– Tűnjünk el, mielőtt még tízszer ennyien visszajönnének – indítványozta Pöcegöndör.
Pubek, ahogy egy titkosügynökhöz illik, hamar aktivizálta magát. Előkerítette valahonnan Talyigás Dömét, a kis szekerével együtt, amire felpakoltuk a fridzsidert, aztán megindultunk a város felé.
Ha azt mondom, hogy végtelen hálát éreztem a hajléktalanok iránt, még akkor is túlságosan elbagatellizálom akkori érzelmi felindultságomat.
A derék fickók felváltva húzták az ócska kordét, és eszük ágában sem volt kérdezősködni. Elég volt nekik vezérük szava. Pöcegöndör velük ellentétben kiváncsian sugdosta a fülembe különböző kérdéseit, de türelemre kértem, és megígértem neki, hogy később mindent megmagyarázok.
A belvárosban aztán szétváltunk. Nem akartam, hogy túlzottan nagy feltűnést keltsünk, ezért megkértem a vezért, hogy irányítsa kis csapatát a volt szovjet laktanyához, így a polgármesteri hivatal elé már csak néhányan érkeztünk meg a fridzsiderrel, Pöcegöndör, Pubek, jómagam, és természetesen Talyigás Döme, mint büszke szekértulajdonos. A portás először nem akart minket beengedni, de figyelmeztettem, hogy az állásával játszik, ha nem teszi lehetővé, hogy felvihessük az alpolgármester úrnak szállítmányunkat, amit már nagyon vár. Nem tudom, hogy a derék alkalmazott vehemens érvelésem nyomán intett engedékenyen, vagy a Pöcegöndörből hihetetlen intenzitással áradó kanálisszag miatt, de nem is ez volt a fontos. Hanem az, hogy végre felcipelhettük az ormótlan dögöt az alpolgármester irodájába. Ott udvariasan megkértem három zavarban lévő segítőtársamat, hogy inkább várjanak meg odalent. Nem akartam őket feleslegesen felizgatni az ötezres kötegek látványával, és persze azt sem szerettem volna, ha az alpolgármester és titkárnője idő előtt kidőlnek Pöcegöndör közelsége miatt.
A városatya értetlenül és kissé ijedten viselkedett:
– Mit jelentsen ez? – kérdezte kissé ingerülten. – Mi nem rendeltünk semmiféle…
– Csak nyugalom! – vágtam közbe, ahogy derék ápolóimtól tanultam, s közben rájöttem, hogy az alpolgármester nem ismert meg, hiszen egy hete természetesen nem álcaruhában, és nem szakállasan kerestem fel. Hogy mihamarabb egyértelműsítsem a helyzetet, felnyitottam az ócska fridzsider ajtaját, és kipakoltam belőle a pénzt az álmélkodó városatya asztalára.
– A hajléktalanoknak szánt összeg – magyaráztam közben.
A titkárnő a száját is eltátotta csodálkozásában. Az alpolgármesternek viszont szerencsére kezdett megvilágosodni a szituáció. Már csupán az iránt érdeklődött a biztonság kedvéért, hogy milyen forrásból származik a pénz.
– Ne aggódjon, uram, tisztességes úton jutott hozzá az adakozó. Lottón nyerte. Mivel nem szeretné, ha kilétére fény derülne, ezért hozatta velünk ide ilyen szokatlan módon.
Végre sikerült rávennem őket, hogy kezdjenek neki a pénz megszámolásának. Természetesen elismervényt kértem az összeg átvételéről, majd indulni készültem.
– A laktanyához megyünk, a többiek már ott várnak ránk – közöltem, majd elbúcsúztam. A városatya megnyugtatott, hogy hamarosan ő is a helyszínre siet, majd érdeklődve utánam szólt, hogy mi lesz a hűtőszekrénnyel, de mivel semmi kedvem sem volt már cipelni, sőt, örültem, hogy végre megszabadulhattam tőle, nagyvonalúan legyintve azt válaszoltam, hogy nyugodtan megtarthatják. (Úgy tettem, mintha legalábbis valami értékes bútorritkaságról mondtam volna le.) Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, majd társaimmal együtt elhagytam a polgármesteri hivatal épületét.
Pöcegöndör egész úton hevesen érdeklődött, hogy mire vélje ezt a cipekedési akciót, és egyáltalán mi fog ott a laktanyánál történni. Csak olyan magyarázatok jutottak eszembe, melyek számomra is igencsak erőltetetteknek tűntek, az igazságot pedig természetesen nem állt szándékomban elmesélni, ezért csak annyit jegyeztem meg, hogy az alpolgármester lelkes gyűjtője a régi típusú konyhai berendezéseknek, a további magyarázatok pedig tőle magától fognak elhangzani a helyszínen. Pöcegöndör végre abbahagyta a faggatásomat, de ekkor sajnos Pubek felé irányult az érdeklődése. A kis emberke először hebegni kezdett, s közben kétségbeesett pillantásokat vetett rám, de amikor látta, hogy nem segíthetek, ügyesen kivágta magát. Azt hazudta, hogy jelenleg éppen egy nagyon gazdag hölgynek udvarol, akinek óriási csirkefarmjai vannak, s tőle kapott új ruhát és szállást is, cserébe csak főznie és takarítani kell. A hajléktalanok vezére őszintén irigyelte az ex-koldust.
