy beléptél? – vigyorgott Feri úr.
– Azt! – feleltem boldogan.
Elégedetten helyezte el a bankjegyeket a pénztárgépben.
– Apád, anyád ide jöjjön! – rikkantotta lelkesen.
Magam is hasonló lelkesedéssel gondoltam az elkövetkező napokra. Bevallom, leginkább az a tudat hevítette bensőmet, hogy ezentúl Julcsi közelében lehetek. Azonban nem jutott túl sok időm az álmodozásra, hiszen sürgősen neki kellett látnom az étlap tételeinek memorizálásához.
Nem is gondoltam volna, hogy ez a tevékenység ilyen derűlátó hangulatba tudja ringatni az embert!