– Nagy mázlista vagy te, Stodlupka! – kiáltott fel vidáman. – Aztán becsüld meg magad, legalább tavaszig, te kis selyemfiú – vágta hátba nevetve Pubeket –, tovább úgysem bírod ki egy nő mellett.
A kis emberke hevesen bizonygatta, hogy ő alapjában véve hűséges típus, de ezt egyikünk sem hitte el neki.
Mire elgyalogoltunk a laktanyáig, az alpolgármester is éppen megérkezett, persze autóval és jelentős kísérettel. Megvárta, amíg a tévések és az újságírók is a helyszínre érkeznek, s ekkor rögtönzött beszédet mondott a hajléktalanoknak. Nem haragudtam rá, amiért elfelejtette megemlíteni, hogy milyen felajánlás nyomán indult be a terv, érthető, hogy az önkormányzati választások előtt inkább a városi vezetés érdemeit igyekezett kiemelni. Megígérte az egybegyűlteknek, hogy nem lesz hiábavaló az a munka, ami rájuk vár az épület felújítása során, végül reményét fejezte ki, hogy a hajléktalanok élni, és nem visszaélni fognak a lehetőséggel, majd szolgálatkészen interjút adott a városi tévének és az újságíróknak.
– Azért ennek a fickónak is része van a dologban! – kiáltott fel Pöcegöndör, és őszinte rémületemre rám mutatott, majd meghatottan magához ölelt. Szerencsére csak néhányan hallották meg szavait a közelünkben, azok viszont lelkesen megéljeneztek, és barátságosan meglapogatták a hátamat. Öreg Király jóságos arccal szónokolta:
– Mindjárt láttam én ennek a rohadék huligánnak a gané pofáján, hogy rendes ember, hiába olyan moslék a fizimiskája! – mondta jámborul, és úgy vettem észre, hogy ezt igen komolyan is gondolja, mert közben egyáltalán nem törölte az orrát a kabátujjába, és mindössze egyszer köpött a földre.
Ekkor érkezett egy teherautó, tábori ágyakkal megrakva, valamint megjöttek azok a szakemberek is, akik az épület fűtésrendszerének ellenőrzéséhez és beüzemeléséhez kezdtek hozzá. Később aztán megjelentek az egészségügyiek, szociális gondozók, megjött a mozgókonyha gőzölgő gulyáslevessel, s a nagy nyüzsgésben szerencsére sikerült észrevétlenül lelépnem a helyszínről Pubekkel együtt.
Egy merész elhatározástól vezérelve az Arany Fácán felé vettem az irányt. Pubek hűségesen loholt a nyomomban, de ahogy közeledtünk az említett vendéglő felé, egyre ijedtebb lett, és sűrűn lemaradozott. Szólni azonban nem mert, hiszen nem oldottam még fel azt a parancsomat, hogy csak akkor beszélhet, ha kérdezem. A bejárat előtt azonban nem bírta tovább, riadtan közölte:
– Én ide nem megyek be, százados úr, kérem! Nincs az a pénz!
De mennyire, hogy van az a pénz! – gondoltam boldogan. – Most van csak igazán!
– Csak nyugalom, Pubek! – mondtam, mire hasonlóan reagált, mint jómagam annak idején. – Van egy bizonyos dolog, aminek véget kell vetnünk sürgősen.
– Csak ne az én férfiasságom legyen az – motyogta keserves képpel az ex-koldus, és félve bejött utánam a helyiségbe, közben a kezeit védekezőleg maga előtt tartotta.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Feri úr vagy Pubek döbbent-e meg jobban. Helyet foglaltunk egy félreeső asztalnál, s a kis emberke tátott szájjal bámulta, amint a meglehetős zavarban lévő kocsmáros kiszolgálta kisszámú vacsoravendégeit.
– Ez hihetetlen, kéremalássan. Erre nincs semmilyen hipotézisem.
– Nem is baj – nyugtattam meg –, úgyis tényeket fog hallani mindjárt. Azonban arra figyelmeztetem – tettem hozzá szigorúan –, hogy még mindig érvényes az az utasításom, miszerint az Ír Gyerek és a szeretője ügyét Feri úr előtt szóba hoznia szigorúan tilos! Az illető fiatal hölgy ugyanis a Feri úr húga.
– Atyaúristen! – döbbent meg az ex-koldus. – Mégiscsak figyelmeztetni kellene Feri urat, hogy a húga milyen veszedelmes gengszternek a hálójába került, nem gondolja, százados úr?
– Nem gondolom. Az a fickó egyáltalán nem veszélyes, nemsokára megérti, hogy miért vagyok ebben olyan biztos.
Ebben az egy dologban azonban nem sikerült meggyőznöm a kis emberkét. Váltig állította, hogy az Ír Gyerek egy roppant gyanús bűnöző, és Feri urat mindenképpen figyelmeztetnünk kell.
– Nem kell figyelmeztetnünk, értse már meg! – szögeztem le kategorikusan. – Ellenben magát figyelmeztetem, hogy ha a legkisebb utalást teszi a követési akcióira, saját kezűleg fogom kiherélni!
– Tudtam, hogy mégis baj lesz itt! – rándult össze ijedten Pubek, s úgy vettem észre, hogy ismét csak hatásosnak bizonyult ez az érvelés vele szemben.
Ekkor odajött az asztalunkhoz a derék kocsmáros.
– Jó estét, uraim! Mivel szolgálhatok?
– Információval – válaszoltam mosolyogva. – Ülj le, kérlek, és tájékoztassuk a titkos alkalmazottat a valódi tényállásról.
Szerencsére nem érkeztek újabb vendégek az Arany Fácánba, így igaz történetünket egyvégtében előadhattuk az ex-koldusnak, de így is jó fél órába telt, mire felfogta a dolgokat, s közben természetesen egyik ámulatból a másikba esett. Később némi csalódottságot mutatott, szomorúan konstatálta, hogy akkor ő bizony egy percig sem volt titkos alkalmazott, pedig mennyire szeretett az lenni.
Feri úr ezzel ellentétben rendkívüli módon örült, hogy a hajléktalanok ügyének előrelendítésével végre befejezettnek nyilvánítottam karitatív vállalkozásomat. Ennek örömére hozott egy ingyenvacsorát a részünkre.
Ezután érzékeny búcsút vettünk egymástól, s Pubekkel hazaindultunk.
– Akkor most mi lesz belőlem, százados úr kérem, ha már tisztiszolga nem lehetek? – érdeklődött félénken.
– Először is, ne szólítson többé százados úrnak, ha megkérhetem…
– Pedig már úgy megszoktam… – vetette közbe a kis emberke.
– Másodszor pedig, maga eddig sem volt szolga, ha jól tudom, és biztosíthatom, hogy ezután sem szándékozom…
Az ex-koldus izgatottan ismét közbevágott:
– Lehetnék esetleg inas, vagy komornyik a százados úr mellett? Vagy esetleg valamilyen másfajta egyéb alkalmazott?
– Kedves Pubek, a figyelmébe szeretném ajánlani, hogy nem vagyok az a kimondott arisztokrata típus…
– Nem baj az, kéremalássan! Hamar bele lehet abba jönni, egyaránt! – legyintett nagyvonalúan, mintha csak egy ősi nemesi család rutinos leszármazottja lenne.
Ráhagytam. Nem volt erőm ilyen kicsiségeken vitatkozni vele. Minden porcikámban éreztem az egész ötvenmillió elköltésének fáradalmait. Inkább Julcsira tereltem a szót. Elmeséltem az igazi indokaimat a követés és megfigyelés céljára vonatkozóan. Pubek megértően viselkedett.
– Jó ízlése van a százados úrnak, igen figyelemre méltó fehérszemély a Juliska, ami azt illeti!
Most még a szeretett leányzó és az Ír Gyerek szóba hozása sem tudta beárnyékolni a jókedvemet. Boldog voltam. Főleg akkor, amikor a nyomorult hajléktalanok örömet sugárzó arcára, vagy éppen Öreg Király dicsérő szavaira gondoltam, Pöcegöndör meghatottságáról nem is beszélve.
Azért a saját vagyonom emlékezetembe idézése sem csüggesztett el különösebben.
Elalvás előtt azon tűnődtem, hogyan kellene majd a szüleimmel közölni a hírt anélkül, hogy infarktust vagy szélütést kapjanak. Mielőtt eszembe juthatott volna valamilyen megfelelően tapintatos megoldás, elnyomott az álom.
Másnap boldog izgalommal indultam el a bankba, hogy felvegyek egy kevés pénzt, mivel a munkanélküli segélyem már igencsak fogyóban volt, meg egyébként is meg akartam lepni magunkat valamilyen ajándékkal Mikulás napjára. Feri úr is elkísért erre az utamra, ahogy előző este a vendéglőjében megbeszéltük. Útközben vidáman leltárba vettük, hogy miféle luxuscikkekre kívánunk szert tenni az elkövetkező időkben.
Ahogy közeledtünk a bankhoz, rosszat sejtve vettem észre, hogy kisebb tömeg csoportosul az épület előtt. Feri úrnak is a torkára akadt a szó a gyanús látványtól.
Az utóbbi idők eseményei megedzettek már annyira, hogy tudjam, most megint valami tragikus dolog van készülőben…